Pápai Lajos nagyböjti beszédsorozata III. – A keresztény remény

2016. február 29. hétfő 09:55

A győr-gyárvárosi és a szabadhegyi plébánia hívei zarándokoltak február 26-án, pénteken a győri Nagyboldogasszony-székesegyházban őrzött Könnyező Szűzanya-kegyképhez. A bazilikában Pápai Lajos megyéspüspök mutatott be szentmisét és mondott szentbeszédet.

Sok évtizedes hagyomány a Győri Egyházmegyében, hogy a győri és a Győr környéki települések hívei a nagyböjti péntekeken elzarándokolnak a győri Könnyező Szűzanya kegyképéhez, vigasztalást és erőt kérve égi pártfogójuktól. Pápai Lajos püspök minden évben szentmisével és beszéddel fogadja a zarándokokat.

Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük Pápai Lajos február 19-én elhangzott szentbeszédét.

Krisztusban Kedves Testvérek!

A mai olvasmányban József történetéből hallottunk egy részletet. Testvérei féltékenyek voltak rá, meg akarták ölni, végül csak eladták az izmaelita kereskedőknek, akik Egyiptomba vitték. Mikor meglátták, így szóltak: „hadd lássuk, mennyit érnek álmai!” (Ter 37,20) Az igazak az Ószövetségben, a valóban hívők az egyház történetében sokszor találkoznak ilyen gyűlölettel azok részéről, akik életüket, hitüket élő felkiáltójelként látják, és szeretnék elpusztítani. De a tudat alatt talán ott van bennünk a reménytelenség kiáltása vagy a reménység követelése is. Az Úr Jézus keresztje előtt is azt mondták: „Te, aki lerombolod a templomot, és három nap alatt felépíted, mentsd meg magadat, szállj le a keresztről!” (Mk 15,29–30) Ma este elmélkedjünk a mi reménységünkről.

Gyakran tapasztaljuk, hogy a modern világ gyakran úgy fordul az egyház felé, mint az „utolsó szalmaszál” felé. François Mauriac írta a Zsinat (II. vatikáni zsinat – a szerk.) előtt, hogy az emberek úgy várják, mint „utolsó szalmaszálat”, amibe kapaszkodhatnak. A konvertita Maurice Clavel mondta kérdés formájában: „Mit jelentenek az ember jogai, ha az ember halott? Ki tudná megalapozni az emberi jogokat?” Paul Ricoeur szavai szerint gondolkodásunkat meghatározzák a „gyanú mesterei” („maîtres de soupçon”): Marx, Nietzsche, Freud. Az idő gyorsan változik, bizonyos dialógusok megszűnnek, mert a dialógus-partner eltűnik a semmiben (Marx), de a gyanú marad. Ugyanakkor nem szűnt meg a reménység vágya és igénye – minden reménytelenség ellenére sem.

1954-ben, az akkori NDK-ban jelent meg az ezoterikus marxista filozófus Ernst Bloch könyve A reménység elve címmel (Das Prinzip Hoffnung). Ő írta, hogy „Embernek lenni annyi, mint utópiával rendelkezni.” Az ember a jövőbe néz, tervez, elképzeli a jövőt, vagyis utópiát alkot. Az utópia az „ṑu topos”-ból jön: sehol, aminek nincs helye. Még nincs, de az ember bízik benne. Csakhogy Bloch, aki ateista, az ő evilági, immanens reménye – a „docta spes” (okos remény) ahogy ő nevezte – végeredményképpen megalapozatlan. Jürgen Moltmann német evangélikus teológus válaszolt kihívására az 1964-ben megjelent könyvében, A reménység teológiájában (Theologie der Hoffnung). Ebben kifejti, hogy Bloch hiába alkalmazza a misztikus szókincset, amikor a semmiről, az űrről beszél, csak misztifikál. Majd felteszi a kérdést: „Melyik az a haza, ahová törekszünk? És ki adja az embernek az erőt ahhoz, hogy végtelen lehetőségeit megvalósítsa? Merre mutat végül is az emberi reménység? Vég nélküli fejlődés előtt állunk, minthogy az ember a végtelen lehetőségek megvalósítását akarva túlhalad minden véges reménykedésen? Avagy esetleg megelégszik bizonyos „szocialista sikerekkel”, a rossz értelemben vett utópiákkal, és a végesben rendezkedik be. De akkor éppen az következik be, amit Bloch el akar kerülni.”

A reménység-elv hiú reménykedés, hacsak nem fogadjuk el – a keresztény hittel – az élő Istent, aki abszolút jövőt ígér, és ha nem hiszünk Jézus Krisztusban, aki meghalt bűneinkért és feltámadt üdvösségünkre, hogy megszabadítson a bűntől és a haláltól. Minden teória vagy utópia, ami nem tud szembenézni a személyes halál botrányával, a világban lévő rosszal és bűnnel, rossz értelemben vett (elidegenítő) utópia. Maga Bloch is bevallja, hogy a közgazdaság és a politika legfeljebb jobblétet teremt, de nem oldja meg az emberi problémát.

Léopold Sédar Senghor, Szenegál elnöke, a Francia Akadémia tagja számára Teilhard de Chardin mutatta meg, hogy az, amit az ember mindenekelőtt kíván, az nem a jó-lét, hanem a több-lét, nem elsősorban életszínvonalának emelkedése, hanem személyiségének kibontakozása, és ez csak a személyes Istenben való hit alapján lehetséges.

A mi reménységünk forrása: Jézus Krisztus! A keresztény hit nem egy új, plusz ideológiát javasol megoldásul, hanem rámutat Jézus Krisztusra, aki az emberi nem és minden egyes ember egyetlen Üdvözítője. Az újszövetségi hitvallás-formulák, melyek összegzik az üdvösségtörténetet, központja: Jézus Krisztus halála és feltámadása. Szent Pál írja: „Figyelmetekbe ajánlom testvérek, az Evangéliumot, amelyet hirdettem nektek. Elfogadtátok, és szilárdan kitartotok benne. Általa üdvösségre is juttok, ha megtartjátok úgy, amint hirdettem nektek.” (1Kor 15,1–5) Szent Pál érvelése világos: Krisztus föltámadt, ebből következik, hogy mi is föltámadunk, részesülünk Krisztus dicsőségében. Reménységünk tehát megalapozott, mostani fáradozásunk tehát nem hiábavaló. Világos: a keresztény reménység alapja: Krisztus feltámadása, illetve a jövendő feltámadás ígérete.

A mai evangéliumban az Úr Jézus példabeszédét hallottuk a gonosz szőlőművesekről, akik megölik az örököst. Egyértelmű, hogy Ő az örökös, Ő az a Fiú, akiről Isten, az Atya mondja: „A Fiamat csak megbecsülik.” (Mt 21,37) Vagyis Jézus számára értünk való halála nem „véletlen baleset” volt, amit el lehetett volna kerülni, hanem tudatosan vállalt döntés. Szent János leírja, hogy mikor a főtanácsban Jézus megöléséről tárgyaltak, „Kaifás, aki abban az évben főpap volt, így vélekedett: „Nem értitek a dolgot! Nem fogjátok fel, hogy jobb, ha egy ember hal meg a népért, mintsem hogy az egész nép elpusztuljon.” De azt nem magától mondta – jegyzi meg az evangélista – hanem mint főpap megjövendölte, hogy Jézus meghal a népért, s nemcsak a népért, hanem azért is, hogy Isten szétszóródott gyermekeit egybegyűjtse.” (Jn 11,49–52) Itt is, meg a mai evangéliumban is „olyan nép kapja meg Isten országát, amely megtermi gyümölcsét.” Jézus a hívők új nemzetségéről beszél, amit tudatosan vállalt kereszthalálával és feltámadásával hoz létre. S az apostolok kiválasztásának, küldetésének, de az Egyháznak is célja ez: hirdetni Krisztus feltámadását – ami reménységünk forrása.

Aranyszájú Szent János (†407) olyan szépen írja az Apostolok Cselekedeteihez írt kommentárjában, hogy az apostol feladata (Mátyás megválasztása kapcsán), hogy „…valaki velünk együtt tanúskodjék (Krisztus) feltámadásáról! Nem azt mondta, sok minden dologról, hanem: feltámadásáról. Csak erről. Mert leginkább az volt hitelre méltó, aki elmondhatta, hogy: „Aki evett és ivott, és akit keresztre feszítettek, ő maga az, aki feltámadt.” Így tehát nem az volt a szükséges, hogy tanú legyen akár az ezt megelőző, akár az ezt követő időkre, sem a csodajelekre, hanem csak a feltámadásra!” (Olvasmányos imaóra: II. 24. 1339–1340. o.) Mert ez az alapja a reményünknek!

Ugyancsak Aranyszájú Szent János mikor leírja az ősegyház terjedését, az apostolok bátorságát egészen a vértanúságig ezt mondja: „Egy bizonyos, ha nem látták volna a Feltámadottat és nem lett volna mindenhatóságáról bizonyítékuk, nem vállaltak volna akkora kockázatot.” (idézi: André Léonard: Miért hiszünk, Szent István Társulat, Budapest, 2012, 162. o., jegyzet) A keresztény ember – s ez számunkra is igaz – a feltámadás tanúja, s így a reménység tanúja a mai reménytelen világban is.

Szent II. János Pál pápa avatott szentté egy afrikai leányt, Bakhita Josefinát. Szudánban született, kilencévesen elrabolták rabszolga kereskedők, és öt alkalommal eladták. Naponta véresre ostorozták, 144 sebhelyét haláláig viselte. Végül egy olasz kereskedő vette meg 1882-ben, s általa egészen más patrónust ismert meg: Jézus Krisztus Istenét. Eddig csak megvetették, gyötörték, visszaéltek vele. Most pedig megismerte, hogy ez a „Patronus” (Jézus Krisztus Istene) a mindenség Ura, jóságos, sőt a jóság maga. Őt is szereti személy szerint, s előtte a többi nagyhatalmú patrónus éppen olyan gyarló szolga, mint ő. 1890-ben megkeresztelkedett, bérmálkozott, elsőáldozó lett. 1896-ban december 8-án, Veronában a Kanossza Nővéreknél fogadalmat tett, sekrestyés és portás szolgálatot végzett. S közben járta Itáliát, mindenkit misszióra buzdított, hogy továbbadja azt a szabadulást, amit a Jézus Krisztus Istenével való találkozásban kapott. (XVI. Benedek: Spe salvi, 3)

Vagyis a reményt, amit ő megkapott – mindenkihez el akarta juttatni. A reménység egy másik nagy tanúja François-Xavier Nguyen Van Thuan. Saigon fiatal érseke volt, börtönbe került 1975-ben, és csak tizenhárom évvel később, 1988-ban szabadult. De a reménység soha nem hagyta el. A börtönben, magánzárkában kis papírszeletekre írta napi elmélkedései gyümölcseit. Kicsempészték, kézzel írva sokszorosították, s kortársai százezreinek adott reménységet. Külföldre is kicsempészték, megjelent több nyelven, e címmel: Sur le chemin de l’espérance. Végül kiutasították Vietnámból Rómába került, Szent II. János Pál pápa a Iustitia et Pax Bizottság élére nevezte ki, bíborossá tette. Mikor meghalt, „egy szent távozott közülünk”, mondta. Ebben a kis művében írta pl. ezeket a sorokat a börtönben: „Még ha hatalmas műveket viszel is végbe, engedelmesség nélkül, az Úr nem lesz veled elégedett. A szívedet értékeli ő. Nincs szüksége a te műveidre annak, aki a mindenséget teremtette.” (Idézi: André Nguyen Van Chau: Une vie d’ espérance, Sarment, Édition du Jubilé, 2007, 333. o.)

Vagyis mindenki ott, ahová Isten állítja, a reménység tanúja lehet. A mai világ a „reménység tanúit” keresi, utánuk kiált. XVI. Benedek pápa írta, hogy „…aki nem ismeri Istent, lehet, hogy sokféle reménye van, de végső soron remény nélkül, a nagy, az egész életet hordozó remény nélkül él (vö. Ef 2,13). Az embernek igazi, nagy és minden törésen átvezető reménye csak Isten lehet, aki „mindvégig” a „beteljesedésig” (vö. Jn 13,1; 19,30) szeretett és szeret.” (Spe salvi, 27)

Krisztusban Kedves Testvérek!

Forduljunk most mi is a Szűzanyához, a Remény Csillagához XVI. Benedek szavaival:

„Szentséges Szűz Mária, Isten anyja, mi Anyánk,
Taníts minket veled együtt hinni, remélni és szeretni.
Mutasd meg nekünk az Ő országába vezető utat.
Tengernek csillaga, fényeskedjél nekünk és vezess minket az utunkon.”
(Spe salvi, 50)

Ámen.

Forrás és fotó: Győri Egyházmegye

Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Ehhez a cikkhez ajánljuk
Rovat: Nézőpont
Vezető híreink - olvasta már?
ferenc-papa-es-ii-garegin-kozos-nyilatkozata-ket-egyhaz-kapcsolatarol-es-kozos-celkituzeseirol
Ferenc pápa és II. Garegin közös nyilatkozata a két egyház kapcsolatáról és közös célkitűzéseiről

Június 26-án, vasárnap délután négy órakor a jereváni Apostoli Palotában Ferenc pápa és II. Garegin, minden örmény katholikosza közös nyilatkozatot írt alá a két egyház kapcsolatáról és közös célkitűzéseiről.

2016. június 26. vasárnap
nem-mehetunk-ures-kezzel-vasmisejet-unnepli-futo-karoly-atya
„Nem mehetünk üres kézzel…” – Vasmiséjét ünnepli Futó Károly atya

Június 26-án mutatta be vasmiséjét Pilisvörösváron a Szent Erzsébet Otthonban a 91 éves Futó Károly atya. Te Deum 65 év papi szolgálatért.

2016. június 26. vasárnap