Hogyan kell szakszerűen elfáradni? – Interjú Versegi Beáta-Mária nővérrel

2016. december 11. vasárnap 19:07

Versegi Beáta-Mária CB keresztény antropológiát tanult; szupervízióval és lelki kíséréssel foglalkozik. Arról kérdeztük, milyen belső adottságok és külső, környezeti hatások vezethetnek kiégéshez, milyen intő jelek figyelmeztetnek bennünket, illetve milyen ellenszereket ismernek a szakemberek.

– Nemrégiben, az MKPK Ifjúsági Bizottságának máriapócsi tanulmányi napjain arról beszéltél, hogy milyen stádiumokon át jutunk el a kiégéshez, ha nem fordítunk figyelmet a megelőzésre és a regenerálódásra. Hogy látod, mely munkakörök vagy életvitel hajlamosít leginkább a kiégésre, akár az egyházon belül, akár azon kívül?

– Rendkívül felgyorsult tempóban élünk, rengeteg hatás ér bennünket, és ezzel együtt sok elvárással találkozunk mindannyian, amelyek – úgy látom – erősen hajlamosító tényezők arra, hogy az erőnkön felül vállaljunk feladatokat, függetlenül attól, hogy egyházi szolgálatot végzünk-e, vagy sem. Ebben különösképpen is veszélyeztetettek azok, akik a feladataikat nagyon jól akarják végezni, és jó szívvel, odaadóan szeretnék sokak javát szolgálni, illetve sokak valós vagy vélt elvárásainak eleget tenni.

A normál menete a dolgoknak az, hogy az ember elfárad, pihen, aztán újrakezdi. Ez van a természet törvényeibe beleírva: nappal dolgozunk, éjszaka pihenünk, aztán újrakezdjük. Nem az a cél, hogy egy olyan életmódot alakítsunk ki, amiben nincsen fáradtság vagy elfáradás, hiszen ez normális része az életünknek. De mindenki elgondolkodhat, hogy este vagy éjszaka szokott-e pihenni, hogy hétvégén megáll-e, és hogy van-e egyáltalán nyári szabadsága. A kiégés az a fajta fáradtság, amit nem lehet kipihenni egy jó esti alvással, egy hétvégi kikapcsolódással vagy egy nyári szabadsággal. Ha ezek az alapvető regenerációs elemek nincsenek jelen az életünkben, akkor nagyon könnyen jutunk oda, hogy a véges erőinket felemésztjük.

– Többször előjött az ifjúsági referensek találkozóján, hogy az tud kiégni, aki lángolt előtte. Az veszélyeztetett, aki jól akarja tenni a dolgát. Beszélnél arról, hogy mi vezet a kiégéshez?

– A belső adottságaink és a külső környezeti hatások. A belső adottság mindenképpen az, hogy valaki nagyon jól akar csinálni minden egyes dolgot, amihez csak hozzáfog. A nagyon jó pedig a száz százaléknál kezdődik számára.
A külső környezeti tényezők közé tartozik, hogy általában nem egy szerepben történik mindez. Lángolunk, odaadjuk magunkat, és közben a környezet által adott elvárásoknak is szeretnénk maximálisan megfelelni. Egy ponton túl azonban ez teljesíthetetlenné válik. Amikor így belefeszülünk a feladatokba, nem tudunk már elég kreatívak lenni ahhoz, hogy az energiáinkat megfelelően beosszuk, szétosszuk.

A külső tényezőknek gyakran részei a szerepkonfliktusok is. A szerep ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy különféle élethelyzetekben kell helytállnunk. Egy édesanyának kell tudni főzni, takarítani, gyereket nevelni, a férjének felesége lenni, esetleg dolgozni a munkahelyén, ahol szintén különböző szerepei vannak: főnök, beosztott, kolléga, és sok esetben valaki felé irányul a munkája: a diákoknak a tanára, a betegek ápolója, orvosa, ügyfelek ügyintézője. Elkerülhetetlen, hogy lesznek ezek között a feladatkörök között ellentétes elvárások. Ha valakiben megvan az a belső igény, hogy csak a legjobb a jó minden szerepben, az együttesen felmerülő különböző irányú elvárások fokozatosan felőrölhetik az ember erejét.

Ezekben az esetekben nemcsak maga a teljesítmény követel rengeteg lelki energiát, hanem a különböző kihívások közötti egyensúlyozás is. Azzal sokszor nem számolunk, hogy már önmagában az egyensúlyban maradás is energiát kíván. Nagyon fontosak a köztes idők, a „pufferidők”, amikor átváltunk az egyik szerepből a másikba. Érdemes tudatosítanunk, hogy rendelkezünk-e olyan módszerrel, ami segít a váltásban, vagy pedig határtalanul gördülünk az egyik szerepből a másikba, és szétzilálódunk.


– És a pufferidő lehet akár a közlekedés is, ha közben például nem telefonálunk?

– Így van. Járnak hozzám szupervízióra, ahol az egyik kifáradásos állapotban érkező kliensem éppen ezt fedezte fel: a napi közlekedésben töltött időt felhasználhatja ilyen „kikapcsolódós időnek”, ez csak az övé. Rajta múlik, hogy az utazás idejét munkaidőnek nevezi-e ki, vagy olyan időnek, amikor önmagával lehet, nézelődhet, érzékelheti az őt körülvevő világot. Sokat segít az is, ha érzékelni tudom, hogy mikor vagyok benne a munkámban, a megfelelésben, és mikor vagyok önmagamnál? Megengedem-e az önmagamnál létnek ezeket a pillanatait? Egy kis humorral megkérdezhetjük magunktól: Vajon magamnál vagyok-e időnként? Vagy mindig „máshol”, munkában, tervekben, pörgésben, szolgálatban.

Máriapócson különféle műhelymunkákat tartottunk: volt imaidő, volt mozgásra fordított idő, volt a közösségben való erőforrás-keresés ideje – de mindegyik műhelymunka során fókuszban volt az önmagunkkal töltött idő fontossága. Ez alapozza meg azt, hogy együtt tudjunk lenni másokkal – és Istennel is.

Az is előfordulhat, hogy az ima is teherré válik a sok elvárás közepette, kötelezően teljesítendő feladatnak tekintjük. Úgy is hozzáállhatunk ehhez, hogy feltesszük a kérdést: Vajon hogyan van velem az Úr? Hol és miként találom meg az erőforrásaimat Őnála, akitől az életemet kaptam? Elhihetjük, hogy Isten velünk akar lenni, hogy van ideje ránk.

Várnánk, hogy gondoskodjon rólunk a lelkiatya, az egyház, a családunk, a párunk, a közösségünk – de amíg én magamért nem vállalok felelősséget, addig nem tudunk másoktól sem elfogadni segítséget. Szükséges elfogadnunk, hogy végesek vagyunk; korlátaink, szükségleteink vannak, ugyanakkor az első számú segítőink mi magunk vagyunk. Abból tudunk adni, amink van – amink nincs, abból nem. És ez így van az erőnkkel, energiánkkal, mindennel.

– Meg tudunk fogalmazni intő jeleket, amiknél valamiféle vészcsengőnek meg kellene szólalnia a fejünkben?

– Nagyon sok intő jel van, de ezeket elsősorban az a személy érzékeli, aki belekerült a kimerülés örvényébe. Ezért is annyira fontos odafigyelni, mert a legjobbjaink, akik jól terhelhetők, a leglelkesebbek vannak erősen kitéve ennek a veszélynek. Az első jeleket csak maga a személy érzékeli, ha tisztában van azzal, mire kell figyelnie. A környezet számára észrevehetetlenek. Csak a kifáradásban lévő ember tudja magán észrevenni, ha a lelkesedése kezd kényszeressé válni. Az, hogy jól tegyük a dolgunkat, egy egészséges vágy, de ez átcsaphat bizonyításkényszerbe, ahogy mondtam is: a jó csak a száz százalék lehet. Ennek gyökerénél fellelhetjük a végtelen idealizmust, ami nem számol az emberi törékenységgel. Túlzott igényeket támasztunk önmagunkkal szemben. Ebből kifolyólag jelentkezik a túlzott erőfeszítés.


– Ilyenkor könnyen kezdjük el áltatni magunkat kifogásokkal, magyarázkodással…

– Az a becsapós ekkor, hogy a túlzott erőfeszítés nyomán a teljesítményünk fokozódik, és úgy érezzük, lám-lám, tényleg sokkal többet is tudunk teljesíteni, mint valaha gondoltuk volna, mint amennyit a józan eszünkkel elképzelünk. És kezd megérkezni a „fáradt vagyok” állapot, amit a személy kezd elfogadhatónak beállítani. Az „elfáradtam” egy normális jelenség, a „fáradt vagyok”, mint konstans állapot nagyon erős intő jel, amit gyakran nem veszünk elég komolyan. És ekkor mentegetjük magunkat: „Manapság mindenki fáradt, ez a normális.” Aztán lassan elkezdjük elhanyagolni saját szükségleteinket. Lassan kezd kikopni a humor, a rugalmasság. Kifelé még tudjuk hozni a szokásos formánkat, de belül érzékeljük, hogy nincs belső fedezete az egésznek. Mivel sokáig tudjuk rutinból tenni a dolgainkat, ezért a környezet számára nagyon nehezen érzékelhető, hogy a személy hol tart ebben a folyamatban. Majd megkezdődnek a mentegetőzések. „Még mindig jól csinálom, igaz, hogy már nem annyira van kedvem hozzá, de azért még megy...” „Nincs nekem semmi bajom, csak…” Fáj a fejünk, nem tudunk aludni, kezdődnek az emésztési panaszok, többször betegszünk meg, mint szoktunk, csökken az ellenállásunk. A ránk bízottakat – legyenek hívek, diákok, páciensek, kliensek – egyre csak tehernek élem meg, pedig annak előtte örömöm volt bennük. Elhanyagolom a személyes, meghitt baráti, családi kapcsolatokat a munka, a feladat javára, és lassan már mindenben és mindenkiben csak feladatot látok. Ezzel párhuzamosan érzelmi töltődést várok el a munkától, rám bízottaktól. Amikor ezt az elvárásomat nem tudják teljesíteni, még inkább magányosnak élhetem meg magamat, és dühös lehetek rájuk. Úgy gondoljuk, rajtunk múlik „minden”, tőlünk függ a ránk bízottak élete. Lassan rajtakaphatjuk magunkat, hogy mi függünk attól, hogy állandóan függjenek tőlünk. Végül szükségletünkké válhat, hogy mindent tudjunk, átlássunk, kézben tartsunk.

A mások által látható jelek már viszonylag későn jelentkeznek. A környezet ilyenformán fogalmaz a kiégésben lévő ember kapcsán: „állandóan pörög, nincs megállás”, „kicsit más, mint régen”, „feszült, ideges”, „kedvetlen”, „régen lehetett vele a problémákról higgadtan beszélni, ma már…”, „nincs benne rugalmasság”, „úgysincs ideje”. Később pedig: „lehetetlen vele beszélni, régen nem ilyen volt”, „nincs jelen, nem érti, miről is van szó valójában”, „állandóan hárít, késleltet.” Ezt követően pedig jöhetnek a szomatikus tünetek, amelyeket már nehéz a környezet előtt eltitkolni.

A kiégés útján járó ember kapaszkodni próbál: így alakulhatnak ki különböző függőségek, amelyekkel oldani próbálja a kimerüléséből fakadó szorongásokat. Ha nem rendelkezünk megfelelő pszichés energiakészlettel, képletesen szólva „immunitással”, óhatatlanul pszichés és fizikai betegségek veszélyének vagyunk kitéve. Fontos tudatosítanunk, hogy a kiégés folyamatában egy ponton túl szükségünk van orvosi, pszichológusi segítségre is ahhoz, hogy rátaláljunk a gyógyulás útjára.

– Mik lehetnek a kiégés ellenszerei?

– A kiégésnek három ellenszere van, ahogy ezt Thomas Bergner kiégésről szóló könyvében hangsúlyozza: Megelőzés. Megelőzés. Megelőzés. Maga a kifáradás egy folyamat: bármelyik szakaszában ki lehet szállni, nem kell tönkremenni ahhoz, hogy az ember változtasson az életén. A változás jelenti az életmódváltást, de igényel egy alapvető szemléletváltást is: a dolgokhoz, feladatokhoz, önmagunkhoz való viszonyunknak kell változnia ahhoz, hogy képesek legyünk tartósan új módon az életvezetésre. Ehhez pedig szükséges, hogy komolyan szembenézzünk magunkkal, megismerjük alapvető belső törekvéseinket, az öntudatlanul is bennünk munkáló erőket. Egyszóval folyamatos önreflexióra, önismeretre van szükségünk hozzá. Abban biztosak lehetünk, ha jelentkezik a tartós fáradtság állapota, hogy olyan módon nem folytathatjuk tovább az életünket, mint korábban.


– Paul Watzlawick pszichológus leggyakrabban idézett mondata szerint az ember nem tud nem kommunikálni. A kiégés különböző lépcsőfokain elérhet az ember egy olyan szintre, ahol látszólag bezáródik – kommunikál vajon ilyenkor is? Ad jelzéseket a környezetének, amiket érzékelhetünk, ha odafigyelünk egymásra?

– Az bizonyos, hogy a kiégés során egyre jobban beszűkül a világ. Azok, akik korábban sem tudták megfogalmazni és kifejezni, hogy mire lenne szükségük, nem tanultak meg segítséget kérni, ebben a helyzetben még inkább kiszolgáltatottakká válnak, és könnyen maga alá gyűri őket az a romboló mechanizmus, ami a kiégéshez vezetett. Ezért nagyon fontosak a meghitt, bizalmi emberi kapcsolatok. Hiszen az adott személyhez legközelebb állók azok, akik legkönnyebben észrevehetik, hogy valami megváltozott párjuknál, barátjuknál, paptestvérüknél, munkatársuknál. Felelősek vagyunk egymásért. A szeretetteli bizalmi kapcsolatok a legjobb tükrök számunkra. Ezek a kapcsolatok segíthetnek szembesülni önmagunkkal, akkor is, ha a saját világunk már kezd beszűkülni. Nem érdemes megvárni azt, hogy a gödör aljára kerüljünk. A bizalmi kapcsolatok engedik meg, hogy kimondjuk: „fáradtnak látlak”, „szükséged van-e segítségre?”. A kiégés megelőzésének egyik legfontosabb pillére – legyünk papok, szerzetesek, egyedülállók, családosok – az őszinte meghitt emberi kapcsolatok kiművelése, ápolása. Ha nincsenek őszinte, felelős kapcsolataink krízisek idején, könnyen zuhanunk különböző „szerek” csapdájába, legyen az alkohol, munkaalkoholizmus, internet, pornó és a többi.

– Hogy látod, hogyan tapasztalod: tudja-e helyettesíteni a lelkivezetés a szupervíziót?

– A lelkivezetésnek és a szupervíziónak máshol van a fókusza. A lelkivezetésben az istenkapcsolat van a középpontban, és az istenkapcsolattal – hála Istennek – minden állapotban lehet foglalkozni: lehetünk jól, rosszul, lehetünk fáradtak vagy éppen kiégettek. Hitünk szerint az istenkapcsolatba ágyazódik bele az egész életünk. Tőle jöttünk, hozzá tartunk. A lelkivezetés célja az istenkapcsolat támogatása.

A szupervízió fókusza a „hivatás-személyiségünk”: a közös munka során azt vizsgáljuk, miként tudjuk a hivatásunkkal, szakmánkkal kapcsolatos kihívásokat kezelni, ezekre különböző nézőpontokból rálátni, kicsit kívülről nézve önmagunkat. Ez segít ahhoz, hogy az „így szoktam csinálni” sémákból kilépjünk, és újabb lehetőségekre megnyíljunk. A szupervíziós munkának közvetlen célja az is, hogy növekedjünk az önmagunk iránti felelősségben, miközben nyilvánvalóan saját felelősségünk az is, hogy az istenkapcsolatunkkal mint erőforrással hogyan számolunk, miként támaszkodunk rá. Így a két lelki munkaforma – bár nem ugyanaz – mégis jól kiegészíti egymást.


– Azt mondtad Máriapócson, hogy az segítség, ha megtanulunk elfáradni. Hogy érted ezt? Mit lehet ezért tenni? Miért jó ez nekünk? Hogy kell szakszerűen elfáradni?

– Úgy gondolom, értékes tudásra teszünk szert, ha megtanulunk elfáradni. Hiszen tudjuk nagyon jól, hogy végesek vagyunk: értelmünk, fizikai valónk, pszichénk és erkölcsünk szempontjából is. Ugyanakkor, amit tudunk minderről intellektuálisan, azt nem feltétlenül éljük meg mindig. Tudom, hogy véges vagyok, de vajon hogyan viszonyulok ehhez? Hogyan kezelem ezt? Ennek a tudatában hogyan élem meg a kapcsolataimat: képes vagyok-e bocsánatot kérni és megbocsátani? Hogy vagyok a munkámmal: tudok-e elengedni? Tudok-e elvállalni dolgokat, és nemet mondani más dolgokra? Tudok-e dolgozni és pihenni? Tudok-e megköszönni és kérni? Tudok-e úgy élni, mint egy ember, egy teremtett, nagyszerű, de egyben törékeny lény.

Az is egy komoly „tudás”, ha be tudom azonosítani a fáradtságomat, ha megtanulom magamról, hogy egy bizonyos levertség, tompaság, túlfeszítettség miből fakad, miként lehet orvosolni. Hiszen fáradtság fakadhat kapcsolati nehézségekből, túlvállalásból, túlzott felelősségtudatból és még ezer más helyről. Ha be tudom azonosítani a forrását, akkor könnyebben orvosolható.

– Miért olyan nehéz ez a téma, miért szégyelljük kimondani?

– Több oka is lehet, amiért nehéz: az egyik talán az, hogy az önátadást és a fáradtságot mint ellentétes fogalompárt állítjuk be. Mintha egy keresztény ember, aki önmaga odaadására törekszik, nem engedhetné meg magának, hogy elfáradjon. A másik, hogy tudjuk Szent Pál nyomán: a Szentlélek ereje a gyengeségünkben mutatkozik meg – emiatt úgy gondoljuk, hogy mivel a Szentlélek ereje végtelen erőforrás, ezért mi magunk sem fáradhatunk el, akik vele munkálkodunk. Számolnunk kell azonban azzal, hogy amikor mi a végtelen Istennel együttműködünk, mindez a mi törékeny emberi valóságunkon keresztül zajlik, és elfáradhatunk. Egy harmadik ok lehet az is, hogy egyházi szolgálatban megszoktuk, hogy mi segítünk, mi tanítunk, mi adunk másoknak. Ehhez képest egészen új helyzet az, hogy mi kérjünk segítséget, mi szoruljunk rá más emberek tudására. Ez egy kopernikuszi fordulatot igényel a spirituális vezetőktől, bármilyen szintű vezetők legyenek is.

Úgy gondolom, Istent nem zavarja, nem szégyenkezik amiatt, ha az őt szolgálók más emberek segítségére szorulnak. Így mi is elfogadhatjuk, hogy ez nem szégyen, hogy vannak gyengeségeink, és rászorulunk a segítségre. Annak a felelősségnek az elhordozása, hogy mi, emberek a végtelen Istennel vagyunk kapcsolatban, miközben egymásra utaltak is vagyunk, igényli a teremtett létünk igenlését; modern szóval integrált személyiséghez vezet.

Krisztus emberré lett, mi pedig közelebb léphetünk egy lépéssel az emberségünkhöz, és mondhatjuk: Jézus, te is ember lettél, én is ember vagyok – hogyan tudom én ezt az emberi létet méltóan élni? Így képessé válunk erről a méltóságról tanúságot is tenni.

A beszélgetőpartner: VERSEGI BEÁTA-MÁRIA CB

Tanulmányok:
●Hittanár–nevelőtanár, lelkipásztori munkatárs, 2002.
●Teológus, keresztény antropológia szakirányon doktorált – Róma, Teresianum Egyetem, 2011.
●Okleveles szupervizor, 2016.

Szakmai tevékenység:
●2006-tól: A Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola tanára, adjunktus (Tárgyak: spirituális teológia és antropológia).
●2007-2012: Az Iránytű hivatásgondozó műhely koordinátora
●2011-től: A Központi Oltáregyesület elnöke, Eucharisztikus Élet Mozgalom
●2015-től: A Kanter Károly Felnőttképzési Intézet munkatársa
●Ifjúsági és felnőttképzési programok, szupervízió, lelki kísérés

Az írás rövidített változata megjelent az Új Ember 2016. december 11-i lapszámában.

Fotó: Merényi Zita

Kámán Veronika—Verestói Nárcisz/Magyar Kurír

Kapcsolódó képgaléria

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Rovat: Nézőpont
hirdetés
Vezető híreink - olvasta már?
katolikus-reformatus-parbeszed-foruman-erdo-peter-biboros-primas-es-bogardi-szab
A katolikus–református párbeszéd fórumán – Erdő Péter és Bogárdi Szabó István disputája

Erdő Péter bíboros, prímás és Bogárdi Szabó István református püspök előadást tartott, majd párbeszédet folytatott a két felekezet közötti teológiai és történeti különbségekről, a keresztény egységtörekvés, az ökumené jövőjéről október 17-én Budapesten.

2017. október 18. szerda
ferenc-papa-amikor-meghalunk-jezussal-talalkozunk-aki-kezen-fog-minket
Ferenc pápa: Amikor meghalunk, Jézussal találkozunk, aki kézen fog minket

A Szentatya október 18-án délelőtt a halál misztériumáról elmélkedett a keresztény remény fényében. Hangsúlyozta, hogy ne akarjuk elhessegetni a halál gondolatát, hanem a hit lángját őrizve várjuk a Jézussal való végső találkozást.

2017. október 18. szerda