II. János Pál és XXIII. János szentté avatására készülve – Szentmártoni Mihály jezsuitával beszélgettünk

Nézőpont – 2014. április 22., kedd | 9:00

Szentmártoni Mihály jezsuita egyike azoknak, akik a magyar nyelv terén segítségére voltak II. János Pál pápának. Az Újvidékről származó szerzetes igazi magyar világpolgárként beszél az úton levő egyház két pápájáról, XXIII. Jánosról és II. János Pálról. Az egyházfők szentté avatására április 27-én kerül sor Rómában.

Mihály atya a közép-kelet európai rendszerváltozások után került ki Rómába. Közelről követhette a lengyel pápa apostoli szolgálatát. Ebből az időszakból mely gesztusai tették a legnagyobb, legmélyebb benyomást Önre és miért?

− Érdekes ez a fogalmazás: „a lengyel pápa”. Amikor Wojtyła bíborost megválasztották, ez óriási újdonság volt az olasz pápák sora után; de azt hiszem azért is terjedt el a „lengyel pápa” kifejezés, mert sokan nem tudták kimondani a nevét.
II. János Pál pápa sok szempontból az újdonság erejével hatott. Rám óriási munkabírása, szívóssága tett mély benyomást. Sokat utazott, Rómában meglátogatott számtalan plébániát és különféle egyházi intézményeket. Valahogy az volt a benyomásom, hogy mindig úton van. Ez lelki élménnyé is vált: az úton lévő egyház a zsinat utáni egyház szimbóluma lett.

Milyen személyes emlékek kötik II. János Pálhoz?

− Egy ideig nyaranként a Vatikáni Rádióban helyettesítettem, és ilyenkor megtörtént, hogy engem kértek fel a Szentszéktől, hogy készítsek vagy fordítsak le magyarra olyan szövegeket, amelyeket a Szentatya a kihallgatáson majd elmond a magyar híveknek. Néhányszor be is hívattak, hogy segítsek a pápának a kiejtésben. Ezek rövid találkozások voltak, fenn a dolgozószobájában, de mindig kedvesen fogadott. Egyszer azt kérdezte tőlem, nem vagyok-e véletlenül görögkatolikus, amiért szakállat viselek. Egy más alkalomkor kicsit huncutul rám nézett és megjegyezte: „Ugye, most már elég jól tudok magyarul?” Igent mondtam rá, pedig ő is tudta, hogy a magyar nyelvvel nem tudott boldogulni.

Jugoszlávia − bár a keleti blokkhoz tartozott − mégis sok tekintetben különbözött a kommunista országoktól. Az egyház helyzetét tekintve hogyan mutatkozott meg a közép-kelet európai pápa hatása? Mi változott az egyház és állam viszonyában és az Ön személyes életében II. János Pál megválasztását követően?

− A jugoszláv helyzet a kommunizmus ideje alatt főleg abban különbözött a többi kommunista országétól, hogy megmaradtak a szerzetesrendek. Igaz, elvették tőlük az iskolákat, a nyomdákat, és tevékenységüket leszűkítették a „sekrestyei munkára”, de a rezsim ebbe a belső tevékenységbe nem szólt bele, mint ahogyan a püspökök kinevezésébe sem. Működtek a szemináriumok, a teológiai főiskolák, és nem volt zárt szám, hogy hány jelöltet szabad felvenni. A szerzetesi noviciátusok szintén működhettek, néhol igen szűkös körülmények között, mert a hatóságok sok egyházi épületet elkoboztak, de hivatások szép számban voltak. Ennek pozitív következményeként megmaradt egy bizonyos folyamatosság az egyház életében. Ehhez párosul az a körülmény is, hogy már a múlt század hatvanas évei végén megnyíltak a határok, és egyre több pap tudta külföldön végezni teológiai tanulmányait.

A fordulat után a legnagyobb változást az egyházi intézmények újraindítása jelentette: katolikus iskolák nyíltak, fellendült a katolikus sajtó. Még valamire érdemes felfigyelni: a kommunizmus alatt nem volt szabad beszélni a rezsim áldozatairól, pedig tudtuk, hogy sok száz pap, szerzetes és világi hívő szenvedett vértanúhalált. A rendszerváltás után elkezdték ezek felkutatását, aminek eredménye egy vaskos kötet lett „Horvát vértanúk” címmel. A legismertebb ezek között Alojzije Stepinac bíboros volt, akinek a nevét nem volt szabad kiejteni nyilvánosan (egyik jezsuita rendtársam ezért például hat évi börtönbüntetést kapott).

II. János Pál horvátországi látogatásainak előkészítésében vállalt-e szerepet?

− Nem volt semmi szerepem a pápa horvátországi útjának előkészítésében, de nagy érdeklődéssel kísértem minden szakaszában. A horvátok nagy lelkesedéssel várták és fogadták minden alkalommal a Szentatyát, annál is inkább, mert igen jól beszélt, vagy legalábbis majdnem tökéletesen olvasta a horvát szövegeket. Egy korábbi horvát vatikáni rádiós munkatársunk szalagra rögzítette a pápa egyes imáit, a Miatyánkot, Üdvözlégy Máriát, Dicsőséget, és ezt rózsafüzér formájában egybevonta, amit ma is szívesen hallgatnak az emberek. Nekem egy kicsit furcsának tűnik egy régen meghalt ember hangját hallani, de nem mindenki gondolkodik így: van, aki ezt úgy éli meg, mint a pápa imáját a mennyországból.

A Horvátországban és Szerbiában élő magyarok hogyan viszonyultak ezekhez a pápai utakhoz?

− A Szerbiában élő magyar papok közül sokan ellátogattak a horvátországi eseményekre, hiszen igen sok délvidéki magyar pap horvátul végezte teológiai tanulmányait Zágrábban vagy Djakovón. A hívek is örültek, de mivel nem mindenki tud horvátul, voltak, akik nem érezték fontosnak, hogy ott legyenek.

Szerbiába sosem tudott ellátogatni II. János Pál. Miben látja ennek fő okait?

− A pápának maradt két megvalósítatlan álma. Oroszország, illetve Szerbia meglátogatására az országok elzárkózása miatt nem került sor, emellett az általános martirológium megalkotása is ide tartozik, amelyben a katolikus vértanúk mellett benne lennének a protestáns és ortodox vértanúk is. A szentek tisztelete Szerbiában nem annyira fontos, mint nálunk, katolikusoknál. A szerbiai ortodox egyház nem lép Moszkva nélkül: ha Moszkva nem akarta a pápai látogatást, akkor Belgrád sem léphetett önállóan.

Az Ön szakterülete a pszichológia. Ha pszichológusként tekint II. János Pál személyére, miben látja ennek a nagy karizmájú, a nem vallásos emberekre is mély hatást gyakorló személynek a titkát? A lelkipásztori pszichológia szempontjából milyen újdonságok köthetők II. János Pál nevéhez?

− II. János Pálnak elvitathatatlan személyes varázsa volt, amelyre mindenki felfigyelt, aki a közelébe került. Emellett igencsak tudott bánni a tömeggel. Személyes varázsát többen is próbálták értelmezni, ki-ki a saját szemszögéből. Hivatkoztak arra, hogy költő volt és színész, tehát tudott a „színpadon” fellépni és mások felé üzeneteket közvetíteni. Voltak olyanok, akik ezt arra igyekeztek visszavezetni, hogy fiatalkorában munkás volt, tehát ismerte a munkásélet nehézségeit, ami viszont őt magát tette képessé arra, hogy az egyszerű emberek nyelvén tudjon szólni. Mindez igaz lehet, de szerintem nem elég ahhoz, hogy megértsük II. János Pál világhódító sikerét. Ennek okát mélyebben kell keresnünk: a lelkiségében.

Ez két gyökérre vezethető vissza: rendíthetetlen hitére és intenzív imaéletére. Ez a lelkiség úgy jelent meg az emberek szemében, mint két ellentétes pszichikai dinamizmus szerencsés találkozása. II. János Pál személyét úgy élték meg az emberek, mint „Isten kisgyermekét” és mint a „történelem óriását”. Hite tényleg olyan volt, mint egy kisgyermek feltétel nélküli bizalma szülei iránt. Én ezt akkor tapasztaltam meg, amikor egyesek azt javasolták, hogy jobb lenne, ha lemondana, mert már igen beteg volt. Erre ő azt válaszolta: „Aki meghívott erre a szolgálatra, az majd tudni fogja, hogy mikor kell abbahagynom”.

Történelmi szerepét pedig még sokáig fogják boncolgatni a történészek, hiszen aktív része volt abban, hogy megbukjon a kommunizmus, de gondolhatunk azokra az apostoli utakra is, amelyek olyan helyekre vezették, ahol korábban pápa még nem járt, például Kubába. Ennek alapján javasolták egyesek, hogy nem is fontos, hogy az egyház szentté avassa, hanem adják meg neki a „nagy” jelzőt: legyen Nagy II. János Pál pápa!

Pasztorálpszichológiai téren fontosnak látom azt, hogy személye és tanítása megragadta a világi híveket, a fiatalokat. A fiatalok világnapja például az ő kezdeményezése volt. Fontos hatást gyakorolt a különböző lelkiségi mozgalmakra, amelyek benne találták meg pártfogójukat a nem mindig barátságos egyházi körökben.


Korai emlékei között milyen képet őriz XXIII. János pápáról?

− Engem a zsinati forradalom a noviciátusban ért utol: nagy élményt jelentett a népnyelven mondott szentmise. Korán kezdtem ugyanis ministrálni, és akkor még a ministránsnak is kellett tudnia latinul, hogy válaszolhasson a papnak. Emlékszem, milyen nagy élmény volt számomra, amikor először kaptam egy Schott-misekönyvet, amelyben párhuzamosan lehetett követni magyarul azt, amit a pap latinul imádkozott.

XXIII. János pápa emlékét megboldogult édesanyám nagy szeretettel ápolta. Korábban a jezsuita rendben olyan szigorú szabály uralkodott, hogy aki belépett a noviciátusba, az pappá szenteléséig nem mehetett többé haza. Volt egy rendtársam, aki csak akkor látta először kishúgát, amikor az már 15 éves volt. Én négy évig nem mehettem haza, és ez nagy szenvedést jelentett szüleimnek. Amikor ránk köszöntött a zsinati megújulás, mi is hazautazhattunk, és édesanyám ezt a szép ajándékot mindig a „jóságos János pápának” tulajdonította.

1994 óta a Szentté Avatási Ügyek Kongregációjának konzultora. Mi volt az a fő szempont, amely alapján XXXIII. Jánost boldoggá avatták? Az eljárás szempontjából milyen sajátosságai, érdekességei vannak e két szentté avatási ügynek? Miért tartja fenn az egyház az ilyen rendhagyó boldoggá- és szentté avatások lehetőségét?

− Az eljárások során meg lehet különböztetni több pályát, melyet egy boldog a szentté avatásig befut. Vannak rendes ügyek, amikor a boldoggá avatás után újabb csodát lehet bizonyítani. Azután vannak történelmi esetek, amikor már nem lehet élő szemtanúktól vallomást beszerezni, de Isten szolgájának tisztelete eleven. Mostanában azonban voltak példák arra, amikor − eltekintve a szokásos eljárástól − egy pápai határozattal a szentek sorába iktatnak valakit, aki már régóta a boldogok között szerepelt. Ezt úgy nevezik, hogy „ekvipollens szentté avatás” (canonizzazione equipollente). Ezek között volt Boldog, most már Árpád-házi Szent Margit, akit XII. Piusz pápa iktatott a szentek sorába, újabban Angela Foligno középkori misztikussal történt ugyanez, nemrégen pedig Fáber Péter jezsuitával, aki Szent Ignác társa volt. A fő szempontok itt azok voltak, hogy az illető boldog tartós tiszteletnek örvend, az emberek segítségül hívják, és arról számolnak be, hogy imájuk meghallgatásra talált.

Hogyan látja Ferenc pápa és két új szent elődje kapcsolatát?

− E három nagy pápa közös vonását abban látom, hogy mindhárman lehajoltak az emberekhez. Emlékezzünk XXIII. János kedves szavaira, a Bambino Gesù gyermekkórházban tett látogatására vagy a Rebibbia börtönben történt találkozására a fegyencekkel. II. János Pál szintén az emberek felé fordult, de ő inkább a fiatalok nyelvén tudott szólni. Ferenc pápa a fogyatékosok, a szegények és kisemmizettek világára hívta fel figyelmünket. Megmarad történelmi jelképnek Lampedusa szigetén tett látogatása, amikor ezekkel a szavakkal fordult mindannyiunk lelkiismeretéhez: „Ki siratta meg ezeket az embereket, akik itt vízbe fulladtak?”

Valaki azt kérdezte: miért kell a két pápát, XXIII Jánost és II. János Pált együtt szentté avatni. Én ebben több nagyszerű üzenetet látok: az egyház minden gyarlóság ellenére nagy és szent, a Szentlélek vezeti. Ennek a két szent pápának, de Ferenc pápának a megválasztása is meglepetésként történt. Nem sok fantázia kell ahhoz, hogy ezekben az esetekben felismerjük a Szentlélek gondos, bölcs és határozott aggodalmát az egyházért.

Szentmártoni Mihály jezsuita pszichológus 1945-ben született Újvidéken, az egykori Jugoszlávia területén. Elemi iskoláimat magyarul végezte szülővárosában; filozófiát, teológiát és lélektant Zágrábban tanult, majd Rómában doktorált klinikai pszichológiából. Tíz évig Zágrábban működött mint tanár és gyakorló pszichológus. 1991 óta Rómában él, ahol a Pápai Gergely Egyetem professzora. A magyar kultúráért végzett munkássága elismeréseként egyházi részről a Stephanus-díjat, állami részről pedig a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét nyerte el.

Somogyi Viktória/Magyar Kurír

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria