Joseph Weiler: Keresztény Európa

Kultúra – 2007. november 2., péntek | 7:51

Joseph Weiler 2003-ban megjelent könyvének kiindulópontja a kereszténységre való hivatkozás kérdése volt az Európai Unió számára kidolgozott alkotmánytervezetben. Az Európa-jog nemzetközileg elismert szakértője, amerikaiként és ortodox zsidóként vállalkozott arra, hogy elmondja a lényeget Európa és a kereszténység kapcsolatáról. Célját így fogalmazta meg: „A könyv egy bizonyos (nem megfelelő) helyzetet elemez, és ennek alapján egy víziót vázol fel: a keresztény Európa egy megfelelőbb fogalmát.”

Joseph Weilert nem egyfajta evangelizációs cél vezeti. Európa igazi identitását keresi és akarja megmutatni. Elemezésében történelmi tényként mutat rá arra, hogy Európa kulturális-szellemi világának nemcsak a humanizmus és felvilágosodás elvei, értékei, hanem a keresztény tradíció is része. Ennek elutasítása Európa múltjának tagadását is jelenti. Az igazi agnoszticizmus elve és következménye az, amelyben együtt van a laicista és a keresztény értékek közössége, toleráns együttélése. Weiler európai krisztofóbiáról ír, s keresztény gettóról, amelyet külső és belső falak határolnak. Emlékeztet rá: a kölcsönös ellenségesség az egyház és az állam viszonyát illetően a francia és az amerikai forradalom idején valóban fennállhatott, de felteszi a kérdést: „… vajon ez az az üzenet, amelyet Európa a mai világnak küldeni akar? Az európai alkotmány vajon azt is hirdesse meg, hogy Istent száműzni kell a közéletből? Meddig kell még e több mint 200 éves történeti hagyomány rabjaiként élnünk? Az állam időközben megváltozott, az egyház pedig még inkább.”

Részletesen vizsgálja a szerző, vajon helytálló-e az az igen széles körben elterjedt és lassanként dogmává merevült álláspont, hogy ha tisztelni akarjuk az alkotmányos értékeket, akkor a kereszténységre vagy az Istenre való hivatkozás felvétele az alapjogi charta vagy egy európai alkotmánytervezet preambulumába egyenesen lehetetlen. Joseph Weiler alkotmányjogi vizsgálódásai alapján állítja: az európai alkotmány kontextusában az Istenre és a kereszténységre vagy a vallásra való utalás nemcsak hogy nem zárható ki, de egyenesen nélkülözhetetlen. Emlékeztet rá: mindegyik alkotmány, még a leginkább technikai jellegű szakaszaiban is, valami mélyet mond el arról a népről, amely azt elfogadta. A vallás rendkívül fontos helyet kap az európai államok alkotmányainak preambulumaiban. A könyvben felsorolt példákból kiderül: az Istenre és/vagy a kereszténységre való utalások a preambulumban annyi ország alkotmányjogi hagyományaiban jelennek meg, hogy összességükben az európai népességnek jóval több mint a felét teszik ki. Ez azonban egyáltalán nem sérti az európai kötődést a valláshoz való szabadság, vagy a vallástól való szabadság biztosításához.

Vitába száll a szerző azon – ugyancsak széles körben hangoztatott – véleménnyel is, hogy egy államnak világnézetileg semlegesnek kell lennie. Joseph Weiler ezzel szemben leszögezi: az az állam, amely minden vallásos szimbolikát elutasít, nem képvisel semlegesebb álláspontot annál az államnál, amely a vallásos szimbolika egy konkrét formájához kötődik. „Az agnosztikus alapelv értelme éppen az, hogy mind a vallásos érzékenységet (a valláshoz való szabadságot), mind pedig a világias érzékenységet (a vallástól való szabadságot) garantálja. A vallásos érzékenység kizárása a preambulumból ezért tehát már nem valódi agnosztikus lehetőség többé, immár semmi köze nincs a semlegességhez. Egyszerűen annyit jelent, hogy az állami szimbolika előnyben részesíti az egyik világnézetet a másikkal szemben, és ezt semlegességként tünteti fel. Olyan volna ez, mintha úgy döntenénk, hogy a pozitív alkotmányjogban csak a vallástól való szabadság jogát biztosítjuk, a valláshoz való szabadságot azonban nem.”

A szerző ütközteti az egymással szöges ellentétben lévő két véleményt – a vallásra való hivatkozás sérti a világias alkotmányos felfogást, a vallás elhallgatása sérti a vallásos alkotmányos hozzáállást –, s kézenfekvő megoldásként említi a lengyel alkotmányt, amelynek preambuluma elismeri mind a vallásos, mind pedig a világias felfogást. Ezzel kapcsolatban figyelmeztet: az európai hagyomány bizonyos mértékű alkotmányjogi toleranciát kíván meg az államoktól, a népektől és a polgároktól. „Elismerem, hogy a lengyel megoldás csalódást okozhat egy olasz vagy francia világias purista számára. Neki viszont a maga részéről azt kell elismernie, hogy egy tisztán világias álláspont elfoglalása az európai alkotmányos szimbolikában hasonló mértékű csalódást okozhat egy hívő ír vagy lengyel számára. Minden kizárólagos megoldás nyilvánvaló ellentmondásban van a tolerancia elvével, amelyet az alkotmánytervezet és az alapjogi charta maga is elő kíván mozdítani.”

Nem hallgatja el könyvében Weiler azt sem, hogy az ún. keresztény Európában szörnyűséges dolgok is történtek, inkvizíció, vallásháborúk, világháborúk, népirtások, holokauszt. Ugyanakkor a II. világháború után az Európai Unió alapító atyái a valódi keresztény értékekhez nyúltak vissza, a békéhez, a kiengesztelődéshez, a szolidaritáshoz, az együttműködéshez, a toleranciához, a szubszidiaritáshoz, a másság tiszteletéhez, a keresztény etikai értékekhez, így a jó és a rossz világos megkülönböztetéséhez.

Külön fejezetben vizsgálja a szerző a katolikus egyház társadalmi tanítását, elemezve XIII. Leó Rerum novarum (1991), II. János Pál Redemptoris missio (1990) és Centesimus annus (1991) enciklikáit, bemutatva, hogy a pápai megnyilatkozások az európai társadalmak jövőjének szempontjából alapvető dolgok fontosságára hívják fel a figyelmet. Közülük a fontosabbak: a magántulajdon birtoklójának társadalmi kötelezettségei; béke és kiengesztelődés; együttműködés, szolidaritás; a munka és a munkás igazságossága, érdekvédelme; az állam pozitív szerepe a gazdaság, a politikai-szociális célok alakításában a piac és a verseny erői között; a bérek és a család igényeinek harmóniája; az élet, az emberi személyiség és az ember méltósága, a szabadság, a vallás- és gondolatszabadság tisztelete és védelme; az emberi jogok tisztelete és védelme; az egészség védelme; a kultúra, a tanulás, a természeti és épített környezet harmóniája, ezek esélyeinek erősítése a fenntartható fejlődés jegyében.

Weiler hangsúlyozza annak fontosságát, hogy ezek az elvek érvényesüljenek a mindennapokban, egyúttal rámutat, hogy napjainkban az egyház már nem akarja senkire rákényszeríteni a maga igazságát, ahogy II. János Pál fogalmazta meg: „Az egyház javasol, nem pedig kényszerít.” A könyv szerzője arra is figyelmeztet: bár a második világháborút követően Európa fejlettebb része a két fő célt, hogy béke és gazdagság legyen, elérte ugyan, de veszélyeket rejt magában az egyre nyilvánvalóbb bürokrácia és központosítás. Az egyénnek rendkívül kiterjedt alapjogai vannak, ugyanakkor nem ellenőrizheti azokat a döntéseket és jogalkotási folyamatokat, amelyek meghatározók a saját élete számára. A tanulmány írója idézi Szókratészt, aki több mint kétezer évvel ezelőtt ezt a jelenséget „a tömeg beleegyezésével fennálló arisztokráciának” nevezte, Weiler pedig a politikai küzdőtérbe átvitt piaci fogyasztói mentalitásnak hívja, s felhívja a figyelmet, hogy e mentalitás túlzásaival fordul szembe többek között a Centesimus annus. A könyv szerzője a tragikus történelmi tapasztalatok alapján arra is figyelmeztet, hogyha elvesszük az erkölcsi parancsot és az idealizmus köntösét, az európai politika rendszerint azzal a kiábrándító helyzettel szembesül, hogy a választások alkalmával Európában nem sikerül „kipenderíteni a csirkefogókat.”

Joseph Weiler állítja: a három említett enciklika igen bátor választ ad korunk válságaira. Nem fél a modernségtől, de nem is fordít hátat neki, sőt, hangsúlyozza az értelem, a tudomány és a technika értékeit, a szabad piac révén elérhető jólétet és a demokrácia fontosságát a politika terén. Különösen a választás szabadságát. A választó ember az enciklikák szerint „tudatában van saját korlátainak, tisztában van erkölcsi kötelezettségeivel, alázatos a transzcendens igazságok előtt. A társadalom… szintén tudatában van saját korlátainak és soha nem téveszti szem elől azt a tényt, hogy a középpontban az ember, a család, az emberi közösségek állnak a maguk felelősségével, amely méltóságuk egy részét alkotja és olyan királyi utat jelent, amelyen a szeretetük kifejezésre juthat. Ez a kortárs egyházi tanítás, egyszersmind az ’emberi modernség’ üzenete.”

Joseph Weiler megállapítja: Európa lelki, spirituális kihívásai jelentősek, s idéz az Európai Unió preambulumából, amely azon meggyőződés hangsúlyozásával zárul, hogy az unió Európája „az emberiség reménységének különleges térségévé válik.” A szerző hozzáteszi: „Ez akkor lesz így, ha mi is megtanuljuk, hogyan tudunk végigmenni a modernség és a posztmodernség hosszú hídján anélkül, hogy kockára tennénk az emberi méltóságot és a szeretetet. A legfontosabb, hogy ne féljünk.” (Szent István Társulat, 2006)

(A könyv megjelenéséről szóló hírünket itt olvashatják. – A szerk.)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír