Miloš Forman: Amadeus

Miloš Forman

Az Amadeus Peter Schaffer azonos című drámáját vitte vászonra. A történet két zeneszerző, az olasz Antonio Salieri (1750–1825) és az osztrák Wolfgang Amadeus Mozart (1756–1791) kapcsolatát mutatja be, ezen belül a középszerű, illetve a zseniális, korszakalkotó művész minden korban szinte törvényszerű konfliktusát.

Forman filmje tulajdonképpen egy hosszú életgyónás. Harminckét évvel vagyunk Mozart halála után. Az egykor Európa-szerte ünnepelt, mára azonban elfeledett, megöregedett komponistát, Salierit gyötri a lelkiismeret: azzal vádolja önmagát, hogy megölte Mozartot. Öngyilkosságot kísérel meg. Elmegyógyintézetbe zárják, ahol meglátogatja őt egy római katolikus pap. A mogorva, magányba zárkózott Salieri nem akar vele szóba állni, de az isteni gondviselést megtestesítő, szelíd tekintetű lelkipásztor természetesnek veszi, hogy egy „gyötrődő lelket” nem hagyhat magára. Vallja, hogy a teremtésben „mind egyek vagyunk, Istennek egyformán kedvesek”. A csak földi dimenziókban gondolkodó, sértettségéből kilépni képtelen idős zenész azonban ezt kétségbe vonja.

A történet Salieri visszaemlékezéseiből bontakozik ki előttünk. Mozart-fóbiája már kamaszkorában megmutatkozik. Irigykedik az egész Európában ünnepelt csodagyerekre, elsősorban azért, mert annak apja mindent megtesz azért, hogy kivételes tehetségű fiából híres zenészt neveljen, míg Salieri apjának kereskedőként nulla érzéke van a zenéhez, egyáltalán a művészetekhez. Az ifjú Salieri hite látszólag mély, otthonának falán ott lóg a kereszt; Istenhez imádkozik, adjon neki olyan zenei tehetséget, hogy az Ő dicsőségét hirdethesse. Cserébe erényes, imádságos életet fog élni. Ezt követően apja váratlanul meghal – amit Salieri csodaként értelmez, hogy az Úr meghallgatta fohászát, –, így elhárul az akadálya annak, hogy terveit megvalósíthassa. Már itt látható, hogy Salieri hite nem teljesen őszinte, hiszen feltételhez köti az Istenhez való hűségét, egyfajta adásvételi szerződést köt az Úrral, a saját akarata szerint.

Salieri sikeres, népszerű muzsikus lesz, bejáratos az udvarba, élvezi II. József bizalmát, aki „udvari komponista úr”-nak nevezi. Ő pedig igyekszik megtartani Istennek tett ígéretét; a tisztesség mintaképe, szociálisan érzékeny, ingyen tanítja a tehetséges, de szegény gyerekeket. Jól felépített világa azonban egyetlen pillanat alatt összeomlik, miután személyesen is megismerkedik a korábban csak hírekből ismert, csodagyerekből felnőtté váló Mozarttal. Salieri a külsőben is a zsenit keresi, és megdöbben, amikor meglátja a kisfiús alkatú zeneszerzőt, aki az egzotikus ételekkel teli asztal körül kergeti szerelmét, későbbi feleségét, Stanzit, és disznóságokat suttog a fülébe. Salieri nem akarja elhinni, hogy ez „a vihorászó, malackodó kis nyegle tacskó” az Európa-szerte ünnepelt komponista. A filmben felváltva látjuk az idős és a fiatal Salieri arcát – utóbbi gyötrő szenvedést fejez ki, miközben hallgatja Mozart zenéjét. A megöregedett Salieri viszont mintha egy fájdalmasan gyönyörű álomban suttogná el csodálatát: „A hangokból vágy sugárzott, csillapíthatatlan sóvárgó vágyakozás, úgy éreztem, Isten hangját hallom. De miért… hogy ez a hang egy mocskos szájú gyerekbe költözött?”

A filmben ábrázolt Mozart öntörvényű művész, bár nem keres rosszul, de feleségével, Stanzival együtt pazarló életmódot folytat, így örökösen pénzzavarral küszködik. A legváratlanabb pillanatokban már-már hisztérikus, sikolyszerű, idegesítő kacagásban tör ki. Egyetlen dologban nem ismer megalkuvást: amikor zenéről van szó. Ilyenkor szembeszáll a bécsi udvar muzsikusaival, sőt magával a zenét kedvelő császárral is. Tisztában van zenei zsenialitásával, nyíltan hirdeti, hogy bár sok zenész van Bécsben, hozzá hasonló egy sincs.

A történetnek különös feszültséget ad, hogy Mozart bízik Salieri jóindulatában, tőle kér segítséget: intézze el, hogy ő lehessen II. József unokahúgának zongoratanára, hogy ezáltal állandó jövedelme legyen. Salieri szavakban ígéretet tesz erre, de a háta mögött keresztbe tesz Mozartnak – éppen ellenkezőleg, arra használja az uralkodóhoz fűződő bensőséges kapcsolatát, hogy megakadályozza a fiatal muzsikus kinevezését.

Salieri egész élete az Istennel való perlekedés, aminek eredője, hogy képtelen beletörődni abba: az, hogy Isten mennyi tehetséget ad nekünk – független attól, hogy mennyire imádjuk őt –, kegyelem, és nem érdem kérdése. Nem függ a hitünk mélységétől, bár ez Salierinél erősen kérdéses, hiszen mint említettük, valójában üzletet kívánt kötni Istennel: ha tehetséget ad neki, dicsőíteni fogja. Salieri nem érti, miért keltette fel a vágyát az Úr, ha nem adta meg hozzá a talentumot. Egy idő után már nem Mozart, hanem Isten ellen hadakozik. Képtelen beletörődni, hogy közepes zeneszerző, a lelkében kavargó dallamokat nem képes úgy formába önteni, hogy az átütő erejű legyen. Szemben Mozarttal, akinek zenéje közben tényleg azt érezzük, hogy ez a muzsika nem születhetett véletlenül, csak úgy önmagától: nem, ez a zene felülről jön, az örök Szépségtől, az örök Szeretettől.

Amikor Salieri, végső kétségbeesésében, elégeti az otthona falán lógó feszületet – montázsszerűen tárul elénk a lobogó tűz, a feszület és Salieri arca –, a tűz jelképe itt a pokolnak, az örök büntetésnek, ahová már itt a földön bezárta magát, mert lelkét a gyűlölet és a bosszú vágya töltötte el, nem is annyira a kiválasztott Mozart, hanem Isten ellen.

A film egyik legdrámaibb jelenete, amikor a Mozartot meggyilkolni akaró Salieri a halálosan beteg Mozartnak segít abban, hogy befejezhesse utolsó művét, a Rekviemet, a zenetörténelem egyik leggyönyörűbb gyászmiséjét. A rettenetesen szenvedő Mozart lelkéből még ekkor is árad az emberek szívét megérintő dallam, olyan sebesen, hogy Salieri alig győzi jegyezni a hangjegyeket. A tehetség valóban olyan isteni adomány, ami betölti az alkotó lelkét, a valódi művész nem tehet mást, mint hogy folyamatosan teremt, Isten nagyobb dicsőségére.

Különleges szerepe van a filmben a Salieri élettörténetét végighallgató római katolikus papnak. Szinte alig szólal meg, szemének tekintetéből olvashatjuk ki érzéseit: szomorúság, harag, kétségbeesés, döbbenet váltakozik a szemében, s talán legfőképpen a tehetetlenség, mert Salieri életgyónásából az derül ki, hogy nem érez valódi megbánást, nem tisztult meg lelkileg, így a feloldozás is elmarad. Még most sem ismeri fel, mennyi jót kapott Istentől az életében, ehelyett egy olyan sors után áhítozik, amit a Teremtő nem neki szánt.

Miloš Forman filmjében Antonio Salieri annak az embertípusnak a megtestesítője, aki képtelen beletörődni abba, hogy nem kapott a Teremtőtől annyi talentumot, amennyi az ő saját hite szerint megillette volna. Pedig a lényeg talán éppen az, hogy ne akarjuk átlépni az árnyékunkat, mert az nem fog sikerülni. Ehelyett igyekezzünk kihozni magunkból a maximumot, az Úrtól nekünk ajándékozott talentumunknak megfelelően. Lehet, hogy Isten nem is vár tőlünk többet.

Amadeus (amerikai filmdráma, 173 perc, 1984)

rendező: Miloš Forman
készült Peter Schaffer azonos című drámájából
forgatókönyvíró: Peter Schaffer
operatőr: Miroslav Ondříček
zeneszerző: John Strauss

főbb szereplők:
Salieri: F. Murray Abraham 
Mozart: Tom Hulce
Constance: Elizabeth Berridge

Fotó: Amadeus/Facebook

Bodnár Dániel/Magyar Kurír