Ragaszkodni Krisztushoz, hinni az isteni gondviselésben – Buñuel Nazarínja a Párbeszéd Házában

Az 1959-ben a cannes-i filmfesztiválon nemzetközi díjat nyert alkotás főhőse a római katolikus pap, Nazarín, aki egy mexikói faluban lelkipásztorkodik, szegényes környezetben, prostituáltak és tolvajok között. A hívek adományaiból él, amit azonnal megoszt a hozzá forduló szegényekkel. Nincs szüksége másra, mint egy szelet kenyérre vagy tortillára. Környezete azonban még így is meglopja, de soha nem fordul a rendőrséghez. Azokhoz szól „barátságosan és halkan”, akik a közelében vannak, és nyitottak Jézus tanítására. Nazarín számára elfogadhatatlan az éhség, a nyomor, a gyalázat, az emberi méltóság megsértése – a maga szelíd eszközeivel áll ellen mindazoknak, akik ezt előidézik.

A fiatal pap idegen test a világi és az egyházi hivatalosságok szemében. Amikor ártatlanul gyanúba keverik az otthonául szolgáló fogadó felgyújtása miatt, nem tiltakozik, vallja: Isten a bírája az emberi gonoszság ellen. Megvalósítja régi álmát, vándorprédikátornak áll, lesz két követője is: a prostituált Ándara (aki felgyújtotta a fogadót) és a szerelmében csalódott Beatrize. Szemükben Nazarín szent ember, aki csodákra is képes. Ez a csodavárás mutatkozik meg a film egyik legszebb jelenetében, amikor egy egész női sereg kéri, sőt követeli Nazaríntól, hogy gyógyítsa meg Beatrize nővérének súlyosan beteg kislányát. Nazarín azonban tisztában van azzal, hogy a gyermeket egyedül Isten képes meggyógyítani, ő csak annyit tehet, hogy imádkozik a kislányért Krisztushoz, akitől a csoda kegyelme érkezhet.

A kereszténység kétezer éves történetében minden korban vannak radikális Krisztus-követők, és Nazarín is hozzájuk tartozik, Ándara és Beatrize pedig társai lesznek a kereszt hordozásában. Nazarín teljes egészében másokért él, a mindenkori gyengék, kiszolgáltatottak mellett van, ez mutatkozik meg akkor, amikor a pestistől sújtott faluban segítik a betegeket. Őt is ártatlanul ítélik el, akárcsak Jézust. Rablók, tolvajok közé kerül, akik közül többen gúnyolják, egyikük durván bántalmazza. Nazarín azonban megbocsát bántalmazóinak. Megjelenik a filmben a jobb és a bal lator figurája is. Ándara pedig Mária Magdolnát testesíti meg.

Ott van a filmben a kereszténység totális elutasítása is, a Nazarínt szadista élvezettel ütlegelő kövér rab, illetve Isten különleges kegyelmét, a túlvilágon ránk váró mennyország boldogító lehetőségét még élete utolsó perceiben is elutasító, pestises beteg nő személyében. A jobb lator pedig azt mondja Nazarínnak: „Én rossz vagyok, maga jó. Egyik sem vezet sehová.”

Buñuel idős korában egyszer így nyilatkozott: „hál’Istennek még mindig nem vagyok vallásos, sem hívő”. Ugyanakkor jezsuita iskolába járt, élete utolsó éveiben egy jezsuita szerzetes volt a lelki támasza. Több olyan filmet készített, melyben erősen jelen vannak a keresztény értékek (a Nazarínon kívül a Viridiana, az Ő, az Öldöklő angyal). Az is tény, hogy nem hitt a megváltásban, mert az embereket alapvetően rossznak, önzőnek tartotta, akik nem hajlandók megváltoztatni az életüket, nem érdemlik meg a megváltást. Kételkedett Isten ingyenes kegyelmében. Ez ebben a filmjében is megmutatkozik. Nazarín végül egyedül marad, Ándarára börtön vár, Beatrize pedig visszatér durva lelkű szerelméhez, Pintóhoz. Ám valószínű, hogy a két nő lelkében olyan pozitív változások indultak el, amelyek soha nem múlnak el nyomtalanul, ami a szívében Krisztust hordozó Nazarínból sugárzó jóság és szeretet eredménye. Nazarín pedig az országutat járó, alamizsnát kéregető vándorprédikátorként teljes mértékben rábízza magát Isten gondviselő szeretetére.

* * *

A film vetítése után Sajgó Szabolcs SJ, a Párbeszéd Háza igazgatója beszélgetett Lázár Kovács Ákos esztétával és Máté-Tóth András valláskutatóval.

Lázár Kovács Ákos emlékeztetett rá, hogy Buñuel filmje abban a korszakban született, amikor a filmesek nem nagyon foglalkoztak ezzel a kérdéssel. Korábban a svéd Bergman és az olasz Rossellini készített hasonló filmeket, majd a hatvanas években születtek olyan alkotások, amelyek a kereszténység legmélyebb kérdéseit tárgyalták. Ingmar Bergman egyszer azt mondta, hogy Krisztusnak a legnagyobb szenvedést valószínűleg a tisztánlátása okozta. Ezek a rendezők ezt a tisztánlátást próbálták lekövetni, hogyan is zajlik ez Jézusban, igyekeztek az ő gondolkodásának a mélyére jutni. Ugyanezt teszi Buñuel is ebben a történetben.

Máté-Tóth András számára kicsit visszataszító a film, bár művészileg lenyűgöző, tökéletesen fejezi ki a porba és az állott fekáliába való betaszítottságot. Sajgó Szabolcs atya kérdésére, hogy milyen keresztény jövőkép rajzolódik ki a filmből, az egyetemi tanszékvezető elmondta: elgondolkoztató, hogy Buñuel filmje radikális, sokkoló eszközökkel akar-e bármit hozzátenni ehhez a kérdéshez, vagy pedig ahhoz, hogy az én kereszténységemnek, az én személyes Krisztus-követésemnek mi a jövője vagy centruma, hol találom meg a kereszténységemből következő kapcsolati hálót, és mi az a minta, amit követni próbálok. A professzor felidézte, hogy ifjúkorában tagja volt a Bokor közösségnek, amelyben a radikális Jézus-követés lényege az volt, hogy az ember szolgálja a felebarátait, adakozzék minél többet, és gyűjtse az evangéliumért lelkesedő fiatalokat közösségekbe.

Máté-Tóth Andrásban felmerül a kérdés, hogy tanszékvezető egyetemi tanárként a nosztalgián kívül mi maradt az ő radikális Krisztus-követési ábrándjaiból. Ilyen értelemben Buñuel filmje igazi nagyböjti alkotás. A kereszténység azonban intézmény is, hálózat, szervezet, berendezett egész, ami népszerűsíti az evangéliumot, benne a radikalitást, de nem csak radikalitás. Ha ott húznánk meg a kereszténység és nem kereszténység közötti határt, ahol ez a film teszi, akkor mi itt valamennyien, tanárok, szerzetesek, kultúrával foglalkozó értelmiségiek, érdeklődők, akik nem nyomorgunk, a nem keresztény oldalhoz tartoznánk, az egyházi intézményrendszerrel együtt. A keresztény oldalhoz pedig oda kell tenni a Kálvin téren fekvő hajléktalan felebarátainkat vagy a Rákóczi téren álldogáló felebarátnéinkat. A film szerint mindnyájunknak el kellene jutnunk a valóban nyomorgó emberek közé, akkor lennénk igazi keresztények. Legyünk olyan balfékek, mint ez a pap, pusztítsuk le magunkat, legyen egy nadrágunk, egy ingünk, legyünk koszosak, ne borotválkozzunk, ne fürödjünk, majd legyünk olyan mérhetetlenül egyedül, mint Krisztus volt a Getszemáni-kertben. Ez azonban túlzott leegyszerűsítése a kérdésnek. Máté-Tóth András szerint a kereszténység jövője attól függ, hogyan tudunk szót érteni a keresőkkel. Buñuel filmje szerint Nazarín képes volt erre, a hivatalos papság nem nagyon. A professzor egyúttal figyelmeztetett: a kereszténység jövője nemcsak a keresztényeken múlik, de a Krisztushoz való ragaszkodás és a feltétlen hit az isteni gondviselésben – menjenek bár a dolgaink jól vagy rosszul – nélkülözhetetlen. 

Fotó: Hojdák Kristóf/Párbeszéd Háza

Bodnár Dániel/Magyar Kurír