Horváth Gyula: Háború

Kultúra – 2018. október 22., hétfő | 14:31

Horváth Gyula tizenhat évesen publikált először, ezután versei rendszeresen megjelentek az Élet és Irodalomban, a Vigiliában, az Új Írásban, a Tiszatájban. Első verseskötete 1991-ben jelent meg, „Megfagyott ország” címmel, 52 ezer példányban. A „Háború” című kötet versei legjavából nyújt válogatást.

Horváth Gyula 1960-ban született a Borsod megyei, kétezer lakosú Alsóvadászon, egy cigánytelepen. Gyermekkorára úgy emlékszik vissza, hogy a komfortos külvilág számára elképzelhetetlenül nagy szegénységben éltek. Szülei szőlőtőt kapáltak, tyúkólat, konyhát takarítottak két magyar családnál. Babbal, krumplival, liszttel, zöldséggel fizették meg őket. Tizennégyen voltak testvérek, közülük nyolcan érték meg a felnőttkort.

Horváth Gyula az általános iskolát tízévesen kezdte, két hét alatt megtanult olvasni. Egyszer azt hallotta, hogy aki gimnáziumot végzett, az nagy ember lesz. Ezért a nyolcadik osztály elvégzése után Miskolcra ment, jelentkezett a gimnáziumba. Két tanár fogadta, elkérték a bizonyítványát. Abban bizony csupa kettes volt, de ő öntudatosan felelte: „Nem vagyok kettes tanuló, csak ilyen jegyeket kaptam.” A két tanárnak tetszett a válasz, lehetőséget adtak a kamasz Horváth Gyulának, hogy bebizonyítsa.

Ő pedig bizonyított, elvégezte a gimnáziumot, leérettségizett, tizennyolc évig tanított iskolában, nemzedéke cigány értelmiségének meghatározó tagja lett. Állítása szerint költőként Csoóri Sándornak köszönheti a legtöbbet.

A Háború című a tizenegyedik verseskötete Horváth Gyulának. Olvasható benne első kötetének címadó verse, a Megfagyott ország. Tizenhét évesen írta, tehát még jóval a rendszerváltozás előtt; víziója komor, az ország és a cigányság helyzetét illetően is, a megfagyott ország „két szemét könny takarja el, / mint szemfedő, / akiért sírásók jönnek, / s Európa közepén, / mint a halálra éheztetett kutyát, / elhantolják ezt a HAZÁT.” Horváth Gyula embertelen szegénységből emelkedett ki, de ez nem ringatja hamis illúziókba, tudja, hogy ez Isten kegyelmének és a saját szorgalmának, szívós, a lehetetlent nem ismerő kitartásának köszönhető. Szó sincs arról, hogy ez általános lenne, vagy tömegesen fordulna elő.

A mindenkori kiszolgáltatottak költője, lelkében hordozza a nyomorban élők sorsát, azokét, akiknek semmi reményük egy jobb, egy emberibb élet elérésére, és arra figyelmeztet, hogy „zuhanásban már nem lehet embernek megmaradni”. Cigánytelep című versében népe sorsának fájdalmát veszi magára: „Érzi ő, hogy torkában / fuldoklik egy nép. Mostani kötetének címadó költeményében, a Háború címűben évtizedek reménytelenséget hordozó mozdulatlanságát panaszolja, „Elárvult népekről / fúj a szél, / Istenem!!! / de szomorúan fúj…” Ez a determináltság mintha a Mindenhatótól származna: „Ahová Isten kitette a pontot/, oda kérdőjelet nem tehetek.” Ez egyrészt beletörődés, de gyötrelem is: „Rettenetes / felnőtt fejjel azért sírni, / amiért gyerekkorodban sírtál”.

Átokzivatar című költeményében balladai hangvételben a szolidaritás, az irgalom kínzó hiányát fogalmazza meg: „Nincs ölelés, / ami összefogja az élőket, / átokzivatarban járunk / s nem védenek az esernyők sem…” A haza iránti aggódó szeretetét is kifejezi azonban: „én Kicsi Országom, / Árvaház-hazám, / földszíved / értünk fog meghasadni”. Egyúttal szelíd szavakkal figyelmeztet az óhajtott szebb világ megvalósíthatóságára: „Csak úgy élhet az élet, / ha mások élete is éltet. / Mert az álmainkban / is mások élnek. / Párnánkra óhajtott tündérszépek.”

Földkereszt című versében a haza iránti szeretetét kifejezve megidézi a bűnbeesést, az ősgonosz mindenkor felbukkanó valóságát, s végső menedékként Istenhez fohászkodik: „hazám, kedvesem/, méhedben ha kígyó terem/, öld meg! s te Istenem/ hazámat, kedvesemet/, segítsd meg/, hogy ismerjen gyermek anyát/, hogy tudja meg/ az ész, a szív, a szerelem/, hogy kell óvni, szeretni/ egy HAZÁT.”

A Földfátyol című vers egy jóságos hölgy, Kótai Piroska emlékére íródott, Jézus a fájdalmainkat magára vevő Megváltóként jelenik meg, aki „zivatart sírt érted, / te kemény földdel elhantolt drága…” A Szakad ránk az idegenség című költeményben viszont „árulókkal beültetett” vidékről ír, amely mintha méltatlan lenne az irgalomra, „Jézus is felkel, / záport sír a szeme /… mennydörgést köhög / megfázott tüdeje, /… többé nem jön haza…” Ezt olvasva eszünkbe juthat egy Horváth Gyuláról korábban készült portréfilm, amelyben Jézust és evangéliumi jeleneteket ábrázoló ikonok láthatók, s közben a költő verset szaval: „Öltözve járok az utcán /… Haza szeretnék jönni /…, oda, ahol nem sírnak az árvák, / oda, ahol nem mar meg senkit / a kígyó-mostohaság.” Igen, ahol Jézus mindenkire kiterjedő, egyetemes szeretete érvényesül, ami az emberiség örök álma, s még ha parányi is az esély ennek megvalósítására, gyönyörű álom.

Horváth Gyula költészete a szó legjobb értelmében közéleti költészet. Úgy fogalmazza meg egyéni fájdalmait, gyötrelmeit, hogy azok általános érvényűvé emelkednek, az egész közösség, nép fájdalmait, gyötrelmeit fejezik ki döbbenetes költői erővel, hegymagasságra emlékeztető művészi színvonalon. Ha nyitott lélekkel olvassuk költeményeit, nem maradhatunk közömbösek a periférián élők szenvedései iránt.

Horváth Gyula: Háború
Syllabux Könyvkiadó, 2017

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

A közelmúltban Horváth Gyulát súlyos agyvérzés érte, így még a korábbiaknál is nehezebb anyagi körülmények között él családjával, Miskolc közelében.

Mivel a költő számláján inkasszó van, a család segítőJE, Pém Mihályné és családja számlát nyitottak számukra.

Pém Mihály ERSTE BANK 11600006–00000000–73072654

Közleményrovat: Horváth Gyula költő támogatására

Kapcsolódó fotógaléria