A könyörületesség papja – Az Etalon Film Kft. kiadványaiból

 Diákjait követve – hogy osztozzon sorsukban és szenvedéseikben – részt vett a II. világháborúban, és imádságokkal, példamutatással segítette őket. A háborút követően minden erejével a vérontásban súlyos sérüléseket szenvedett – végtagjukat, szemüket – elvesztő gyerekek ápolásának, gondozásának szentelte az életét. A Duna televízió húsvétszombaton és- vasárnap levetítette a Don Carlo Gnocchi életét feldolgozó, A könyörületesség papja című, kétrészes filmet, Cinzia Th. Torrini rendezésében.

A negyvenes évek elején vagyunk, a II. világháború idején. Don Carlo Gnocchi a neves katolikus milánói iskola, a Gonzaga hitoktatója, hatása rendkívüli a diákokra. Don Carlo szeretne a frontra menni, hogy lelki támaszt nyújtson a harcoló katonáknak. Vallja: „Ahol ember van, ott van az Úr is.” A háborúhoz kezdetben ellentmondásosan viszonyul, természetesen nem lelkesedik érte, de mint aki benne él a valóságban, tudomásul veszi, hogy a háborúk évezredek óta szerves részei a történelemnek. Az albán fronton harcoló katona feleségét azzal vigasztalja, hogy a kötelességét teljesíti, s büszke lesz majd rá, ha kitüntetést kap.

Don Gnocchi véleményét a háborúról az albán fronton szerzett személyes tapasztalatai változtatják meg. Az átélt szörnyűségek, a rengeteg sebesült és halott látványa rádöbbenti, hogy nincs igazságos háború, minden háború lényege az öldöklés, a pusztítás, a rombolás. Amikor a vele rokonszenvező Sartorio százados azt mondja neki, hogy a jelenléte vigaszt jelent számukra, a lélekben megrendült Don Gnocchi azt válaszolja: „Kell lennie más megoldásnak. Én is azt hittem, segíthetek. Azt gondoltam, hogy mindent értek, de túl sok halált és szenvedést láttam. Már az Úr hangját sem hallom az esztelen öldöklésben.”

Visszatérve Milánóba, Don Gnocchi döbbenten szembesül azzal, hogy diákjai, betöltve a tizennyolcadik életévüket, önként jelentkeztek az orosz frontra, jelentős mértékben annak hatására, amit tőle hallottak a hazával szembeni mindenkori kötelességről. Don Gnocchit gyötri a lelkiismeret, s ezért úgy dönt, elkíséri tanítványait a frontra, velük együtt vállalja a rájuk váró szenvedést. Indulás előtt így figyelmezteti őket: „Hallgassatok ide! A háború nem játék. Az emberiség egyik nagy tévedése. Egy őrült elme szüleménye. Mikor hazajövünk, jobb emberek lennünk. Biztosan jobbak azoknál, akik kiküldték oda.”

Don Gnocchi túl azon, hogy lelki támaszt nyújt a diákjainak és a többi katonának, ápolja a sebesülteket, próbál beléjük erőt önteni. Úgy érzi azonban, hogy a rengeteg vérontás, a kegyetlen öldöklés láttán megrendült a hite, s nem tudja, hogy találja meg ismét. Hazatérve a frontról, Don Gnocchi meglátogatja több, a háborúban elesett katona családját, elviszi nekik utolsó üzenetüket, megmaradt személyes tárgyaikat. Az egyik vidéki házban egy szomorú tekintetű, szép arcú kisfiúra bukkan, Sergióra, akinek egy bomba leszakította a fél lábát. A fiúcskát az apai nagymamája egyedül neveli. Don Gnocchi először meg sem meri mondani, hogy a kis Sergio apja meghalt a háborúban. A nagymama kérdésére szánja csak rá magát, s közli, hogy a fia nem jön haza többé. A nagymama arcán kétségbeesés, hiszen ő már öreg, beteg, belefáradt az élet küzdelmeibe, ki fogja felnevelni a kis Sergiót? Don Gnocchi arca meggyötört, tekintete totális reménytelenséget fejez ki. Tehetetlennek érzi magát, hangjában mélységes fájdalommal mondja: „Nem tudom. Higgye el, nem tudom. A Gondviselés.” Érezni, hogy ezt csak megszokásból mondja, de lelkében szinte nyoma sincs már a hitnek, a bizalomnak, újabb csapás érte megrendült hitét. Tudjuk azonban, hogy a kegyelem a legnagyobb reménytelenségek idején szokott megérkezni. A nagymama tekintetében rémület, a kis Sergio iránti aggodalom, a tehetetlenség: „Attól nem nő vissza a lába” – feleli. Egy pillanatnyi szünetet tart, majd mintha felismerné Don Gnocchiban Isten küldöttét, szeme felcsillan: „De a Gondviselés ideküldte magát, atyám. Itt van egy automobil. A drága fiamé volt. Vigye el. Még hasznát veheti. És vigye el magával az unokámat. Ne hagyja magára az én Sergiómat! Viselje gondját! Könyörgöm!”

Ez az a pillanat, amikor Don Gnocchi visszanyeri a hitét, s felismeri, hogy az Úr mit kíván tőle: élete hátralevő részében szentelje teljesen azoknak a háborús árváknak az életét, akiket megcsonkítottak a bombák, a fegyverek, s nincs senki, aki megvédje őket, aki törődjön velük.

A film második része azt az áldozatos, önfeláldozó küldetést mutatja be, amit Don Gnocchi végez a sérült gyermekek körében, otthont teremt a számukra, s létrehoz egy olyan közösséget, amelyet meghatároz a szeretet, az egymással való törődés, az irgalom, a szolidaritás. Segítik őt ebben a munkájában olyan egyházi főpásztorok, mint Schuster milánói bíboros – a későbbi Boldog Schuster – és Montini bíboros – a későbbi VI. Pál pápa.

A film fővonulata Don Gnocchi lelkipásztori és karitatív szolgálatát meséli el, de személyével elválaszthatatlanul összefonódik két kedvenc tanítványának, az imént említett Francescónak és Matteónak a sorsa. A két fiú ugyanabba a lányba, a szépséges Sárába szerelmes. Don Gnocchi és Francesco kapcsolata harmonikus, Matteo azonban kezdettől fogva ellenmondásosan viszonyul hozzá. Matteo a Gonzaga legtehetségesebb diákja, lázadó típus. Mivel édesanyja zsidó származású, a család feketelistára kerül. Don Gnocchi megpróbál segíteni a családon, de Matteo ezt nem értékeli. Ettől kezdve az egész világot az ellenségének tekinti, beleértve Don Gnocchit is. Azzal vádolja, hogy megalapozatlan reményeket kelt az emberekben. Nem egyszer kerülnek összetűzésbe, de Don Gnocchi többnyire krisztusi alázattal viseli Matteo kirohanásait. Ugyanakkor Matteo szívében ott van a jóság, az irgalom. Amikor megérkeznek az orosz frontra, ő az, aki elsőként ad kenyeret az éhező orosz gyermekeknek, az életét kockáztatva ezzel. Az orosz katona lelövését feldolgozni képtelen Francesco-t egy különösen kiélezett helyzetben lábon lövi, könnyű sérülést okozva neki, hogy hazaküldjék. Búcsúzóul egy levelet küld vele Sárának, amelyben az áll: „Szeresd, aki hazatér.” Később Sára Francesco felesége lesz. Matteo az, aki megmenti Don Gnocchi életét, amikor az orosz frontról visszavonulóban a kimerültségtől összeesik, s magatehetetlenül hever a hóval borított végtelen pusztaságon, távol a többiektől. Matteo orosz fogságba esik, csak évek múlva tér haza. Mintha még ekkor is haragudna az életre, gúnyosan veti oda Don Gnocchinak: „Hosszú az út, amíg valaki szentté válik. Azért jöttem, hogy emlékeztessem erre.”

Don Gnocchi azonban felismeri, hogy Matteo a száz bárány közül az az egy, aki eltévedt, s Jézus szavait tekinti irányadónak: „Mit gondoltok? Ha egy embernek száz juha van, és azok közül egy elkóborol, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a hegyeken, nem megy-e el és nem keresi-e meg az eltévedtet? Amikor pedig megtalálja, bizony, mondom nektek: jobban örül annak, mint a kilencvenkilencnek, amely el sem veszett. Ugyanígy a ti Atyátok, aki a mennyekben van, nem akarja, hogy egy is elvesszen e kicsinyek közül.” (Mt 18,12-14)

Don Gnocchi a halálos ágyán írt búcsúlevelében Matteóra bízza, hogy folytassa mindazt, amit ő elkezdett. Matteo rohan, hogy elbúcsúzzon Don Gnocchitól, de későn érkezik. Franceso átnyújtja neki a levelet. Matteo kirohan a kórházból. Odakint zuhog az eső. A fiú mintha ki akarna rohanni a világból. Végül egy tisztáson térdre borul, tekintetét az égre emeli. Mindig sértődött, haragos tekintete megenyhül, szelídség, szeretet sugárzik belőle, a Krisztus erejéből átalakult lélek tisztasága.

A könyörületesség papja gyönyörű film, drámai fordulatokban gazdag, érzelmeinket felkavaró alkotás. Don Carlo Gnocchi egész élete a szeretetből másokért élés példája, az emberi méltóság mindenkori tiszteletének védelmében.

A könyörületesség papja
olasz film, 200 perc, 2004.
Rendezte: Cinzia Th. Torrini
Forgatókönyvíró: Simone de Rita, Roberto Colombo
Főbb szereplők:
Daniele Lotti: Don Carlo Gnocchi
Giulio Pampiglione: Matteo
Francesco Martino: Francesco
Alexandra Dinu: Sara
Kiadja az Etalon Film Kft.
Bodnár Dániel/Magyar Kurír