Romano Guardini: A megtámadott hit

Az olasz származású német teológus Isten és az ember kapcsolatát vizsgálva hangsúlyozza, hogy a Teremtő távol van, mert Ő a természet ura és a bűnösök bírája. Független az embertől, „az ember sem megtapasztalni, sem elgondolni nem tudja.” Ugyanakkor közel is van legfőbb teremtményéhez, hiszen „saját szabad elhatározásából hozzánk jön, és nálunk van. Nem lehet őt a világ szerint, emberi módon elnevezni.” A kinyilatkoztatásban azonban megtapasztaljuk, hogy Isten emberi, de csak a tanulni és hinni kész, a megváltás teljességét befogadó értelemnek. Ez az „emberközelség” az Újszövetség legfontosabb jellemzője.

Ugyancsak az Újszövetségben újra és újra visszatér egy gondolat, és kifejezi annak összességét, amit Krisztus hozott nekünk, a Gondviselés gondolatát. Számos példabeszéd foglalkozik ezzel, az Isten táplálta madarakról, az általa öltöztetett virágokról. Krisztus figyelmeztet minket, hogy ne aggódjunk az étel és az ital miatt, mindennap a mai kenyeret kérjük, bízva abban, hogy a holnapról a mennyei Atya gondoskodik (Mt 6,25–34). Guardini azonban figyelmeztet: a Gondviselés nem azt jelenti, hogy a világot megfosztjuk keménységétől, a világ olyan marad, amilyen. A Gondviselés lényege, hogy „van valaki, aki előre látja, hogy nekem mi jó. Hogy van a világban rám figyelő szem, amelynek nem kerüli el a figyelmét, hogy nekem mi árt, és mi használ.” A Gondviselés azt jelenti, hogy a világban minden megőrzi a lényegét és a valóságát, „de valamilyen – az egész világ fölött lévő – legmagasabb rendűnek szolgál: Isten szerető akaratának.” A Gondviselés az élő Isten titka, „és olyan mértékben tapasztalod meg, amilyen mértékben magad is elevenen kapcsolódsz bele; nem engeded, hogy elmenjen fölötted, hanem vele együtt cselekszel. Meg fognak szólítani. Isten be fog vonni előre látó teremtő munkájába.”

A pap teológus a 20. század első felének hívőiről azt állította, hogy tudatában voltak annak, hogy minden emberi dolog a történelem része, azaz mulandó, de annál élesebben tudták megkülönböztetni a kinyilatkoztatás lényegének abszolút voltát. A hit nem szabad, hogy naiv legyen, azonnal reflektálnia kell a támadásokra és elviselnie a folyamatos kritikát. „Megtámadott hit” ez, amelynek biztonságot ad a központja. Olyan hit, amely nem zárja ki a kételkedést sem, de megerősödve kerül ki abból.

Romano Guardini hangsúlyozza, hogy az Istennel való kapcsolat az emberlét lényegéhez tartozik, és az ember nem teljes, ha ezt nem gyakorolja. Ez jelen van az ember körülményeinek és az eseményeknek láncolatában, minden helyzetben. „Benne fedezi fel az ember azt a tényt, hogy létének alapjából adódóan Istenre van utalva, még akkor is, ha ezt tagadja, vagy nem veszi figyelembe.” Ha az ember bensőséges kapcsolatban van Istennel, akkor lelkileg is megerősödik, „és korunk fojtogató világi hatalmasságai ellenében is képes lesz kitartani.” Kiemelt jelentősége van az imádságnak: a német teológus bizonyosnak mondja, hogy a szabadon, felelősséggel és emberi méltósággal megélt lét azon áll vagy bukik, hogy az ember helyesli-e és gyakorolja-e az imádságot. Ennek feltétele, hogy tudatában legyen Isten létének. „Az ember nem tud létezni, ha nem imádkozik”, ám mint minden, ez is kegyelem, mert „nem tud imádkozni, ha Isten nem szólítja föl.”

Romano Guardini rámutat: a kereszténység nem valamiféle „igazságtan”, vagy az élet értelmezése, ez is, de nem ez a lényege. A lényeg a Názáreti Jézus, az ő valóságos léte, működése és sorsa. „A kereszténység maga Krisztus; a kereszténység az, ami Őáltala jön az emberhez, a kereszténység az embernek Istennel való kapcsolata, amely Krisztus által jöhet létre.”

A keresztény embernek kapcsolatban kell lennie Istennel itt a világban, bármilyen is az. Ez azt jelenti, hogy annál idegenebbek vagyunk a világban, minél bizalmasabban kötődünk Istenhez. Ám nem árt magunkba mélyednünk: mi magunk is a világ vagyunk, és számunkra is gyakran idegen az, ami Istennek tetszik. Könnyen megismétlődhet a második bűnbeesés, elzárkózás Istentől.

Guardini idézi Jézus mennybemenetele előtti, tanítványaihoz intézett ígéretét: „Én veletek vagyok mindenkor, az idők végezetéig”(Mt 28,20). A Krisztusba vetett hit lényegéhez tartozik, hogy személye és élete egyszeri történelmi esemény, de ő ma is jelen van. „Ma születik, ma él és tanít; amit mond, ma mondja, ma hal meg és ma támad föl.” Ha a hitünk valódi, nem kell a történelmi visszaemlékezés útjára térnünk, hogy Krisztushoz mehessünk, hívőként mindig ott állunk előtte.

(Kairosz Kiadó 2015)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír