Lehet-e remény Aleppóban? – a szíriai városban élő szalézi szerzetes válaszol

Nézőpont – 2015. október 4., vasárnap | 13:03

A háború borzalmai és az állandó rettegés ellenére a szíriai szaléziak folytatják küldetésüket, támogatást és reményt adva az ott maradó fiataloknak – mondta a Bollettino Salesiano lapnak adott interjúban Georges Fattal, az aleppói szerzetesi közösség igazgatója.

A 65 éves pap azért járt nemrég Olaszországban és Svájcban, hogy adományokat gyűjtsön a további szíriai munkához.

Életéről így vall:

– Aleppóból származom, apám pék volt, akit sokan ismertek az egész városban, és az utca, ahol a pékségünk volt, a mai napig az ő nevét viseli. Ezt azért hangsúlyozom ennyire, mert a családom keresztény család, amely aleppói gyökerekkel rendelkezik.

Az aleppói szalézi oratóriumban nőttem fel, később pedig egy szalézi iskola diákjaként folytattam tanulmányaimat. Mivel napi kapcsolatban álltam a szaléziakkal, hiszen mindennap oda jártam iskolába, felfigyeltem a szalézi lelkiségre és karizmára. Nagyon vidám élet volt ez a szaléziakkal, ami elgondolkodtatott a saját jövőmről. Azt kérdeztem magamtól: miért ne lennék én is szalézi? Így lettem szalézi, és 1967–1968-ban egy év libanoni noviciátus után Aleppo város szalézi negyedébe küldtek. 1980-ban szenteltek pappá.

Pappá szentelésem után az aleppói közösség tagja voltam négy évig, majd elmentem három évre Rómába szakosodásra a Pápai Szalézi Egyetemre. Amikor befejeztem a tanulmányaimat, visszamentem Aleppóba további kilenc évre; majd egy évre Kamishlybe költöztem, végül 11 évig Damaszkuszban szolgáltam. Később Libanonba helyeztek három évre, és jelenleg négy éve ismét Aleppóban vagyok.

– Hogyan van jelen Don Bosco műve ma Aleppóban?

– A szaléziak 1948 óta vannak jelen Aleppóban. Amint megérkeztek, alapítottak egy szakiskolát, ahol sok fiatal aleppói keresztényt és nem keresztényt oktattak magas szinten. Ezek a fiatalok híressé tették az egész városban a szaléziak által nyújtott képzést. De 1967-ben minden magániskolát államosítottak, így azóta a szaléziak az oratóriumban folytatják tevékenységüket. Meg kell jegyeznem, hogy a szalézi jelenlét Aleppóban sok hivatást adott úgy a szalézi rend, mint a helyi egyház számára, ami az oratóriumban végzett missziós munkának köszönhető, beleértve az egyetemi hallgatók között és az aleppói börtönökben végzett munkát is.

Ma a szaléziak jelenléte Aleppóban az oratóriumon keresztül folytatódik, amely nyitva áll minden fiatal keresztény előtt a városban. Jelenleg a közösségben négyen vagyunk.

– Hogyan élnek és dolgoznak?

– Az élet a városban 180 fokos fordulatot vett több mint négy éve, a konfliktusok kezdetekor, amelyek azóta is folytatódnak. Aleppo Szíria gazdasági és ipari központja volt, de mára a város már gyakorlatilag megsemmisült. Több mint háromezer gyárat számoltak fel és vittek el, sok ember elvesztette otthonát és munkahelyét, és most valamilyen esélyt keres a túlélésre. Ennek ellenére mi, szaléziak folytatjuk küldetésünket és munkánkat, támogatást és reményt akarunk adni a fiataloknak, akik maradtak, a különböző tevékenységi csoportokon, egyesületeken, katekizmuson, istentiszteletet, tréningeken, sporton és hasonlókon keresztül.

– Hogy vannak a keresztény fiatalok és felnőttek?

– Amint mondtam, a helyzet, a mindennapi élet bizonytalan, és ez tükröződik az emberek erkölcsi és lelki életében is. Minden családnak megvan a maga története ebben a háborúban, hiszen alig van olyan család, amely ne vesztett volna el valakit szerettei közül a konfliktus során – vagy azért, mert meghaltak, vagy mert kivándoroltak a halálfélelem miatt, amelyben élnek. Ez nem jelenti azt, hogy az emberek nem szeretik a hazájukat és a városukat, de kénytelenek megtenni ezt az exodust Szíriából, mert a kétségbeesés határán vannak, mert nem tudják, mit és hogyan tegyenek.

A fiatalok és az emberek legnagyobb problémája jelenleg az, hogy nincs remény és a jövőbe tekintve nem látnak egy kis fényt sem! Számunkra nagy kihívás, hogy igyekszünk dolgozni ezen a problémán a helyi egyházzal. Találkozókat szervezünk, hogy összegyűjtsük a fiatal keresztény egyetemistákat és középiskolásokat. Ezeken a találkozókon igyekszünk nekik reményt és örömöt adni.

– Mi az, ami a legsürgetőbb?

– A béke és a biztonságos élet, a megbocsátás... Az embereknek szükségük van munkára, hogy ehessenek. Hiszen ha nincs munkájuk, éhen maradnak. Mi itt igyekszünk minden hónapban támogatni az oratóriumba járó gyerekek családjait élelmiszercsomagokkal, amelyek értéke mintegy ötven-hatvan euró (15-18 ezer forint) egy-egy család számára, és készpénzes támogatást is nyújtunk nekik havonta, mely családonként körülbelül 65 eurót (mintegy 20 ezer forintot) tesz ki. A számok magukért beszélnek, elmondják, milyen annak az életnek a színvonala, amelyet élünk. Ezt a támogatást, melyet nyújtani tudunk, a sok jótevőnek és az isteni gondviselésnek köszönhetjük, amely soha nem hagy cserben bennünket, ahogy ezt Don Bosco atyánk is mondta.

– Milyen jellegzetes epizódokat emelne ki az elmúlt időkből?

– Mint oratóriumi közösség sok mély és fájdalmas tanúságtételt tapasztaltunk meg. Például álljon itt néhány oratoristánk halála: körülbelül másfél évvel ezelőtt elvesztettük egy kisfiút, Jacket, aki más fiúkkal együtt várta a buszt, hogy jöjjön katekizmusra az oratóriumba, amikor egy aknavető gránát esett le közel a buszhoz, Jack halálát és több fiú sérülését okozva. Egy hónappal ezelőtt elvesztettünk másik két fiút a oratóriumból, az anyjukkal együtt, mert rakétatámadás érte a házukat, és sajnos az egyik testvér testét meg sem találták. Elmondhatom azt is, hogy sok olyan eset van, amikor elrabolnak valakit, majd, miután fizetett egy nagy halom pénzt, elengedik. Ilyen emberrablások áldozataivá válhatnak laikusok és egyházi személyek is: eddig nem ismert, mi történt a szír ortodox egyház és a görög ortodox egyház két püspökével, és két papról szintén nem tudjuk, hogy mi történt velük, miután elrabolták őket. A fájdalmas tapasztalatok továbbra is folytatódnak szerte Aleppóban, olyannyira, hogy egyesek „a fájdalom forrásának” nevezik a helyet!

– Van remény?

– Természetesen a keresztény emberek és a szerzetesek próbálják folyamatosan és mélységesen megélni az alapvető keresztény reményt. Azon dolgozunk, hogy a súlyos helyzet ellenére közvetítsük az örömet és elültessük a reményt a fiatalok lelkében, és bízzunk abban, hogy mindez a lehető leghamarabb véget ér, és hogy Szíria ismét olyan lesz, mint valaha volt, hogy a béke visszatér erre a földre. De ismét hangsúlyozom, hogy amíg el nem kezdődik a párbeszéd és a fegyverek el nem hallgatnak, addig nem tudjuk azt mondani, hogy valóban van remény.

Forrás és fotó: Szaléziak.hu

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria