Várszegi Asztrik nyitotta meg az Imák Auschwitz után című kiállítást Kecskeméten

Rabbik, püspökök és egyházi gondolkodók írtak Imák Auschwitz után címmel imádságokat, melyeket kortárs képzőművészek kaptak meg, és a művészet eszközeivel vizuális tartalommá formálva tettek egyetemes üzenetté. A Budapesten, Győrben, Sopronban és Pécsett bemutatott kiállítás március 22-én Kecskeméten nyílt meg. 

A tárlat megnyitóján Szemereyné Pataki Klaudia és Feldmájer Péter köszöntőjét követően Róna Tamás rabbi mondott fohászt, majd Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát és Galambos Ádám evangélikus teológus beszéde következett. Az alábbiakban Várszegi Asztrik gondolatait adjuk közre:

„Tisztelettel köszöntöm az Imák Auschwitz után – emlékezetkiállítás kecskeméti megnyitóján megjelenteket!

Kedves Barátaim! Nehéz a szenvedésről, mások kínjáról igaz, hiteles módon és még szépen is beszélni. Egy fokkal könnyebb, ha szívünkben is ott a szenvedés. De mitől lenne ott a szenvedés? Azon egyszerű oknál fogva, hogy a szenvedés nem szűnt meg, az emberi szenvedés folyamatos. Nem feledhetjük, hogy míg azt mondjuk, vágyjuk, ismételgetjük, hogy soha ne ismétlődjenek az egykori fájdalmak, a holokauszt gyötrelmei – joggal fogalmazunk így –, ennek ellenére naponta, sőt percenként ismétlődik a gyilkosság, a fájdalom, az embernek más emberek, csoportok általi kiszolgáltatottsága. Ezért fontos számomra az Imák Auschwitz után kiállítás címében és tartalmában az ima szava és üzenete. Mondandóm egyszerű, és ahhoz a mondathoz fűzöm, amit a meghívóban Galambos Ádám barátunk megfogalmazásában mindannyian olvashattunk: »Az imádság meggyőződésünk szerint nem állásfoglalás, nem embereknek való megfelelési kényszer, hanem az Isten felé fohászkodó bocsánatkérés és megbocsátás hangja tud lenni.«

Az imádság számomra gazdag és sokrétű személyes tapasztalat, öröm és szenvedés egyszerre. Az ima számomra olyan, mint amikor az ember szívének vére befelé szivárog.

Tagadjuk a szentet, de szenvedünk hiányától. Szekularizálunk, sőt profanizálunk mindent, de szenvedünk az ürességtől és kilátástalanságától. Az ima nem szekularizálható, és remélem, hogy nem is profanizálható. Emberi emlékezetet meghaladó emberi hagyományunk szerint imát csak és kizárólag a Teremtő, Mindenható Istenünkhöz mondhatunk. Szívből és hitből szabad annak forrásoznia, különben értelmetlen, sőt semmit érő szócséplés, vagy hamis érzelem. Amikor imádságban akarjuk elmondani fohászkodó bocsánatkérésünket, akkor megvalljuk, hogy elhagytuk Őt, a Mindenhatót, a Magasságost, Életünk Titkát. Nemcsak elhagytuk, hanem meggyilkoltuk és ma is gyilkoljuk arcvonásait az emberben, a másikban.

Ezzel belátjuk, hogy szavaink nem elegendők, sőt cselekvésünk is erőtlen, átérezzük, hogy nincs ember, aki segíteni tud, mert bűneink, mert gyilkosságaink – kicsiben és nagyban – ismétlődnek. Egyvalaki marad számunkra: Istenhez kell őszinte szívvel, bűnbánó, másokért is vezeklő szívvel fordulni. Hozzá, Aki van, Aki észrevétlenül, ha tagadjuk is, valóságosan jelen van életünkben, és Aki az ember szívét, mint a patak folyásának irányát, egyedül képes megváltoztatni. Az Ő lehajló segítsége, irgalma képes kiengesztelni történelmi és személyes bűneinket, és Ő ajándékoz gyógyító kiengesztelődést. Ő tud tágas mezőre, új életre vezetni mindannyiunkat.

Az Imák Auschwitz után – emlékezetkiállítás nem állásfoglalás, nem embereknek való megfelelési kényszer, hanem az Isten felé fohászkodó bocsánatkérés és megbocsátás hangja. Imádság szavakkal elmondva, imádság műalkotásokban kifejezve. Az egyetemes vágy kifejeződése az, hogy mi most itt együtt vagyunk.”

Fotó: Galambos Ádám

Magyar Kurír