Mit kezdesz a hiányaiddal? – Kiss Didák ferences szerzetes gondolatai

Megszentelt élet – 2015. július 25., szombat | 18:02

A megszentelt élet évében a „Rendben vagyok” elnevezésű szerzetesi kampány keretében indították el azt az oldalt, ahol szerzetesek vallanak az élet hétköznapi, és éppen ezért bennünket a leginkább érintő kérdéseiről. Ezek közül most Kiss Didák OFM gondolatait tesszük közzé.

„AHOGY MI LÁTJUK – Szerzetesek gondolatai életről, halálról, boldogságról, kapcsolatokról. Életünk hétköznapi kérdései, ahogy ők látják, hétről-hétre” – olvasható a Rendben vagyunk elnevezésű oldalon, amely a következőképpen foglalja össze célkitűzését: „Az itt található írások, filmek, blogban jegyzett gondolatok lehetőségek, hogy bepillantsunk e különleges életekbe. Alkalom, hogy olyan emberekkel találkozzunk, akiknek élete, hivatása válasz kérdéseinkre. Amikor őket hallgatjuk, velük beszélgetünk, akkor megállunk kicsit, figyelünk és elgondolkozunk. Szavaik, életük példája, derűjük és szeretetük magával ragad, megtart, örömöt ad.”

* * *

A továbbiakban Kiss Didák OFM szerzetes testvér gondolatait olvashatják, amelyeket a hiányról írt blogbejegyzés formájában.

„Mit kezdesz a hiányaiddal?” – nemrégen szegezték nekem ezt a kérdést. Nagyon meglepett, mert még így nem találkoztam ezzel a kérdéssel.

Első pillanatban taszított és védekező állapotba helyezkedtem. Mindenkinek vannak hiányai. Csak ezekről nem akarunk beszélni, letagadjuk, legszívesebben mindent megteszünk annak érdekében, hogy megszűnjenek. Az egyedüllét, a szomorúság, a szegénység... Szégyelljük – válaszoltam.

De eközben gondolkodtam, hogy is állok ezzel. És vonzott a kérdés. Izgatott. Úgy éreztem, valami lényegeset kérdeztek tőlem, valami fontosat akartak tudni.

Tényleg vannak hiányaim. Néha az egyedüllét, a társtalanság. No és a fogadalmak? Lemondtam a szexuális életről, lemondtam a gazdagság öröméről és az akaratomat az elöljárónak adtam, megtartva a személyes felelősségemet. Talán az egyik legfontosabb különbség a renden kívül élőkkel szemben, hogy ezt én önként vállaltam. Pontosan nem tudtam, hogy ez mivel jár. De valami vonzott, ami miatt ezt bevállaltam. Az Isten hívása. Rátettem az életem. Most már úgy is gondolom, hogy ezzel a szemlélettel, hogy csak lemondtam dolgokról, nem sokáig jutottam volna. Hamar elhagytam volna a rendet. Egy kenuzó sportoló nem hiszem, hogy nagy eredményeket érhet el akkor, ha csak arra gondol, hogy a többi fiatal most bulizik a Balaton parton én meg itt izzadok a kenuban és nem ihatok sört. Ebből nem lesz olimpikon. De ha van cél, van vonzás, hívás, tehetség, akkor igen.

Megtapasztaltam azt, hogy az emberek sokszor a hármas csomó láttán, árgus szemmel néznek rám, hogy hogyan bírom ki az önként vállalt hiányaimat és megfelelek-e a fogadalmaimnak.

Az önként vállalt fogadalmak valamire felszabadítanak. Deák Hedvig domonkos nővér a szerzetesi év megnyitó beszédében kitért erre: „A szerzetesi élet a teljesebb szeretetre és a nagyobb szabadságra vezető út megmutatása. A szerzetesi élet tanácsairól pedig beszélhetünk úgy, és megmutathatjuk oly módon, mint a Krisztussal való barátságunkat; a szeretet átalakító valóságának erejét; mint a szeretetre való választ, aminek útján járunk és aminek fokozatai vannak; valamint hosszú távú, életre szóló terápiaként, amely vágyainkat harmóniába rendezi. A szív kitágítása a szabadság tereit hozza létre.”

Tehát a fogadalmak felszabadítanak arra, hogy a szeretetet igazán odaadó módon tudjuk élni. Életünk odaadása révén. Mikor prefektus voltam az esztergomi fiú kollégiumban, akkor szinte mindig napi 24 órában a diákjaim rendelkezésére álltam. Úgy, mint egy jó szülő a gyerekének. A prefektusi munkát egy családos nem tudta volna normális munkakörben ellátni. Még kettő se.

Persze a hiányok csak hiányok maradnak, és itt-ott felerősödnek. A kérdés, hogy mit válaszolok rá, mit tudok velük kezdeni. Pótcselekvéseket vezetek be életemben, akár észrevétlenül is, vagy reflektálok ezen hiányokra és a hiány okozta fájdalmat elviselem. Nem elnyomom, hanem képes vagyok elszenvedni, magamba engedni. Ez nem depresszióba vezet, hanem út az integráció felé. Barátom lesz a hiány, kézen fogva haladunk, nem a háttérből irányít.

Ehhez kell egy isteni hívás a szerzetesi életre és a hűséges kitartás, amibe benne van az elbukások és felállások sora. A hiányainkat néha felerősítik a rendtársak, de többször inkább segítséget adnak a vállalt életforma megtartásában.

És Ti hogy élitek meg a hiányaitokat? Mi segít nektek?


Fotó: Szegedpanoráma.hu

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria