Az élmény és a megértés szolgálatában – Mácsai Pál a pannonhalmi házigazdaszerepről

– Hogy mitől jó egy fesztivál, nem tudom. Talán attól, hogy jól érzi magát az, aki odamegy ünnepelni. És erre a zenészek, a közreműködők névsora a garancia. Aki eljön, az előadók gazdag személyiségétől áthatott, kiérlelt produkciók részese lesz. Ebben, azt merem mondani, biztos vagyok. Ismerem mindannyiukat, nagyon szeretem és tisztelem őket. Az Arcus Temporum címében is benne van a művészet, az idő, talán maga az elmélkedés is.  Elsősorban szellemi találkozó ez.

– Ünnepelni gyűlünk össze, művészek találkoznak a közönséggel a műveken keresztül. Egy fesztivál lényegét tekintve hasonlítható egy színházi előadáshoz?

– Nem tudom. A színházat én a praxis felől nézem. Akár abból a szempontból is, hogy még a szüleink idejében is úgymond felöltöztünk a színházba. Munka után a dolgozó hazarohant, nyakkendőt kötött, öltönyt, kisestélyit vett fel, és úgy ment a színházba. Ma ez már nincs így. Nekem nem is hiányzik. Máshol van az élmény kivételessége. Persze föl lehet hozzá öltözni elegánsan, miért is ne? A színházi munkát azonban én elsősorban nem ünnepnek, inkább szolgálatnak vagy feladatnak látom. A szolgálat kifejezést kicsit túlzónak érzem a színház esetében, de van egy ilyen vetülete. Hiszen amit a színpadon teszünk, az tulajdonképpen egy ajánlat. Valójában nem rólunk, színészekről szól, hanem a szerzőről és a nézőről. Mi közvetítői feladatot végzünk, az előadás ugyanis a nézőben jön létre. Ezt mindig el szoktam mondani. A néző nem „útlevéllel érkezik” az Örkény Színházba a Hamletre, amellyel Dániába jut. Csöppet sem oda jut. A Madách térre jön, hozza a színházjegyét, és amikor beül a nézőtérre, látja, hogy a színpad kulissza, a színlapból tudja, hogy akit nézni fog, az Polgár Csaba és nem Hamlet, Csuja Imre és nem Polonius. De az ajánlatunk, a cselekvésünk révén erről pillanatok alatt megfeledkezik. Halad a szereplők sorsával, megrendül a végzetükön, és úgy megy haza, hogy azt érzi, vele történt valami. A fantázia e tündökletes órái tehát a nézőben zajlanak, az előadás az ő fejében áll össze. Ennyiben érzem a munkánkat közvetítésnek vagy szolgálatnak. Valaminek az érdekében, amit nevezzünk egyszerűen élménynek.

– A pannonhalmi művészeti fesztiválon a zene, a színház és a képzőművészet mellé a spiritualitás is társul. E négy fogalom itt egyszerre van jelen, együtt mozog. Mit jelent ez az Ön számára? Túl komplex, túl bonyolult, nehezen befogadható, vagy talán éppen ez az érdekessége?

– Az apátság ezeréves, és ezer év gyakorlatában lehet bízni. Aki a programot összeállítja, az pontosan tudja, mi való oda és mi nem. Hogy ezek a produkciók, alkotások kontextusba kerülnek-e egymással, reagálnak-e egymásra, erősítik-e vagy éppen kioltják egymást, szerintem ezt érzik a szervezők. Másrészt a színház, ahonnan jövök, összművészet. Rengeteg köze van a zenéhez, a képzőművészethez, a cirkuszhoz, az akrobatikához, a biológiához, a fizikalitáshoz, a spiritualitáshoz. Olyan terep, ahol mindez egyszerre van jelen. Engem tehát ez a sokféleség nemhogy nem zavar, inkább inspirál. Nekem ez az otthonos, ez az anyanyelvem. Valamirevaló műalkotás nincs – nevezzük így – szellemi fókuszáltság nélkül. Egy mérnöki rajz, egy szék, egy inggomb sincs anélkül, hogy ne lenne mögötte valami szellemi szándék vagy tartalom. Az emberi elme bontja szét ezt különböző felületekre, rétegekre, ami persze nem baj. Nekünk azonban rendszerben kell gondolkodnunk. Egy alkotónak is, aki rendez a színpadon vagy játszik. Ezek a rétegek mind egyszerre vannak jelen. Teszem azt, egy mondat értelme, hangsúlya, hangereje és a vele járó gesztusrendszer a maga összetettségében jelenik meg az alkotásban, egy próbán, az előadáson.

– Különleges helyzetben lesz a fesztivál idején, merthogy házigazdának kérte fel a főapátság. Ez egy szerep? Milyen a jó házigazda?

– Van az a közmondásféle, ami olyasmiről szól, hogy ne a házigazda érezze jól magát a vendégségben. Neki nem az a dolga. Ez is egy feladat, patetikusabban fogalmazva, valamiféle szolgálat. Csak hát az a baj, hogy én bizony azzal a szándékkal megyek, hogy jól érezzem magam. Nagyon sokat várok a fesztiváltól. Természetesen nem azt, hogy jól szórakozzak és csudás élményeket fogadjak be, miközben jó borokat iszom. Azt várom, hogy valamit megértek a hely szelleméből, és hát bizony, akármilyen önzően hangzik, önmagamról, a világban elfoglalt helyemről. Ez nagyon általánosan és filozofikusan hangzik, de mégiscsak erről van szó. Pannonhalmához nem sok közöm volt a múltban, turistaként jártam ott párszor. Mindig nagyon szerettem, és mindig vonz, amikor az autóúton elmegyek mellette. Vágyakozással és barátian nézek rá, nem úgy, mint valami idegen helyre. Sok oka van ennek. Az egyik Mensáros László. Hívő volt, roppant összetett, nagyon gazdag életet élt. Igazi szellemi ember volt, aki ugyanakkor a szenvedélyeinek is a rabja. Komoly kapcsolata volt Pannonhalmával, minden évben egyszer-kétszer napokra odament és ott elmélkedett, ez hozzátartozott az életéhez. Részben emiatt sem volt könnyű neki a 60-as, 70-es években. Izgatni kezdett, hogy egy idősebb kolléga, akit annyira szeretek és tisztelek, akitől rengeteget tanultam, és aki fiatal korom dacára komolyan vett, vajon mit szeret ott. Mert az biztos, hogy egy zárt, bigott helyre nem járt volna. A másik, aki felhívta a figyelmemet Pannonhalmára, Máté Gábor kollégám, aki egyszer azt mondta, ha tudok, menjek el oda. Talán épp az Arcus Temporumot említette. Meg is fogom kérdezni tőle: vajon nem neki köszönhetem a meghívásomat? Ő is a sajnálatosan kevés számú barátaim közül való, úgyhogy komolyan veszem. Fontos, hogy minden helynek van egyfajta sugalma, jelentése, amit sugároz magáról. A pannonhalmi főapátságnál mindig azt érzékelem, hogy egy szuverén hely, amelyhez remélem, még közelebb fogok kerülni. Nem követ mintát. Ha például elnézem az új pannonhalmi épületeket, tátva marad a szám a merészségtől, a modernitástól. Az elvárásoktól, a fals vagy a valódi hagyományoktól való függetlenség, a szuverenitás látszik bennük. Nem az éppen divatosat keresik itt, hanem egy magasabb esztétikát. Ez nagyon imponál. A szuverenitáshoz hozzá tartozik persze, hogy az apátság jellegéből fakadóan is független a „közélettől”. Egy ezeréves intézmény mosolyogva tekint a gyorsan változó politikai szelekre. Egy ilyen helyen másként múlik az idő. Amióta beszélgetünk, kétszer vagy háromszor eszembe jutott a mobiltelefonom, hogy vajon érkezett-e üzenetem. Ez nonszensz, mégis így van. Ott lehetőség nyílik arra, hogy az ember megérlelje a gondolatokat. Egy kolostor szellemi időt adhat annak, aki igényli ezt.

– A turisták java része azért megy Pannonhalmára, hogy megnézze azokat a szépségeket, amelyeket a főapátság kínál. De sokan vannak, akik egyszerűen csak a csönd miatt érkeznek. Azért, hogy kikapcsolják a telefont, és egy kicsit elfeledjék az azonnaliság-kényszert. Visszatérnék arra, amit mondott: önmagával találkozni Pannonhalmán. Ez a fesztivál egy kicsit olyan, mintha lelkigyakorlatra menne az ember?

– Ez nem egyszerűen lelkigyakorlat. Strapás feladat ez a három nap. Nem is arra gondolok, hogy majd ott fogok valamiféle felismerésekre jutni, belső egyensúlyt találni vagy továbblépni önmagammal kapcsolatban, hanem arra, hogy látok majd valamit, amin aztán érdemes eltöprengeni. Gesztusokat, tekinteteket, testtartásokat. Például figyelem, hogy azok a szerzetesek, tanárok, akikkel beszélgetni fogok, hogyan néznek, milyen kérdéseket tesznek föl, mi az, amit elengednek a fülük mellett, mi az, amit meghallanak, és amiről továbbkérdeznek. Hogyan látják Örkény Istvánt, aki mindenestül egy világi tünemény volt. Önmagát hívőnek tartotta, de elsősorban erkölcsi értelemben, nem a gyakorlat felől. Nem volt úgymond templomjáró, nem kötődött kánonhoz. Nem azt várom, hogy majd meglesznek ott azok a csöndek, amelyekben elmerülök, és meghallok bennük olyasmit,  amit addig nem. Hosszú évek után rászántam magam arra, hogy a családommal vegyünk egy kis házat egy hegyen, nem is messze Pannonhalmától. Ebben is érzek valamiféle összecsengést. A Madách tér az Örkény Színházzal a 7. kerületi bulinegyed kapuja. A rendkívül pörgő színházi létezés mellett lesz egy nyugodt hely, ahová visszavonulhatok. Sajnos van térerő a hegyen, de majd teszek róla, hogy ne legyen. Olyasmit várok, hogy közelebb kerülök egy egyelőre csak ködösen és érzetek formájában előttem lévő másik létezéshez. Persze arról, ahogyan most élek, sosem fogok lemondani, azon oknál fogva, hogy szeretem. Nem véletlenül keveredtem bele. Senki sem kergetett az asztal körül, hogy színházigazgató legyek a Madách téren. Erre a gyorsvonatra magam akartam felülni, és én mentem előre a vezetőfülkéig. Tájak mellett suhanunk el, és egy-egy állomásnál érdemes volna leszállni és körülnézni.

– Pannonhalmán kettős minőségében lesz jelen: a házigazdai szerepen túl előadóként is. Mit várhat a közönség?

– Megtiszteltetés számomra a meghívás. Egyrészt örömteli, mert azt jelenti, hogy az elmúlt évek nem voltak hiába. Feltűnt az, amit eddig csináltam, és ez nagyon jólesik. Másrészt bizony felelősség is ez, most igazán észnél kell lenni. Az ember kevesebbet engedjen az indulatainak, a hirtelenségének, és próbáljon meg lehetőség szerint még értelmesebb válaszokat adni. Előadóként szerepelek majd a Radnóti és korunk című, Radnóti Miklósról és Gyarmati Fanniról szóló előadásunkban, amit Dés László talált ki, aztán együtt állítottuk össze a levelezésekből, illetve Fifi néni naplójából. Nekem azért Fifi néni, mert a főiskolán franciára tanított. Kevés sikerrel, de ettől még számomra mindenképpen felejthetetlen kapcsolat ez. Már elmúlt százéves, amikor utoljára nála jártam a Pozsonyi úti lakásán. Nem látott már, de mindent tudott. Tudta, hogy Örkény Színház, tudta, hogy mi volt a bemutató, és az az egykori, nem túl fontos tanítványa, aki én voltam, friss képzetként volt jelen a fejében. Ezt nagyon szívesen eltanulnám tőle. Az ajtaján ott állt a névtábla: Radnóti. Abból az időből való, amikor a férje bevonult, az első, a második meg az utolsó munkaszolgálatára is. Ezek szíven ütik az embert és elgondolkodtatják. Fullajtár Andrea játssza Gyarmati Fannit, én Radnótit. Részben olvassuk, részben mondjuk a szövegeket, és Lukács Miklós, Dés András és Dés László zenél. Ez nem annyira irodalmi est, mint inkább sorstragédia. Pont úgy működik, mint mondjuk az Oidipusz király: a néző tudja, hogy mi fog történni. Tudja, hogy ez az ártatlan, élni akaró, csodálatos szellem el fog pusztulni méltatlan körülmények között, egyenesen szólva: egy sárgödör szélén lelövik, mint egy a kutyát. Végig azért drukkolunk, hogy ugye mégsem? De mégis… Csak néhányszor terveztük előadni 2014-ben, a holokauszt, a rettenet 70. évfordulóján, de máig műsoron van a Katona József Színházban, alkalmanként játsszuk. A másik előadás Stravinskytől A katona története, amelyben a narrátor szerepében fogok fellépni, nagy-nagy örömömre. Roppant szeretem ezt, a narrátor mindenkit játszik: ördögöt, katonát, mamát, szomszédokat, királylányt… S mindezt a Rácz Zoltán által dirigált zenekar kíséri. Az elhangzó szövegfordítást tíz évvel ezelőtt Kocsis Zoltán rendelte meg számomra Lackfi Jánostól. Akkor Kocsis Zoli és én is beleírtam még egy kicsit. Mondhatjuk, hogy kilencven százalékban Lackfi-, hét százalékban tőlem származó és három százalékban Kocsis-féle szöveg. A szerzői életművem nagyjából ki is merül ebben. A Stravinsky-zene remekmű. Nagyon szeretem. Komplex előadói feladat. Először a kaposvári kamarazenei fesztiválon, a Csiky Gergely Színházban mutattuk be. Pont annál a résznél, amikor azt mondtam, hogy „patával-szarvval belép az ördög”, dörgött egyet az ég, és az egész városban elment a villany. A színpadon is. Hatalmas dördülés, koromsötét. A gyengécske pótakkuk még termeltek némi áramot. Pislákoló lámpácskák fényében összenéztünk, hogy mi legyen, végül folytattuk. A fúvósok a félhomályban is tudtak játszani. Az egészben volt valami rendkívül teátrális. Tehát van valami meteorológiai sorsélményünk is ezzel kapcsolatban.

– És lesznek még beszélgetések is…

– Kettő. Az egyik Örkény Istvánról és az életművéről. Felolvasok majd néhány egypercest. A másik pedig – ezt várom leginkább szorongva – a bátyámról és rólam fog szólni. A családunkról, szüleinkről, gyerekkorunkról. János zenetörténész, két év van közöttünk. Apánk nemcsak festő volt, folyamatosan filmezett is. Persze fekete-fehér, esős, öreg, normál nyolcas filmek ezek, de lényegében az egész gyerekkorunk nemhogy dokumentált, hanem súlyosan túldokumentált. Már nem is tudom szétválasztani, hogy mire emlékszem tényleg, és mire a filmeken keresztül. Ezekből is levetítünk párat. Például az 1968-as karácsonyt, amikor apánkkal térdelünk a villanyvonat mellett. Bizony ennek is már ötven éve. Úgyhogy beszélgetünk az időről, az emlékezet természetéről is, meg – ha tetszik – az öregedésről is. Szóval biztos, hogy ez elkerülhetetlenül személyes lesz.

Fotó: Merényi Zita

Kormos Gyula/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2018. augusztus 5-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.