Krzysztof Zanussi: Életet az életért

2010. május 22. szombat, 16:30

Krzysztof Zanussi filmjének főhőse Maximilian Kolbe ferences szerzetes (1894-1941), aki 1941-ben az auschwitzi koncentrációs táborban életét áldozta, hogy megmentsen a haláltól egy kétgyermekes családapát.

A film az Auschwitzban raboskodó Jan Tycz szökésével kezdődik. Jan eredetileg nem gondol szökésre, csak kihasználja a teljesen váratlanul kínálkozó alkalmat: munkavégzés közben ráomlik a homokfal, betemeti, s ő, megvárva, míg a náci kápók visszaterelik fogolytársait a táborba, megszökik. Jan tudja, hogy emiatt a németek tíz rabtársát éhhalálra ítélik, bezárják őket egy cellába, s nem adnak nekik enni, de nem érdekli. Amikor az Auschwitzból szabadult, idős, beteg ügyvéd, Kurawski felrója ezt neki, védekezésképpen visszakérdez: ha neki lett volna ilyen lehetősége, vajon nem ugyanezt tette volna-e? Az ügyvéd igennel felel. Jan ateista, számára Isten semmit nem jelent, ezért megmenekülését a véletlennel magyarázza, mint mondja: „A sors akarta így.” A ferences szerzetes, Anzelm atya azonban a gondviselő Istent látja meg mindebben: „Úgy vélem, ez ugyanaz a sors, akit mi Istennek hívunk. És az Õ kezében van Maximilian atya is.”

Tudjuk, hogy a hit kegyelem, s ez megmutatkozik a filmben is. Jan eddigi élete során nem foglalkozott hitbéli kérdésekkel, de Kolbe atya vértanúsága nem hagyja nyugodni. Bár nem mondja ki, de valószínűleg bűntudata is van, hiszen ha nem szökik meg a táborból, nem hal meg miatta tíz ember. Másrészt az a kérdés is izgatja, hogy milyen ember lehetett Kolbe atya? Mivel Jan semmiben nem hisz, el sem tudja képzelni, hogy valaki feláldozza az életét egy másik ember életéért. Nem is hisz ebben igazán, hiszen Auschwitzban azt tapasztalta, hogy ott mindenkit egyetlen cél vezérel, hogy megérje a holnapi napot. Jan a szentekben sem hisz, így elveti annak lehetőségét, hogy Kolbe atya szent lett volna. Nem talál magyarázatot a világot uraló erőszakra, a hatalmon lévők irgalmat nem ismerő kegyetlenségére, sziléziai felkelők fiaként, cinikusan kérdezi: „… hol van az a sok szent, amikor itt körös-körül egymást ölik az emberek? Talán nem kívánnak beavatkozni?” A személyesen átélt szörnyűségek láttán Janban rögzül a meggyőződés: „Ezen a földön nincsenek szentek, itt mindenki csak magára gondol!

Jannak Anzelm atya és az asztalos, tehát egy egyházi személy s a nép egyszerű gyermeke mesél Kolbe atyáról, így feltárul előttünk a szentéletű szerzetes egész élete. Kolbe atya mindenkor Isten akaratát tartotta szem előtt, annak megfelelően alakította az életét. Ha valaki vétkezett az általa irányított közösségben, vezekelt helyette, böjtölt, magára vette tehát mások bűneit, ahogyan Jézus Krisztus is az egész világ bűneit. Jan ezt erőszaknak nevezi, s az asztalos elismeri: valóban így van, „nem más ez, mint erőszak, de szent erőszak.” Jan minden erejével igyekszik kisebbíteni Kolbe atya érdemeit, még azzal is, hogy „megeshet, hogy egy érdemtelen emberért” áldozta fel az életét. Az asztalos válaszából azonban kiderül, hogy ennek semmiféle jelentősége nincsen, sőt, ez a dolog mélyebb lényege: „Ki tudná megítélni az ember valódi értékét? Minden Istentől származik, és Kolbe tudta ezt.” Az asztalos gazembernek nevezi a rabot – vagyis Jant –, aki megszökött Auschwitzból, s emiatt Kolbe atya meghalt. Jan arca elkomorul, de nem vallja be, hogy róla van szó. Különös feszültséget ad a dialógusoknak, hogy Jan mások előtt mindvégig titkolja a valódi kilétét. Sokáig nem mer szembenézni önmaga tettével, de azt sem ismeri fel, hogy akarata ellenére eszköz volt a Gondviselés kezében. Az ő emberi szempontból önző cselekedete kellett ahhoz, hogy Kolbe atyából vértanú lehessen, feláldozva életét egy másik ember életéért. A Gondviselés rejtélyessége, kifürkészhetetlensége mutatkozik itt meg.

Kolbe atya gyermekkorától kezdve Istenbe és Szűz Máriába veti minden bizodalmát. Serdülőkorú gyermekként meséli el az édesanyjának, hogy megjelent neki Szűz Mária, fején vörös és fehér koronával. Jézus anyja megkérdezte a gyermek Kolbét, melyiket választja? A fehér a tisztaságot jelképezi, a vörös a vértanúságot. A fiú mindkettőt elfogadja. Már ekkor ösztönösen benne van az Istentől lelkébe oltott vágy, hogy életét majdan másokért áldozza.

Anzelm atya és az asztalos visszaemlékezéseiből képet kaphatunk Maximilian Kolbe lelkiségéről. Testileg gyakran betegeskedik, de lelkiereje hatalmas, mindvégig töretlen. Prédikációi visszafogottak, nem tart hangzatos szónoklatokat, csöndesen beszél, alig hallhatóan, mégis úgy, hogy a szívek megnyílnak, a lelkek megmozdulnak. Kolbe atya Krisztus egyetemes, mindenkire kiterjedő szeretetét hirdeti szerzetestársainak és a híveknek. Jézus tanításának szellemében, az irgalmas szamaritánus példája nyomán (Lk 10,25–37) vallja, hogy minden ember a felebarátunk: „… az igazán szeplőtelen emberek nem csak önmaguknak tartogatják a szeretetüket, és nem csak a családjuk számára, vagy barátjuknak vagy honfitársaiknak. Ebből a szeretetből jut mindenkinek, az egész világnak, ugyanis minden ember a felebarátunk.” A világégés közepette, a mindent elborító erőszak tobzódása idején is vallotta: „Felebarátaink szeretetének lényege: a teljes és azonnali megbocsátás.” Vagyis Kolbe atya a hegyi beszéd szellemében, arra alapozva alakította egész életét. Ahogy Jézus mondta: „Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért, hogy fiai legyetek mennyei Atyátoknak, mert ő fölkelti napját gonoszokra és a jókra, s erőt ad igazaknak és gonoszoknak. Ha ugyanis csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi lesz a jutalmatok? Nemde a vámosok is ugyanezt teszik?” (Mt 5,43–38).

Kolbe atya tanúságtevő szerzetes volt, aki minden cselekedetével arra törekedett, hogy Krisztust ismerjék fel benne az emberek. Kapcsolata állandó volt Istennel, s a Teremtő jeleket küldött neki. Így a letartóztatása előtti éjszakán nyugtalannak érzi magát, ezért megkéri egyik rendtársát, Filoméne testvért, hogy imádkozzanak együtt. Mint mindig, ezekben a nehéz órákban is az Úr ad neki erőt. Kolbe atya érzi Isten mindenütt jelenvalóságát. Derűjét és nyugalmát egyetlen pillanatra sem veszíti el. Amikor másnap reggel a Gestapótól telefonálnak neki, hogy egy órán belül ott lesznek a kolostorban, Kolbe atya nyugalomra inti szerzetestársait, hogy ne féljenek. Ahogy Jézus intette a tengeren viharba került tanítványokat (Mt 14,22–30). Szavait áthatja a szeretet, az Istenbe vetett bizalom, elfogadása az Úr akaratának: „Bármi történjék is, az a Megváltó akarata szerint lesz.”

Megrázó képekben mutatja be a film, ahogy a szűk cellában az éhhalálra ítélt rabok, szorosan egymáshoz bújva énekelnek, imádkozzák a rózsafüzért, Kolbe atya vezetésével. Tudomást szerezve erről, szerzetestársai hálatelt szívvel lelkendeznek: „… több napon át hallani lehetett a bunkerből a közös imák és szent énekek kiszűrődő hangját. Szolgáljon ez a hír örömünkre, legyen példája a megpróbáltatások elviseléséhez.”

Az életben céltalanul bolyongó Jan képtelen szabadulni Kolbe atya emlékétől. A harmadik ember, aki beszél neki a vértanúhalált halt szerzetesről, az egyik volt auschwitzi rabtársa. Így emlékszik vissza: „Hihetetlen, hogy bírt ki ott élve egy napot is! Beteg ember volt, tüdőbajos, vért köpött, és volt, hogy odaadta másnak a kenyerét. Tudod, mit jelentett ez?” Jan nem rendül meg ettől, az életből kiábrándulva azt vallja, legjobb lett volna, ha ott pusztul Auschwitzban. Az egykori rabtárs viszont leinti, számára az élet nagy dolog, szörnyűségeivel együtt is. Kiderül az is, hogy megmentette Kolbe atya életét. Felidéződik, amikor az auschwitzi táborban a rabok egy szekeret tolnak maguk előtt, s a végsőkig elgyengült Kolbe atya a földre zuhan. Az irgalmat elvető kegyetlenség és az irgalmasság együtt mutatkozik itt meg. A kápó karja azonnal a magasba lendül, hogy korbácsával lesújtson a tehetetlenül fekvő testre, de Jan egykori rabtársa is ugyanezzel a mozdulattal hajol le, hogy felsegítse Kolbe atyát. Sikerül megelőznie a kápót. Az emberi lelkekből tehát soha nem vész ki az irgalom, az erőszak általános tobzódása idején sem, mindig vannak, akik még az életüket is hajlandók kockáztatni mások védelmében.

A kegyetlenség és a kíméletlenség tölti be az auschwitzi tábor parancsnokainak és őreinek a lelkületét, mindenekelőtt Karl Fritsch táborparancsnokét, aki „maga az ördög”, s aki csupán azért egyezik bele, hogy Kolbe atya feláldozza magát a kétgyermekes családapáért, mert bizonyos benne: minden rab elpusztul a táborban, de a sorrendet ő dönti el. Ez a cinikus, kegyetlen magatartás jellemzi az őröket is, azonnal ütik-vágják, rugdalják a földre esett rabokat.

Némi párhuzam vonható Jan személyisége és az Auschwitzot megjárt zsidó újságíró, Jeszlaw Wolsenski alakja között. Õ ugyanúgy nem hisz Kolbe atya önfeláldozásában, mint Jan. Ám nem csupán hitetlen, de szinte gyűlöli is az egyházat. Felelősségre vonja az őt Kolbe atya ügyében felkereső Anzelm atyát, amiért XII. Piusz pápa hallgatott a holokauszt idején, nem ítélte el nyíltan a zsidók üldözését. Anzelm atya válaszában benne van a helyzet bonyolultsága, összetettsége: „Igaz, hogy a Katolikus Egyház soha nem ítélte el nyilvánosan Hitlert, de Kolbe tette és sok elhunyt társunk semmit nem jelent?” Wolsenski lelke az átélt borzalmak miatt tele van gyűlölettel. Feleségében sokkal több a megértés, Kolbe atya érdemeire figyelmezteti, de Wolsenski sovinisztának, antiszemitának, babonaságnak minősíti mindazt, amit Kolbe atya írt, mondott: „Én utálok mindent, amit ez a ferences pap képvisel!” – kiáltja haragosan, nem titkolva mélységes ellenszenvét. Ugyanakkor Wolsenskiben van tartás, tisztesség. Zanussi filmje érzékelteti, hogy a második világháború után élet-halál harc kezdődik a katolikus egyház és a kommunista hatalom között. A kommunisták számára kellemetlen, hogy egy Auschwitzban vértanúhalált halt katolikus szerzetes önfeláldozásáról beszél a fél világ. Ezért az újság párttitkára rá akarja kényszeríteni Wolsenskit, hogy írjon cikket egy olyan világi személyről, aki megtette azt, amit Kolbe atya. Õ azonban nemet mond, mert nem látott ilyet egyet sem, s nem hajlandó hazudni, még a hatalmat totálisan uraló párt érdekében sem, kockáztatva ezzel a saját egzisztenciáját. A zsidó újságíró kiábrándult az átélt szörnyűségek miatt, nem hisz az emberi jóságban, önfeláldozásban, csak a nyers önérdekben. Vallja, hogy Auschwitzban mindenkinek csupán egyetlen célja volt, hogy túléljen. Végletes kiábrándultságát így fogalmazza meg: „Mi, akik átéltük a gázkamrák korszakát, más nemzedékeknél világosabban látjuk, hogy a történelem és azon belül az egyén sorsa vagy értelmetlen abszurd játék, vagy pedig elfogadjuk azt, hogy az emberi lét magasabb rendű titkok halmaza. Számomra a lét nem más, mint ostoba hipotézis.”

Jan bonyolultabb lélek, benne a céltalan lét és az öntisztulás lehetősége küszködik mindvégig. Amerikába megy, üzletember lesz. Egy baráti házaspárral tartja a kapcsolatot. Õk nem értik, miért tartja magát Jan rosszabbnak annál, mint amilyen a valóságban. A bűntudatát mindvégig, harminc éve magában hordozó Jan képtelen megnyugodni, számára minden értelmetlen. Ekkor látja a tévében, hogy VI. Pál pápa boldoggá avatja Maximilian Kolbét. Jan a fotelban ül, a szertartás egész lelkében felkavarja. Rosszulléttel küszködik. Bevesz egy tablettát, lecsúszik a fotelból, térdre borul, fejét lehajtja, kezét imára kulcsolja, mintha elismerné a vértanúhalált halt szerzetes áldozatának értelmét, s közben Isten bocsánatát kérné. Jan Tycz harmincévnyi küszködés, gyötrődés után megtisztul lelkileg, talán új emberré válik.

A film utolsó képsora Maximilan Kolbe atya és rabtársai celláját mutatja. Egyedül Kolbe atya van még életben, haldoklik, a többiek visszaadták már lelküket a Teremtőnek. Az orvos bead egy injekciót a szentéletű szerzetesnek. Õ is meghal. A fény beömlik az ablakon, s olvassuk János evangéliumából: „Nincs nagyobb szeretet annál, mint amikor valaki az életét áldozza egy másik ember életéért” (Jn 13,15).

Krzysztof Zanussi filmje ezt a végtelen szeretetet mutatja be, ennek az önfeláldozó szeretetnek az emberi lelkekre gyakorolt, korokon átívelő, rendkívüli hatását.

Életet az életért
(Lengyel film, 1990, 90 perc)
Rendezte: Krzysztof Zanussi
Írta: Krzysztof Zanussi, Jan Jozef Szczepanski
Főbb szereplők:
Edward Zentara: Maximilian Kolbe
Christoph Waltz: Jan Tycz
Artur Barcius: Anzelm atya
Joachim Krol: Karl Frichl
Krzysztof Zaleski: Wolsenski

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Rovat: Kultúra
Vezető híreink – olvasta már?
a-pasztor-feladata-hogy-gyogyitsa-baranyok-sebeit-tagle-biboros-eloadasa
A pásztor feladata, hogy gyógyítsa a bárányok sebeit – Tagle bíboros előadása

Csütörtök óta tart a Vatikánban a püspökök négynapos tanácskozása a kiskorúak védelméről az Egyházban. Plenáris előadások és kiscsoportos összejövetelek váltják egymást.

06:34
nem-jo-az-embernek-egyedul-lennie
Nem jó az embernek egyedül lennie

Tizenkettedik alkalommal rendezték meg hazánkban a házasság hetét, amely február 17-én ért véget. A házasság öröméről, hivatásáról és küldetéséről Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutató írását olvashatják.

2019. február 22. péntek