Hivatást kaptak – interjú a szatmári egyházmegye szentelendőivel

– Kérem, röviden mutatkozzanak be!

Leabu Marius: Leabu Marius Ștefan a nevem, Nagybányán születtem, és ott is éltem 15 éves koromig. Ekkor Bákóba mentem, a kisszemináriumba, majd beiratkoztam szeminaristának a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye részéről. Két évet töltöttem Gyulafehérváron, ami után püspök atya Miskolcra küldött, hogy a magyar nyelvet jobban elsajátíthassam, később pedig Esztergomban folytattam tanulmányaimat.

Fanea József: Fanea József István vagyok Sárközről. Egy egyszerű család első gyermeke vagyok, egy húgom van, Imola. Sárközön nőttem fel, itt kaptam olyan alapokat akár az óvodában, az elemi és általános iskolákban, amelyek nagy segítségemre voltak abban, hogy a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban folytathassam a tanulmányaimat filológia szakon. Úgy érzem, a középiskolai évek, a Szent Alajos Konviktusban eltöltött hétköznapok alatt „lettem felnőtt”. Hálás vagyok a sárközi és a szatmári évekért, mert szüleim és tanáraim nemcsak gondoskodtak rólam, etettek, tanítottak, hanem neveltek is. Amúgy egy átlagos és nagyrészt nyugodt természetű ember vagyok, szeretek horgászni és olvasni, kedvenc szabadidős tevékenységeim Róma és a Vatikán művészeti értékeinek felfedezése. Jelenleg egyházjogot tanulok Rómában.

– Mikor érezték először a meghívást a papságra?

Leabu Marius: Nem emlékszem egy adott, meghatározható momentumra. Számomra az egy hosszabb folyamat volt, amíg megértettem, hogy Isten a papságra hív. Kisgyermekkorom óta ministráltam, és idővel megszületett bennem egy kíváncsiság, majd egy vonzódás a papi hivatás felé. Ez később egyre erősebb lett.

Fanea József: Családom vallásos szellemben nevelt. Isten szeretetét mindig is éreztem az életemben, s amióta az eszemet tudom, Istenről is tudok. Talán mondhatom, hogy a papi hivatás gondolata mindig is bennem volt, de nem akartam róla beszélni, és igyekeztem sokáig távol tartani magamtól. Úgy gondoltam, hogy egy erős istenkapcsolat nem feltétlenül jelenti azt, hogy valaki pap is kell, hogy legyen. Középiskolás időszakom végén azonban ez a kérdés nem hagyott nyugodni, s bár teljesen más elképzeléseim és terveim is voltak, 19 évesen úgy döntöttem, hogy felvételemet kérem a Gyulafehérvári Papnevelő Intézetbe.

– Mit jelent számukra a papi hivatás, milyen előképük van a papságról?

Leabu Marius: Számomra a megszentelt életre való meghívás hatalmas ajándék, amit nem érdemlek meg, és nem tudom megmagyarázni, miért kaptam. Csak elfogadni tudom, és hálát adni érte az Istennek. Már gyermekként felkeltette az érdeklődésemet Pio atya: először a szakálla tetszett meg, de később az egyházhoz való hűsége és önátadása fogott meg. Pio atya mellett Don Bosco és Vianney Szent János példája gyakorolt rám hatást.

Fanea József: Amikor papképzésre jelentkeztem, céljaim voltak. Mégpedig azt mondtam az első években: ha úgy látom, hogy „nem leszek jó pap”, akkor azonnal elmegyek innen. A teológiai évek alatt és Ilyés Zsolt lelkivezetőm segítségével sikerült azért magamban néhány dolgot helyre raknom. Ahogy nincs két teljesen egyforma ember, úgy nincs két egyforma papi hivatás sem. Én egy rendkívül sok hibával és tökéletlenséggel „megáldott” ember vagyok. Soha nem leszek hibátlan és szerintem botlásaim végigkísérik majd az életemet. De Isten nem azért hívott meg a papságra, mert sok jó tulajdonságom van, hanem azért, mert…. fogalmam sincs. Erre csak annyit tudnék felelni elég homályosan, ha nem pap lennék, nem lennék önmagam. Mindazokat az értékeket, amelyeket ajándékba kaptam Istentől, a papi hivatásomat gyakorolva szeretném kamatoztatni. Ebben látom életem értelmét. Itt talán Izajás prófétát és Pál apostolt kellene idéznem: „Az Úr lelke nyugszik rajtam, mert az Úr kent föl engem. Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, és meggyógyítsam a megtört szívűeket. Hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak, és szabadságot a börtönök lakóinak. Hogy hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét, Istenünk bosszújának napját. Hogy megvigasztaljam mind a gyászolókat, és koszorút adjak a hamu helyébe, örömnek olaját a gyászruha helyett, a szomorúság lelke helyett meg ünnepi öröméneket.” (Iz 61,1–3), valamint: „Isten a szent hivatásra meghívott minket, nem tetteink alapján, hanem saját elhatározásából és kegyelméből, amelyet Krisztus Jézusban örök idők óta nekünk ajándékozott” ( 2Tim 1,9).

– Hogyan tekintenek vissza a teológiai évekre?

Leabu Marius: A teológián eltöltött évek szépek és gondtalanok voltak. Az elején mondjuk azért kicsit nehéz volt, amíg megtanultam magyarul... Lehetőségem volt két szemináriumban is élni, megismerni nagyszerű embereket és sok barátságot kötni.

Fanea József: Nyolc év képzés van mögöttem, s ez bár soknak tűnhet, mégis azt mondom, hogy még nagyon az elején vagyok. Ez idő alatt felhalmozhatatlan élménnyel és értékkel gazdagodtam, bár nem mindenre emlékszem szívesen vissza. Mégis egy teológián, szerintem a Jóisten a legnagyobb megtartó erőt a barátokon keresztül adja. Ezt én így tapasztaltam meg. Az elmúlt évek alatt Isten mindig gondoskodott arról, hogy legyenek olyan barátaim, akiken keresztül megérezhetem az Ő jóságát, szeretetét és nem utolsó sorban figyelmeztetését, dorgálását is.

– Hamarosan pappá szentelik önöket. Milyen érzésekkel áll ennek elébe?

Leabu Marius: Várakozom, nem igazán izgulok, de türelmetlen vagyok.

Fanea József: Egy pozitív félelem van bennem, és természetesen már nagyon várom, bár nem a papszentelés életem célja. Egy fontos állomás előtt állok, életem célja pedig papi hivatásom betöltése. Érdekes érzés, hogy nemsokára gyóntathatok, szentmisét mutathatok be. Nem tudom szavakba önteni, ami bennem van. Ám szerintem egy papnak az is nagyon fontos, ami a szentségek, szentelmények kiszolgáltatásán kívül esik. Ami igazán nagy kihívás, az az, hogyan tudom majd életemet a hivatásomhoz igazítani. Ezért kérem a Szentlélek megerősítését, és mindenki imáját.

– Mit várnak a papságtól, milyen papok szeretnének lenni?

Leabu Marius: Olyan pap szeretnék lenni, aki megéli azt, amit prédikál.

Fanea József: Elsősorban hűséges, másodsorban pedig vidám. Szeretnék mindig örülni annak az ajándéknak, amit kaptam, amiben az életem élem. Még két év van hátra, hogy befejezzem a tanulmányaimat, aztán az egyházmegye bármely pontjára kerülhetek. Papként azzal a lelkesedéssel szeretnék szolgálni később, amely a teológiai éveim alatt is megvolt bennem. Bízom benne, hogy bárhova kerülök is, alkalmazkodni tudok majd a helyzetekhez, körülményekhez, emberekhez. Igyekszem minél kevesebb elvárással bárminek is nekifutni, hogy minél kevesebb csalódás érjen.

– Önök szerint hogyan, mivel kell, hogy egy pap Krisztus megjelenítője legyen az emberek között?

Leabu Marius: A pap, de a világi hívő is elsősorban az élete által tudja jelenvalóvá tenni Krisztust a világban: követve tanítását, folyamatos kommunióban, egységben vele. A pap ugyanakkor talán nyitott és elérhető is kell, hogy legyen. Egy igazi pásztor, és így békés, hogy meggyógyítson és megerősítsen másokat, de határozott és elszánt is, hogy megvédje a rábízott nyájat a „farkasok” támadásaitól.

Fanea József: Minden megkeresztelt ember kötelessége hirdetni és élni az evangéliumot, az örömhírt. Számomra egy pap ennek az örömhírnek egy sajátos követe, s csakúgy, mint annak idején Jézus, minden módot és lehetőséget megtalál, hogy a világba sugározza a reményt! Azt sugallja már a jelenléte is, hogy Isten szeret mindenkit és elfogad olyannak, amilyen. Hirdeti, hogy Jézus megváltotta a világot és megszabadított mindenkit a bűntől. Ezt nem képmutatóan teszi, hanem valóban hiszi és éli.

Fotó: Szatmári Római Katolikus Egyházmegye

Magyar Kurír