Lombardi: Ferenc pápa érdeme a szinóduson tapasztalt nyíltság és szabadság

Egyetlen korábbi püspöki szinódus sem keltett akkora érdeklődést, mint ez a mostani, a család témájának szentelt rendkívüli tanácskozássorozat, mely pár napja fejeződött be a Vatikánban. A helyi közösségekben is élénk vita zajlott a hívők között, hisz nyilvánvalóan olyan lelkesítő témáról van szó, amely minden ember életét alapvetően érinti. Alessandro Gisotti arról kérdezte Federico Lombardi atyát, a vatikáni sajtóközpont igazgatóját, miként folyt a szinódus munkája, hogyan élte meg Ferenc pápa a püspökök gyűlését, és milyen kérdések merültek fel a szinódus munkájának kommunikálása során.

– Úgy tűnt nekem, hogy tényleg nagyon különleges tapasztalatban van részünk, egészen mást éltünk meg, mint a korábbi szinódusokon, mert – ahogyan többször is elhangzott már, és Ferenc pápa is elmagyarázta – ezennel egy előttünk álló út egyik szakaszáról volt szó, nem egy önmagában egész szinódusról, nem egy lezárt epizódról, hanem az egyház mint úton levő közösség hosszú és elmélyült megkülönböztetési folyamatának egyik időszakáról. És ezt nagyon erőteljesen átéltük.

A pápa azért is választotta ezt az összetett eljárásmódot, mert itt nagyon nehéz témákkal kell szembenézni. Ezek a témák messzemenően lelkesítők, az emberek életét érintik, az egész egyház közösségének tapasztalatához kapcsolódnak. Érintik Isten egész népét, a világi hívőket, de a lelkipásztorokat mint ezen úton járás felelőseit is. Vagyis nem kimondottan tanbeli kérdésekről volt szó, hanem inkább tanbeli és lelkipásztori kérdésekről együttesen. Ez volt az oka, hogy ez a szinódus különösképpen felkeltette az emberek figyelmét, s ezért követték különös érdeklődéssel.

Volt, aki még a II. Vatikáni Zsinattal is párhuzamba állította, és meg kell mondanom, nem egészen alaptalanul: ahogyan XXIII. János pápa a zsinattal elindította egy úton az egyetemes egyházat, természetesen a legtágabb horizontokra gondoljunk, olyanokra, amelyek az egyház egész életét annak minden dimenziójában átfogják, úgy Ferenc pápa elindította egy úton az egyetemes egyházat egy konkrétabb témában, jelesül a család témájában, amely igencsak magával ragadó téma. Ferenc pápának pedig – ennek az összetett és lépésről lépésre haladó módszernek köszönhetően – sikerült is bevonnia az egyház közösségének minden szintjét: ez az egyes közösségekben végzett konzultációval kezdődött, aztán bevonta a bíborosi testületet a konzisztóriumban, aztán a püspöki karok összes elnökét ezzel a szinódussal, aztán a püspöki karok újra előveszik majd a témát a helyi közösségekben az egész világon, végül ez a folyamat visszakanyarodik és beletorkollik a rendes szinódusba, melyen a püspökök már nagyobb létszámban vesznek részt, és valószínűleg megfigyelők és más, szavazati joggal nem rendelkező résztvevők is jelen lesznek, akik az egyház egész közösségét képviselik majd.

Arról van tehát szó, hogy az egész úton lévő közösség be van vonva ebbe a folyamatba, és olyan kérdésekben keressük a tisztánlátást, amelyeket régóta ismerünk – egyáltalán nem csak úgy találomra választottuk ki őket, épp ellenkezőleg! –, de amelyek megkövetelik, hogy szisztematikusabban, elmélyültebben és közösségileg gondoljuk végig lelkipásztori és tanbeli vonatkozásaikat.

– Ferenc pápának ez az első szinódusa, bíborosként nyilvánvalóan részt vett más szinódusokon, sőt fontos megbízatásokat is betöltött ezek során. Hogyan látta a Szentatyát ezen a tanácskozássorozaton? Esetleg volt alkalma arra is, hogy váltson vele néhány szót arról, mi a véleménye a szinódus alakulásáról?

– A pápa a szinóduson nagyon egyértelműen tartotta magát korábbi elhatározásához, amelynek az volt a lényege, hogy a nyitószentmisén homíliát mond, az első összejövetel elején mond egy rövid beszédet, utána pedig hallgat. Az volt a szándéka, hogy egész idő alatt másokat hallgasson, anélkül hogy személyesen felszólalna, épp azért, hogy mindenki szabadon elmondhassa, amit akar. Az első összejövetelen mondott rövid, de erőteljes felszólalásában arra bátorított mindenkit, hogy egészen nyíltan, szókimondóan, teljesen szabadon beszéljen, és egyáltalán ne nyugtalankodjon amiatt, hogy esetleg ő – mármint a pápa – mit gondol magában. Teljes szabadságot akart biztosítani, és ezt bizony nagyon díjazták. Ez ténylegesen meg is látszott a szinódus dinamikáján. Aztán pedig csendben ült egészen a szombat esti záróbeszédéig, amelyben mintegy összegezte a szinódusnak mint egyházi és spirituális eseménynek a lelki tapasztalatát, és ezt rendkívüli tekintéllyel tette.

Azt hiszem, hogy a pápa szombat esti záróbeszéde és a VI. Pál boldoggá avatási miséjén mondott szentbeszéde nélkül, de főképpen a szombat esti záróbeszéd nélkül a szinódus kissé lezáratlan lett volna, és nem a hit szemszögéből értelmeztük volna, pedig éppen a hit nézőpontja inspirálta és motiválta a szinódust a pápa elméjében. Tehát a pápa a szinódus elején és a végén szólalt fel, a szinódus alatt nem. Viszont bárki találkozott vele, mindig rendkívül derűsnek találta, még azon időszakokban is, amikor úgy tűnt, hogy feszültség és vita van a szinóduson. Ez őt sosem zavarta: mindig rendkívüli módon bízott a Szentlélek vezetésében – mondhatjuk így is –, vagyis az egyház közösségének és kivált a szinódusnak azon képességében, hogy részt vegyen egy spirituális útkeresésben, az egyház javának keresésében, és végül megtalálja az eligazodást, mégpedig megfelelő perspektívában, nem pusztán emberi vagy belső feszültségektől terhes perspektívában, hanem az Úr segítségével visszataláljon önnön spirituális lényegéhez, természetéhez, és ő – a pápa mint vezető – tekintéllyel újra megfogalmazta saját felelősségét abban, hogy az Úr akarata szerint vezesse az egyház útját.

A lelki megkülönböztetésnek, a spirituális mérlegelésnek ez a témája, melyet záróbeszédében mélyenszántó szavakkal vázolt fel, rendkívül fontos lesz a szinódus további folyamatában is. Ez az egész szinódusi folyamat igazi értelmezési kulcsa, és a pápa, aki a hit embere, ebben a perspektívában, ezzel az értelmezési kulccsal éli meg azt. Ezért bízhatunk abban, hogy bejárt útja végén a szinódus az egyház számára pozitív célba érkezik.

– Hogyan látta a szinódust a kommunikáció szempontjából? Egy olyan szinódust, amely sokszor került szóba a sajtóban is, és – miként ön mondta – úgy lázba hozta az embereket, mint semelyik másik szinódus a közelmúltban…

– Így van. Azt látni kell, hogy egy sui generis (sajátos, egyedi – A szerk.) szinódusról van szó, vagyis nem hasonlítható a korábbiakhoz. Ezt azt jelenti, hogy nem lehetett pontosan ugyanazokat a modelleket, ugyanazokat a sémákat alkalmazni, mint a korábbiaknál. Ez különösképpen annak a kérdésnek a megvitatása kapcsán került elő, hogy közzétegyük-e az általános vita során elhangzott hozzászólásokat.

Hogy érzékelhessük, miről is van szó, elég azt magunk elé képzelnünk, hogy míg a korábbi szinódusokon az általános vita ideje meglehetősen hosszú volt, így a felszólalásokra több idő maradt, és azokat arányosabban tudták beosztani, addig ezen a szinóduson három és fél nap alatt naponta átlagosan hetven felszólalás hangzott el, amelyek nem lehettek volna – úgymond – emészthetők egy utólag rendezett publikációban, hacsak maguk az atyák nem készítették volna el a felszólalásuknál sokkal pontosabban annak összefoglalását egy a publikálást célzó egységes séma szerint. Ilyesmit azonban nem is készítettünk…

Teljesen irreális azt gondolni, hogy az atyák készíthettek volna ilyen összefoglalásokat, hiszen már másik két felszólalásra kellett készülniük, az egyiket, melyet a szinódus titkársága előzetesen kért, írásban kellett leadniuk, a másik pedig hosszabb lehetett, melyet az ülésteremben kellett előadniuk. Vagyis aki tényleg ismeri – legalább kis mértékben – a konkrét valóságot, elismeri, hogy nem volt valami reális az a követelés, hogy minden felszólalást publikáljon a szinódusi titkárság és a sajtóközpont valamely szerve.

Ezért választottunk más utakat: bátorítást kapott az összes atya, hogy szabadon mondja el, amit az őt kérdezőnek akar válaszolni; úgy szerveztük meg a felszólalásokat, hogy minél könnyebben kövessék egymást a rövid felszólalások, és hogy a felszólalók nyugodtan elmondhassák, amit gondolnak, utána pedig a sajtóközpontban összeállítottunk egy bőséges, mégis tömör összefoglalást az elhangzott felszólalásokról, hogy egy átfogó, ugyanakkor kellően kiegyensúlyozott képpel tudjuk érzékeltetni az érintett témák gazdagságát. Ez az legalábbis, amire törekedtünk. Majd végig kell gondolunk, hogy egy olyan szinóduson, amely különböző hosszúságú időszakokra oszlik, ahogy az jövőre várható, egy kissé eltérő sémát kell majd alkalmaznunk…

Egy másik téma, amelyről elég sokat vitáztak – maguk a szinódusi atyák is –, az a „vita utáni jelentés” (Relatio post disceptationem) közzététele volt. Ezt a fajta jelentést mindig is közzétették, vagyis nekünk – sem a szinódus titkárságának, sem a sajtóközpontnak – kétségünk sem volt afelől, hogy nekünk is közzé kell tennünk. Kiderült azonban, hogy a szinódusi atyák már nem voltak ennyire tudatában, hogy ezt közzé fogjuk tenni. A meglepődés oka valószínűleg az idén tapasztalt felfokozott érdeklődés volt, más esetekben ugyanis a „vita utáni jelentés” publikálása nem keltett különösebb visszhangot és nem adott különösebb vitára alkalmat: ezúttal azonban a folyamat dinamikájának nagyon-nagyon jelentős eleme volt.

Utólag értékelve szerintem azt is mondhatjuk, hogy pozitív elem volt, mert ennek a reflexióban és kommunikációban oly gazdag dinamikának egyik alapvető pontja volt. Ez a Relatio post disceptationem képezte az átmenetet a második fázishoz, a nyelvi csoportokban végzett munkához, amelynek során sokkal intenzívebb interakció volt az atyák között, és amelyet a sajtó és a külső megfigyelők a korábbi szinódusokhoz képest sokkal jobban értettek és követtek. Véleményem szerint tehát érdemes és szükséges volt publikálni a „vita utáni jelentést”, és ez természetesen a rákövetkező kommunikáció jellegét is befolyásolta: a nyelvi csoportok jelentésének teljes közzététele logikusan szükségessé és természetessé vált, majd hasonlóképpen a szinódusi jelentés (Relatio Synodi) teljes közzététele is.

Azt kell mondanunk tehát, hogy ez olyan szinódus volt, amely a nyíltság és a kommunikáció intenzitásának tekintetében egyértelműen magasabb szintű volt a korábbi szinódusoknál. Ezt bizonyos mértékben a szinódust kísérő felfokozott érdeklődés követelte meg. Természetesen a sajtó kommunikációja és általában a sajtóvisszhang már kissé kiegyensúlyozatlan, csak bizonyos témákra összpontosít, konkrétan az újraházasodott elváltak áldozása és a homoszexualitás témájával foglalkoznak, és sokkal nagyobb teret adnak ezeknek, mint amekkorát a szinóduson ténylegesen kaptak.

Összességében azonban kijelenthetjük, hogy a kommunikáció gazdagsága lehetővé tette, hogy akik tényleg érteni akarják, megértsék, mi történik, és jelentős mértékben részesei lehessenek az eseményeknek.

– Az utolsó szavaihoz kapcsolódva kérdezem (bár kissé már elmondta a véleményét): ön szerint hogyan látták, hogyan követték kívülről ezt a szinódust, amely világszerte oly nagy érdeklődést keltett?

– A probléma – meglátásom szerint – mindig az: milyen mélységben értik meg az emberek, hogy mi történik, milyen úton jár az egyház? Az, ami általában hiányzik, vagy elégtelen: a hitben való megértés szintje, az egyház számára ugyanis a hitben való megértés lényegi fontosságú.

A pápa záróbeszéde segített és kellene, hogy segítsen mindenkit abban, hogy belépjen erre a mélységi szintre. Nem lehet a szinódust egymással szemben álló csoportok küzdelmeként értékelni, de az egyház pápa általi kormányzásának mint emberi stratégiai problémának nézőpontjából sem, hanem azt kell megérteni: a pápa azt akarta, hogy az egyház elinduljon egy úton, és az egyház ténylegesen útra is kelt, keresni kezdte Isten akaratát az evangélium és a hit fényénél, hogy válaszokat találjon a család legégetőbb kérdéseire, és bizonyos értelemben az antropológia, a férfi és a nő mai világban elfoglalt helyének kérdéseire is. Az egyház útnak indult, nagy szabadsággal és egymás meghallgatásának nagyon nagy képességével, továbbá nagy bizalommal és félelemtől mentesen.

Az úton lévő zarándok, aki keresi Isten akaratát, bizonyos értelemben nem tudja, hová érkezik – ahogyan Ábrahámot is az Úr vezeti útján –, de tudja, hogy az Úr kíséri, s ezért bizakodik; tudja, hogy jó irányba halad, ha bizalommal követi az Úr útmutatásait, ha folyamatosan kitart a közösségileg, de az evangélium fényében végzett spirituális útkeresésben. Ez az, ami általában a külső látásmódban hiányzik, ugyanakkor elengedhetetlenül fontos, hogy mi észben tartsuk, és hogy ezzel a lelkülettel folytassuk az utat. Ezzel a lelkülettel halad előre a szinódusi folyamat, ezzel a lelkülettel követi majd a rendes szinódus a mostani rendkívüli szinódust.

Hozzátenném még, hogy most – köszönhetően annak, hogy minden püspöki konferencia elnöke részt vett ezen a rendkívüli szinóduson, vagyis személyesen is részese volt ennek az oly intenzív tapasztalatnak – nagyon valószínű, hogy a reflexió elindítása mély, hatékony és valóban jól tagolt lesz minden püspöki karban, és jövőre a résztvevők nagyon tartalmas és mély közösségi tapasztalattal érkeznek a rendes szinódusra.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Magyar Kurír