Pécsi Rita: Az értékelés nagy hatalom

2017. május 30. kedd 10:58

Az Új Ember katolikus hetilapban Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutató, pedagógiai szakértő Életre nevelő címmel havonta jelentkező rovatot indított. Első alkalommal az iskolai év végéhez közeledve az értékelés lehetőségeit tárja elénk, hogy valóban annak a kifejezése legyen, amit értéknek tartunk.

„A nevelés az élet szolgálata.”
(J. Kentenich)

„Vagy megújul az érzület,
vagy elpusztul
az Élet (...), mert a tudomány
gyorsabban fejlődött,
mint a lelkiismeret.”
(A. Einstein)

Ebben a havonta megjelenő rovatban a fenti két alapgondolat mentén a nevelés egy-egy gyakorlati kérdését járjuk körül. Tapasztalatunk, hogy akár önnevelésről, akár a ránk bízottak neveléséről van szó, a tudomány manapság több kapaszkodót kap, mint a lélek. Ebben az aránytévesztettségben a nevelés aligha állhat az Élet szolgálatában. Így a fáradságosan megszerzett tudományunk sem segíti a személyes életünket. Képzettségünk ellenére megfulladnak a kapcsolataink, kimerülünk, elidegenedünk egymástól. A leghosszabb út megtétele is egy lépéssel kezdődik – tartja a közmondás. Induljunk hát!

Május, június... Gyermekkorom emlékei: majd kicsattanó természet, hosszabb nappalok, tehát hosszabb bújócska, hancúrozás. Virágillat, rövidnadrág, beszélgetéssel, játékkal telő utolsó tanórák, amikor látjuk már a végét: Ó–IÓ–CIÓ... VAKÁCIÓ!

És íme, a gyermekeim leendő emlékei: témazárók, vizsgák, százalékok, amelyek még a természet lüktető életkedvét is eltakarják előlük. Szorongás üli meg a szülőket is: elég lesz-e a pont, hogyan segítsünk? Ha nem sikerül, még büntessük is? Aludjon vagy tanuljon? És a mókuskerékből mintha nem lenne kiszállás. Egyre korábban kezdődik, és szinte nincs is vége. Vizsga, minősítő, átképzés és így tovább. Nagy esélyek, és egyúttal nagy veszélyek a személyiségre nézve. Hatalom? Lehetőség. De vajon kinek a kezében van?

Az értékelő személy vagy intézmény valóban nagy hatalommal élhet (vagy élhet vissza), mert személyiségünk igen érzékeny minden minősítésre. A rólunk szóló értékelést ugyanis tükörként értelmezzük, ami beépül az énképünkbe.

Ismert tény, hogy ha valakinek sokat emlegetik egy hiányosságát, lassan elhiszi, és nemhogy a javításán kezdene dolgozni, hanem elfogadja, hogy „ő már csak ilyen” – és olyanná is válik. Jóvá szidni még senkit sem sikerült. Ám ha az erényeit hangsúlyozzuk, az önbizalma megerősödik, hozzáidomul a pozitív élményhez. Sajnos a gyakorlatban sok tanár és szülő úgy viselkedik, mintha soha nem hallott volna minderről. Az édesanyák legtöbbször tudnak élni ezzel a nagy hatalommal, abban a gyermekben is képesek meglátni a fölnevelhető nagyságot, akiben mások nem. Napóleon szerint: „Egy gyermek jövője mindig az anyja kezében van.” Sokatmondó Picasso személyes vallomása is: „Anyám mindig azt mondta: Ha katonának mész, tábornok lesz belőled; ha szerzetesnek, egy napon te leszel a pápa. Én inkább festőnek álltam, és Picasso lett belőlem.”

Magyar nyelvünk szépen irányítaná az értékelésünket, ha hallgatnánk rá.

Értékelés: mindannak a kifejezése, amit értéknek tartunk. Ha ebből a szempontból vizsgáljuk azt a tükröt, amelyet a bizonyítványok és a felmérők tartanak elénk, rögtön megértjük, miért érzünk már csak a szó hallatán is furcsa szorítást gyomortájon.

Mi az igazi érték? A fizika-, történelem- és a többi TUDÁS? Amit a tesztek, a témazárók mérnek – valahogyan? Ennyi volna? És mi a helyzet azzal, aki általában közepes? Ő egy közepes értékű valaki? Persze tudjuk, hogy nem pusztán ennyi egy ember értéke. De mi a gyakorlat? Van-e ezen kívül más olyan értékelés, amelynek ilyen nagy jelentőséget tulajdonítunk? Aminek írásos nyoma is van? Amiért ennyi elismerés vagy elmarasztalás jár? Tapasztalatainkat kutatások is igazolják: az életben nem az iskolai eminensek válnak be a legjobban!

Hosszú távon mi az igazi teljesítmény? Nem a személyiség hatékonysága? Nem az, hogy magunk és mások örömére, megelégedésére tudunk valami eredetit nyújtani?

Ezzel szemben mit mér, mit minősít a mai iskolarendszer? Többnyire csupán az értelem RÉSZképességeit. Az intelligencia (megismerési képesség) két nagy területből áll: szóban és cselekvésben megnyilvánuló képességekből. Ezeknek is öt-öt részterületük van, melyek közül a jelenlegi oktatás mindössze hármat kér következetesen számon, és leginkább ezeket is értékeli – sajnos legtöbbször a fejlesztést nem segítő, „tettenérő” módon. Ez a rendszer csak a „pörgős”, gyors gyerekeknek kedvez, de feléjük sem igazságos. Ez a beszűkülés rendkívül félrevezető, ugyanis ebben az életkorban hatékonyabb és fejlődőképesebb a cselekvésben megnyilvánuló terület. A gyermek könnyebben is tanul tevékenykedve, játszva, alkotva.

És akkor még nem beszéltünk a személyiséget erősen befolyásoló érzelmi intelligenciáról – amelynek szinte semmilyen tükröt nem tartunk. (Ezt a témát egy későbbi alkalommal szintén körüljárjuk majd.) Néhány évvel ezelőtt az általam vezetett iskolában olyan bizonyítványt szerettünk volna nyomtatni, amelyben a semmitmondó magatartás és szorgalom értékelése helyett többek között az alábbi kategóriák szerepeltek: kitartás, pontosság, önfegyelem, bírálat elfogadása, érzelmek kifejezése, udvariasság, segítőkészség, társakhoz való viszony, figyelemkoncentráció és így tovább. Akkor még csak pótlapként tűzhettük be ezt a bizonyítványba, de ma már sokféle lehetőség adódik az ilyen értékelésre is. És a családnak is feltétlenül be kell lépnie ebbe a folyamatba, mert biztosan a személyiség torzulásához vezet, ha valakinek folyamatosan torz tükör alakítja az énképét.

Nem elég egy-két vállveregetés. Arányos értékelést kell kapnunk mindazokról a vonásainkról, amelyek értéket jelentenek! Legalább olyan gyakorisággal, olyan súlyban, olyan következményekkel, és legalább olyan nyilvánvalóan, mint amilyen az a bizonyos rettegett-vágyott bizonyítvány.

Szülőként, házastársként találjuk meg azokat a lehetőségeket, amikor értékelhetjük gyermekünk, társunk emberi nagyságát, jóságát, ügyességét, kedvességét – egyszóval őt magát. Az értékelés nagy hatalma tehát – a látszat ellenére – annak a kezében van, aki látja azt is, „ami a szemnek láthatatlan” (Saint-Exupéry).

Egy fiatalasszony az új autóval ment haza. Sokat spóroltak rá a férjével, sok áldozatukba került. Az egyik kereszteződésben aztán egy pillanatnyi figyelmetlenség miatt nekiütközött egy másik autónak. Elsírta magát. Mit mond majd a férjének? Közben remegő kézzel kereste a papírjait. Egyszer csak kiesett közülük egy kis cédula, amelyen határozott, férfias kézírással a következő üzenet állt: Baleset esetén emlékezz, drágám, arra, hogy téged szeretlek, és nem az autót!

Jó lenne, ha a gyermekeink bizonyítványába is bekerülhetne ez a kis üzenet: „Emlékezz, drágám, arra, hogy téged szeretlek, és nem a jegyeidet!”

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2017. május 28-i számában jelent meg.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Rovat: Nézőpont
hirdetés
Vezető híreink - olvasta már?
remennyel-tekintunk-jovobe-szent-laszlo-nap-jo-palocoknal
Reménnyel tekintünk a jövőbe – Szent László-nap a jó palócoknál

Az egyházmegye László nevű papjait hívta össze Ságújfalu Szent László-plébániája. A Váci Egyházmegye települése az önkormányzat és a plébánia összefogásával egész éves programsorozattal emlékezik védőszentjére. Szeptember 23-án Beer Miklós püspökkel ünnepelt a közösség.

19:50
-hol-nincs-elso-es-nincs-utolso-vendeg
„Hol nincs első és nincs utolsó vendég”

Évközi 25. vasárnap – Gondolatok az evangéliumhoz (Mt 10,28–33)

16:00