Notker Wolf OSB: Ne nyugtalankodjék a szívetek!

A Vigilia Kiadó által megjelentetett kötet címe utalás az utolsó vacsorára, amelyen Jézus így intette kétségekkel küszködő tanítványait: „Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a szívetek, s ne csüggedjen” (Jn 14,27).

Notker Wolf a mindennapi tapasztalatok alapján állítja: korunk közönyössé vált mindennel szemben, ami nem kelt zajt, nincs hangja, legyen az akár embrió, akár kómában fekvő beteg. Napjaink mottója: „Beszélek, tehát vagyok.” A beszéd öncéllá vált, a saját egzisztencia bizonyítékává. Ám akinek van mondanivalója, az hallgatni is jól tud. A bencések vezetője szerint ha Benedek ma élne, nemcsak három, hanem harminc évre visszahúzódna egy barlangba, hogy elmeneküljön a környezet zajától, az információözöntől és a társadalmi kényszerektől. Benedek azért kereste a nyugalmat, hogy „Istenhez vezessen”, amint azt maga Jézus Krisztus bemutatta: gyakran keresett „magányos helyet”, hogy „imádkozzék”, vagy hogy „megpihenjen.” Az evangéliumok tanúsága szerint Jézus akkor beszél, ha van mit mondania, különben hallgat. A fölösleges lárma, a beszéd, a fecsegés megzavarja az Isten szándéka szerinti nyugalmat – figyelmeztet a kötet szerzője.

Notker Wolf felhívja a figyelmet: az ő szerzetesi életük éppen olyan, mint amilyenre sokan vágyódnak zaklatott korunkban: „Nyugalom – a stresszes világban; bizonyosság – amikor olyan sokan elveszítették a bizalmukat; irgalom – a sokak számára embertelen és hideg világban. Mi a teremtett világgal összhangban élünk.” Azt, hogy az egyházi – és azon belül a szerzetesi élet – mégsem vonzó a fiatalok körében, a szerző azzal magyarázza, hogy „ma mindent akarunk, és semmiről sem tudunk lemondani. És még ha minden a miénk volna, akkor sem lenne elég!” Emellett a kevés hivatás abból is adódik, hogy a fiatalok egyre kevésbé tudják elkötelezni magukat. A rohanó világ megakadályozza őket abban, hogy lecsendesedjenek egy nagy biztonságot adó elhatározás mérlegelésére. „Pedig aki szerzetes lesz, vagy megházasodik, az szilárd földön áll, nem pedig a bizonytalanság homokos talaján.”

A mai korból kiveszett az Istenre hagyatkozás, ami viszont minden tartós elköteleződésnek az alapja. A bencés elöljáró arra int bennünket, hogy fedezzük fel újra saját lelki gyökereinket, tanuljuk meg ismét, hogy elkötelezzük magunkat annak, ami a miénk. Jelenleg ugyanis „olyanok vagyunk, mint az a férfi, aki a feleségére pillantva mindig más nőkért lelkesedik. Ugyanígy lelkesedünk most egyszerre minden más vallásért, és a mienket már semmire sem becsüljük.” Notker Wolf sajnálattal állapítja meg, hogy a katolikus egyházat sokan erkölcscsősznek tartják, pedig tévednek. Jézus számára – és éppen így az egyházban is – nem valamilyen erkölcsi parancs a legfontosabb, amelyik súlyosan terheli az embert, sokaknak pedig túlzott követelmény. Ezzel szemben a lényeg: „boldogan adni egymásnak, és boldogan elfogadni; szeretni felebarátainkat, és hinni a szerető Istenben.” A bencés – de egyéb – közösségben és a családban is nem egyedül igyekszünk mindig többre és többre, hanem a lényegesre törekszünk. „A másik élete az én életemmé válik, az én életem pedig az övé és a többieké lesz. A közösség nem lehet egoisták, különcök vagy szinglik közössége.”

A bencés prímásapát külön fejezetben foglalkozik a keresztény-iszlám párbeszéddel, hangsúlyozva: nagyon fontos, hogy a fiatal muszlimok minket is vallásos emberként ismerjenek meg, tiszteletük csak ebben az esetben fog növekedni irántunk. Ezzel összefüggésben P. Wolf fölteszi a kérdést: „vajon nem távolítottuk-e el túlságosan a vallási dimenziót?” Szerinte a visszatérést megtalálhatnánk egy teljesen benedeki módszerrel: a kolostorok néha kapnak egy idegen szerzetest, aki „megalapozott” kritikával felhívja az apát figyelmét bizonyos dolgokra. Nekünk is újra meg kell tanulnunk a vallás nyelvét, és akkor könnyebben megy majd a kapcsolattartás. A szerző figyelmeztet: a muszlimok soha nem fognak úgy viselkedni, ahogyan azt a mi fölvilágosodott vallásfogalmunk alapján föltételezzük. Amit tehetünk, hogy helyet adunk mindenkinek, aki békés szándékkal akar a vallása szerint élni. Ám a toleranciában is helyes mértéket kell tartanunk. Ha pl. egy templommal szemben hatalmas mecsetet építenek, fölmerül a kérdés, hogy ez egyúttal nem az iszlám hatalmának a bizonyítása-e? Vannak ugyanis fundamentalista körök, amelyeknek teljesen nyílt célja Európa iszlamizálása. Erre pedig föl kellene figyelni.

A bencés szerző vállalja, hogy lesznek, akik őt is fundamentalistának minősítik, mert számára Európa keresztény kultúrája hatalmas érték, és nem tagadja meg kulturális eredetét. Mindennél fontosabbnak tartja, hogy „újra magunkra találjunk, visszataláljunk azoknak az értékeknek a gyökeréhez, amely a szabad társadalmat lehetővé tették. Ezek nem csupán keresztény, egyházi értékek, de a kereszténység szellemiségéből fakadnak.” A békés együttélést pedig semmiféle szabály nem tudja garantálni, ez az emberen múlik. Notker Wolf emlékeztet rá: ezt már Benedek is tudta. Ad ugyan „regulát”, de arra hív, hogy „vizsgáljuk meg magunkat, találjunk magunkra, találjunk Istenhez. Ha Őt keressük az imában és a párbeszédben, ha rábízzuk magunkat, ha megtanuljuk visszafogni önmagunkat és elfogadni életünket, akkor nemcsak mi élünk teljes életet, hanem teljessé tesszük felebarátaink életét is – bárkik is ők –, és az emberi együttlét áldássá válik” (Vigilia Kiadó, 2015).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír