Korzenszky Richárd OSB: Szolgálni a hívőket, segíteni a keresőket

Megszentelt élet – 2014. május 29., csütörtök | 12:02

A legnagyobb öröm számomra az, hogy megmaradhattam azon az úton, amelyen elindultam. És ott lehettem, amikor hol viharosan, hol békésebben, de változott a világ – mondta az aranymiséjét ünneplő Korzenszky Richárd a Magyar Kurírnak. A lelkipásztort, szerzetest, tanárt, oktatáspolitikust kérdeztük a feladatokban, eredményekben gazdag 50 papi évről.

– Pappá szentelését ünnepli. Mi vezette el a papság melletti döntéshez, milyen elképzelésekkel indult?

– Bencés diák voltam Pannonhalmán. Szerzetestanáraim életén keresztül éreztem meg valamit abból, hogy ennek az életformának van értelme, hogy szép. Elsősorban nem pap akartam lenni, hanem bencés, itt, Magyarországon, ahol szerzetespapként főként a tanítás lesz a feladatom.

– Ma hogyan látja hivatását, mit tekint feladatnak?

– Ma a hivatásom lényegében ugyanaz: bencés szerzetesként jelen lenni az emberek között, és szolgálni az embereket. Hirdetni, hogy van értelme az életnek. Más körülmények között élek itt, mint korábban Pannonhalmán: egy kis szerzetesközösség elöljárója vagyok, mellette felelős lelkipásztor. Feladatom mindent megtenni azért, hogy hitelesen lehessünk jelen az emberek között: szolgálhassuk a hívőket, segíthessük a keresőket.

– Élete egyik meghatározó területe a tanári, igazgatói munkássága. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?

– Igazgatóként sokszor összeszorult a szívem: a legféltettebb kincsüket, a gyermeket bízzák ránk a szülők. Vajon meg tudunk felelni a kihívásoknak? Életem egyik legszebb szakasza volt a tíz éves gimnáziumi igazgatói tevékenységem. Mozgalmas volt, rengeteg emberrel találkoztam, a szülőkön keresztül érezni lehetett az egész országot. A sok diák, a sok tanítvány nem egyszerűen emlék: ma is jelen vannak az életemben.

– Oktatás- és iskolapolitikusként meghatározó szerepe volt a katolikus iskolarendszer újraindulásában. Milyen szempontokat tartott fontosnak ennek kialakításában?

– Szerzetestanárként kezdtem a papi szolgálatomat, az akkori politikai rendszer korlátai között. Megéreztem, hogy az egyházi iskola kivételes lehetőség az emberformálásban. Amikor a politikai változások után lehetőség nyílt arra, hogy új iskolák induljanak, a mögöttem lévő tapasztalatokkal igyekeztem megtenni mindent, hogy bővüljön ez az iskolarendszer. Fontos volt hangsúlyozni, és ma sem szabad erről elfeledkezni, hogy az iskola nem hitbuzgalmi intézmény, nem szabad összetéveszteni a templommal. De óriási kihívás, hogy a fiatalok számára határozottan képviseljük a keresztény értékrendet, és felkínáljuk a látókör kiszélesítését. Örülök annak, hogy szép számban vannak iskolák. Minél több elkötelezett pedagógusra van szükség, akik élő tagjai a helyi egyházközségnek is.

– 1994-től él Tihanyban. Egy lepusztult épületet vett át, restaurálás várta. Nem erre a feladatra készült, mégis sikerült. Minek köszönhető?

– Számomra teljesen idegen helyre kerültem. A Balatont ismertem, de nem ez volt az otthonom. Ha nem lettek volna a háttérben egykori diákjaink, akik szakértelmére mindig számíthattam és számíthattunk, ha nem lettek volna megbízható, jó munkatársaink, biztos, hogy nem ilyen volna ma a helyzetünk. Nem hittem volna, hogy meg tudok birkózni ezzel a feladattal. Rengeteg türelemre volt szükség, sok tárgyalásra, diplomáciai érzékre, tapintatra. Hálás vagyok a sok segítségért, jóindulatú támogatásért.

– Mára az apátság vallási központ mellett kulturális központ is. Hogyan kapcsolódik a kettő össze?

– A tihanyi apátság mindig is egy eleven egyházközséggel élt együtt. Amikor feloszlatták a szerzetesrendeket, Tihanyban is megszűnt a bencés élet. A legelső feladatomnak azt tekintettem, hogy szerzetesi közösségként tudjunk élni Tihanyban. Ehhez meg kellett teremteni a fizikai feltételeket. Ahol megjelenik egy szerzetesi közösség, szükségképpen érzékelhetővé válik a kultúra: a vallási élet sajátos kultúrája és a szellemi élet is. Kiállításaink, előadásaink megszólítanak olyan embereket is, akik talán úgy gondolják magukról, távol állnak a hittől. Nem mindegy, mit látnak, mivel találkoznak az ide látogatók. A művészeteken keresztül kinyílik a világ.

– Vallási központként milyen feladatokat vállal fel Tihany?

– A jelenlétünkből fakad sok minden. Elsőként a lelkipásztori tevékenység: nyolc szerzetespap él a közösségben. Vasárnaponként nyolc templomban mondunk szentmisét. Az istentiszteletek méltó végzése természetes kötelessége minden lelkipásztornak, de ez nálunk az alapító András király szándéka szerint kiemelt feladat. Örülünk az énekkarnak, az imádkozó csoportoknak, a Szentírással mélyebben megismerkedni akaró felnőtteknek. Második éve gondozzuk a tihanyi általános iskolát. Amennyire féltem attól, hogy átvegyük az iskolát, annyira örülök most annak, hogy az iskola békében működik. Szeretnénk jó gazdái lenni ennek az új feladatnak.

A fenti képet Richárd atya készítette illetve bocsátotta rendelkezésünkre

– Rendszeresen fényképezek vissza nem térő pillanatokat – írta egyszer. Mit jelent Önnek a fényképezés?

– A fényképezőgépem mindig kéznél van. Az ablakomból elém táruló látvány mindig más. Ebben a mindig változó világban észreveszem az állandót, megsejtem a teremtés csodáját.

– Több díj is elismeri értelmiségnevelő tevékenységét. Mi az értelmiség, a keresztény értelmiség feladata a ma?

– Sokan vitatkoznak, töprengenek azon, mi is az értelmiségi feladat. Az értelmiségi lét nem azonos a képzettséggel, különböző oklevelek birtoklásával. Értelmiséginek lenni annyit jelent, mint bátran gondolkodni, a véleményemet megfogalmazni, és képviselni a nyilvánosság előtt is. Az értelmiségi lét nem azonos a pártpolitikával. Értékrend képviseletét, vállalását jelenti. Úgy, hogy felelősnek érzem magam a közügyek alakításáért is.

– Életében komoly, rangos elismerésekkel méltatták munkáját. Mit tekint visszanézve örömnek, sikernek?

– A legnagyobb öröm számomra az, hogy megmaradhattam azon az úton, amelyen elindultam. És ott lehettem, amikor hol viharosan, hol békésebben, de változott a világ. Álszerénység volna azt mondani, hogy nem örülök az elismeréseknek. De a legfontosabb, hogy ma is jelen lehetek, jelen lehetünk bencés szerzetesként az ország egyik legszebb helyén.

– Élt meg kudarcokat?

– A kudarcokról ugyanúgy nehéz beszélni, mint a sikerekről. A leginkább az bánt, hogy nem tudtam mindig úgy odafigyelni az emberekre, ahogyan kellett volna. A kudarcok sokszor nem látványosak, valahol egészen belül zajlanak. Csak annyit tudok mondani, hogy rászorulok én is az Isten irgalmára. És hálát tudok adni, hogy kitarthattam az úton.

– Milyen tervei vannak a következő időszakra?

– Továbbmenni Isten segítségével az úton.

Fotó: Kovács Tibor István

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria