Kétségek és meggyőződések — interjú L. Simon László kulturális államtitkárral

Kultúra – 2012. október 17., szerda | 13:05

L. Simon László kulturális államtitkár beszél szerkesztőségünknek arról, mennyire fontosnak tartja a művészetben a szakralitást; milyen szerepet tölt be a vallás személyes életében; hogyan lehet a kultúra összekötő erő; milyen szerepe lehet válság idején.

Amikor Székesfehérváron bemutatták Szubjektív ikonosztáz című kötetét, Baán László méltatásából azt a mondatot emelte ki a média, hogy a műből kitűnik: a művészet olyan út, amely végül is az Istenhez vezet el bennünket. Valóban így gondolja?

Hangsúlyos, erős mondat volt ez. Valóban levezethető a könyvből – főként azok számra, akik képesek voltak a bemutatott, súlyos problémák mögött megérezni, milyen fontosnak tartom a művészetben a szakralitást. Számos írás foglalkozik ezzel: miképpen tud a művészet egy tőlünk távoli, fölöttünk létező, éteri szférába elvezetni minket. Ugyanakkor nem igaz a mondat minden tárgyalt művészre, minden kötetbeli írásomra. A kiváló grafikus, textilművész Kókay Krisztina Budapest Galériában rendezett kiállításáról szóló írásban benne van, hiszen az ő egész életművéből, személyiségéből ez a mentalitás rajzolódik ki. Számomra is fontos gondolatról van szó, más írásaimban is többször szerepel – természetesen összetett módon, hiszen összetett kérdésről van szó.

Hol van a helye a hitnek, a vallásnak a személyes szférájában?

Feleségem katolikus, a Patrona Hungariae Gimnáziumban érettségizett, régi katolikus családból származik, akik komolyan veszik felekezeti hovatartozásukat és a vallásgyakorlást is. Ez nagyon jó hatással van a gyerekeimre és rám is. Magam református vagyok, de mivel a feleségem katolikus, a gyerekek érdekében úgy döntöttünk, hogy katolikus neveltetésben részesítjük őket, hiszen az nem lehet, hogy egyik héten ide, másik héten oda járjunk. Nagyon sok előnyét látom ennek a nevelésnek, még ha néha komoly próbatétel elé állít is, mert én kételkedő ember vagyok, sok kérdés él bennem. Vannak lelki vezetők, akik néha átsegítik az embert a problémákon, máskor éppen a vívódások idején nincsenek ott. A Személyes történelem című könyvemben írtam például arról a katolikus plébánosról, akinek sokat köszönhetek. Az ember különféle lelki- és létállapotaiban másképp tud válaszolni a kérdésekre, de a gyerekek katolikus neveltetését akkor is fontosnak tartom, amikor épp nem vagyok olyan lelkiállapotban, hogy mindent a legnagyobb alázattal tudjak fogadni. Jól el tudom választani magamban a tudatos szülői magatartást a kétségektől. Nagyon fontos, hogy a gyerekeim végigmenjenek egy úton, ne bizonytalanodjanak el, hiszen úgyis eljutnak abba az életszakaszba, amikor szembesülnek majd a problémákkal, kihívásokkal, traumákkal, amelyekkel mindannyian szembesültünk. Addigra viszont fontos, hogy stabil értékrendjük és erős lelki immunrendszerük legyen. A nagylányom ciszter gimnáziumba jár, a másik lányom nemrég volt elsőáldozó, mindegyikük jár hittanra. A feleségem az igazi támaszuk ebben. Lánygyermekeim vannak, akiknél különösen nagy figyelemre, gondoskodásra, óvásra van szükség. Ha nagyobb korukban igénylik, akkor biztosan tudunk majd arról is beszélni, milyen kétségeim vannak, mi mindenben bizonytalanodom el.

Köztudott önről, hogy kedveli az avantgárd művészetet, vallja, hogy a kísérletezés, a határok feszegetése a művészet mozgatórugója. Mégis, lehet-e meghúzni valamilyen határt? Mondhatja-e a kultúrpolitika egy államilag támogatott alkotásra, hogy az már erkölcstelen?

Néha okoz némi fejtörést, hogy mindaz, amit magam is megvalósítottam művészként – főként fiatalkoromban – miként helyezhető el egy polgári kultúrpolitika horizontján. Mert miközben feleségemmel szépen neveljük a négy gyermekünket, és polgári életformát élünk abban az értelemben, ahogy politikai közösségünk krédójában ezt definiálni lehetne, a művészeti érdeklődésem sokkal tágabb, változatosabb, mint az politikai közösségünkben megszokott. Ezek a dolgok látszólag kioltják egymást. Nehéz megfogalmazni, hol kell korlátokat állítani. Talán úgy mondhatnám: a korlátok nem lehetnek esztétikai jellegűek, sokkal inkább személyiségjogi korlátok. Nem fogadom el azt a művészetet, amely mások alkotmányos jogait sérti, legyen bár a legkonzervatívabb eszközzel vagy akár a legkorszerűbb nyelven megjelenítve.

Említek egy példát. Nagy vitát generált Szombathy Bálintnak a Műcsarnokban a Mi a magyar? című kiállításon megjelenő alkotása: egy videómunka, ahol a szerb-magyar határt minden alkalommal levizeli, amikor vonattal áthalad rajta. Egy kisebbségi magyar műve, aki a Vajdaságban élte le egész életét – szétszakítottságunk el nem fogadásának furcsa, avantgárd gesztusa. Első látásra megbotránkozunk, hogyan jelenhet meg egy ilyen mű a múzeumban. De ha egy kicsit ráfókuszálunk, azt látjuk: egy húsbavágó problémát próbál megmutatni ezekkel az eszközökkel, nem feltétlenül úgy, ahogyan 1920-ban tették, amikor a revizionizmus jegyében nagy nemzeti pátosszal megalkotott művekkel próbáltak a magyar egység mellett érvelni. Nem a nyelvhasználat, nem az eszköz, a módszer a választóvonal, hanem az, hogy az alkotás sérti-e mások alkotmányos jogait.

Talán még ennél is fontosabb, s erről is többször beszélt nyilvánosan: a kultúra a béke terepe kell, hogy legyen, nem szétválaszt, hanem összeköt. Mit jelent ez a gyakorlatban annak a számára, aki döntéshelyzetben van?

Munkám során arra törekszem, hogy a kultúrpolitikában ne a kultúrharc élezése, hanem a közös értékek megtalálása legyen fontos. Annyi olyan dolog van a kultúránkban, ami összeköt bennünket, annyi szépség, ami egyaránt örömet szerezhet egymástól nagyon távoli gondolkodású embereknek: felesleges a megosztó, a különbségeket felmutató dolgokra irányítani a figyelmet. Nemrég hallgattam Dresch Mihályékat zenélni: nagyon szép volt, ahogy a szaxofon és a cimbalom, ez a két egymástól nagyon távol álló hangszer együtt hangzott. Szimbóluma lehetne ez annak, ahogy egymástól távol eső dolgok ugyanazon a nyelven tudnak megszólalni. Aki akkor, ott érezte a zene erejét, elfelejtette, hogy a teremben, ahogy az életben is, különféleképpen gondolkodó emberek ülnek. A kultúrpolitikának a maga eszközeivel szolgálnia kell azt az erőt, azt a művészetet, amely össze tud kötni minket.

A gazdasági válság idején leginkább a megélhetésről, a túlélésről gondolkodunk, a kultúra könnyen elveszíti az őt megillető helyet. Véleménye szerint mit jelent a kultúra a válság idején, és milyen módon lehet felmutatni az értékét?

Nehéz helyzetben vagyunk, mert a gazdasági termelés átalakulásával egyre több ember igyekszik a humán területeken és a szolgáltató szektorban elhelyezkedni. Minél többen tudják az iskolarendszer differenciáltságának köszönhetően kibontakoztatni a bennük szunnyadó tehetséget, annál többen foglalkoznak alkotó munkával. Háromszáz évvel ezelőtt sok tehetség nem tudott kibontakozni, megmutatkozni, a kisebb tehetségek nem tudtak fennmaradni, mert más volt a művészeti piac. Most sokan dolgoznak egymás mellett. Fel kell készülnünk rá, hogy ez nem fog megváltozni, nem lesz kevesebb ember, aki „kreatív iparból” akar és fog megélni. Mindezzel ellentétes az a folyamat, amely a gazdaságban zajlik már jó ideje, és ami a kulturális költségvetést is nehéz helyzetbe hozta. Államtitkári kinevezésem óta sokat tudtunk javítani a pozíciónkon, jövőre közel 13 százalékkal növeljük a kulturális államtitkárság költségvetését, emelkedik az önkormányzati kulturális intézmények finanszírozása, jelentősen nőnek bevételeink a Nemzeti Kulturális Alapnál (ami főleg annak köszönhető, hogy az emberek több lottót vásárolnak). A rendszerben azonban így is jóval kevesebb pénz van annál, mint hogy minden (jogos) igényt kielégíthessünk.

A család, a hagyományos értékek fontos szerepet kapnak a kormányzat értékrendjében. Hogyan érvényesül ez a kultúra területén?

Három nagy feladatunk van, mindhárom egyaránt fontos. Az egyik a közművelődési és közgyűjteményi rendszer működtetése – itt találkozunk a legtöbb emberrel. Bemennek a művelődési házba, közösségi szolgáltató térbe, amely kulturális szolgáltatást nyújt számukra. Itt van a legtöbb program, amelynek célközönsége a család lehet. A helyi művelődési házba mi is sok programra járunk a gyerekeinkkel. A másik fontos terület a művészet, ahol politikusként inkább az egyénekkel, a művészekkel találkozunk, az alkotók problémáit kell kezelnünk. Ez bonyolultabb, mint egy gazdasági tárcánál, ahol nem érvényesülnek a személyes érzékenységek. A harmadik a nemzetközi terület, ahol nagyon nagy lehetőségeink lennének, hiszen az országimázs is a kultúra eszközeivel javítható a leghatékonyabban, a legrövidebb időn belül. Mindegyik területen figyelnünk kell a családok szempontjaira, igényeire.

Tud-e tenni valamit a kultúrpolitika azért, hogy a kultúra ne csak az elit ügye legyen, hanem a szélesebb rétegek is hozzáférjenek?

Természetesen.  Minden szinten más a feladat, más a módszer, más a nyelv. Másként szólalunk meg, ha kistelepülésekről beszélünk, és másként, ha arról, mely íróinkat kell kivinni a frankfurti könyvvásárra. Mindegyik egyformán fontos probléma, egyiket sem hanyagolhatjuk el a másik kedvéért, hiszen feladatunk és felelősségünk van mindenütt. Alkotmányos kötelezettségünk minden magyar állampolgár számára biztosítani a kulturális javakhoz való hozzáférés jogát és lehetőségét, de ugyanígy az alkotó értelmiség számára a szabad alkotás feltételrendszerét.

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!