Minassian érsek: Nagyszüleim az örmény népirtás során haltak meg

„Nem ismertem a nagyszüleimet. Apám Van városának örmény közösségéből származott, túlélte ugyan a népirtást, de mindkét szülőjét elvesztette. Egy amerikai nőhöz került, aki beadta egy árvaházba. Később a szaléziak fogadták magukhoz, a Torino közelében fekvő Comianóba vitték, ahol lehetősége nyílt a tanulásra. Egyike volt azoknak az örmény árváknak, akiket a katolikus egyház megsegített” – mondja el életéről Raphaël Minassian érsek. A Kelet-Európában élő örmények ordináriusa koncelebrált azon a szentmisén, amelyet Ferenc pápa mutatott be április 12-én a Szent Péter-bazilikában az örmény népirtás évfordulójára emlékezve. 

„A pápa határozott és igaz szavakkal védte meg a történelmi igazságot, egy nép emlékezetét, és mindenkit a kiengesztelődésre hívott. Mi, örmények, nagyon meghatódtunk, és hálásak vagyunk Ferenc pápának a bátorságáért, bölcsességéért, jóságáért” – mondta el a Szentatya beszéde kapcsán.

A Metz Yeghern, vagyis a „nagy rossz”, az örmény népirtás ugyan már egy évszázada történt, de Minassian – és sok honfitársa – számára nagyon is közeli élmény, mert rányomta bélyegét a családok történetére. „Anyám is elveszítette előbb az apját, aztán az anyját. A szüleimet brutális módon elszakították gyökereiktől, életük ezt követően a diaszpórában zajlott. A »nagy rosszról« sokat beszéltek a családunkban. Nyolcan voltunk testvérek, én voltam az elsőszülött, 1946-ban születtem. Nagyon sok nehézség volt az életünkben: nem mindig volt munka, a pénz mindig kevés volt” – mondta el életéről. Majd hozzátette: „Emlékszem, amikor az anyagi helyzetünk miatt megnőtt otthon a feszültség, anya és apa mindig úgy zárták a vitát, hogy ránk néztek, és azt mondták: »Az isteni gondviselés soha nem hagyott el minket, nem hagyja majd el őket sem.« Mindig munkakeresésben voltunk, és kerestük a helyünket a világban. Magam is éltem Szíriában, Libanonban, Jeruzsálemben, a bejrúti szemináriumban tanultam.”

Minassian érseknek jelenleg minden testvére az Egyesült Államokban él, akárcsak az unokatestvérei. Történt egy különös eset az életében, mely egy olyan kényes témát érint, amelyre a történettudomány csak az elmúlt néhány évben kezdett hangsúlyt fektetni: a Törökországban maradt, iszlamizáción átesett örmények történetét. Több ezer örmény gyereket szakítottak el családjától, és helyeztek el muzulmán családoknál vagy olyan asszonyoknál, akik túlélték a mészárlást, és török katonákhoz mentek feleségül. Nem kevesen voltak közöttük olyanok is, akik csak színlelték az áttérést, hogy ily módon megmeneküljenek.

A különös esemény egy vasúti kocsiban történt meg: „1958-ban vonaton utaztam apámmal. Szíria és Törökország határánál jártunk, egy kis városka közelében. Amikor kimentem a fülkéből, megláttam egy magas, bajszos férfit, kosárral a kezében. Rám szegezte a tekintetét, én pedig zavarba jöttem. Elmondtam apámnak, aki kiment, hogy megnézze, mi történt. És amikor közelebb ment hozzá, felismerte abban az emberben a testvérét… Muzulmán volt! Tizenkét gyermeke volt, természetesen egyik sem volt megkeresztelve. Szíriában egy pap segítségével sikerült megkeresztelni őket, ő pedig visszatalált elveszett identitásához. Ezt követően az egész családja kivándorolt az Egyesült Államokba.”

Minassian érsek és népe számára nagyon nehezen érthető a történetüket övező felejtés: „Amikor az örmény népirtásról beszélek olyan embereknek, akikről kiderül, hogy száz év elteltével is semmit vagy keveset tudnak róla, akkor újra és újra felteszem a kérdést: Hogy lehet ez? Hogyan boríthatta csend ezt a hatalmas tragédiát? Tanulnunk kell belőle! Miért nem szűnik meg a csend, a közöny, amely ma a Közel-Keleten élő keresztények szenvedését övezi?”

Fotó: Adnkronos.com

Magyar Kurír
(tzs)