Rónay László: Márai Sándor újratöltve

Kultúra – 2018. szeptember 19., szerda | 19:14

Szeptember 17-én, 81 éves korában Budapesten elhunyt Rónay László József Attila- és Prima díjas író, irodalomtörténész, kritikus, egyetemi tanár, az Új Ember korábbi főszerkesztője. Ezzel az írással emlékezünk rá.

A kötetben Rónay László a Márai-életműből elsősorban azokat a műveket elemzi – Szegények iskolája, Csutora, Szindbád hazamegy, Egy polgár vallomásai, Naplók –, amelyek a korabeli Európa hagyományos értékrendjét fenyegető tragikus veszélyekről szóltak és szólnak, máig ható erővel.

A tudós professzor összehasonlító elemzésében rámutat, hogy az értékek elvesztésének folyamata egy életművön belül is megmutatkozik, így Márai Sándor mellett Franz Kafka és Thomas Mann munkásságában. Műveik időszerűsége semmit sem csökkent, napjainkra is jellemző, hogy „nem az igazság, hanem az embert lealacsonyító és présbe szorító igazságtalanság uralkodik”, mikro- és makroszinten egyaránt.

Rónay László Márai Sándort a „a legeurópaibb” írónknak nevezi, a „tudatromboló balgaságok ellenmérgeként” olvassa őt. Rámutat, hogy Márai azonnal reflektált korának minden rezdülésére, az eseményekben meglátta az egyedit és a minden korában visszatérő elemeket is. Tisztán látta Európa gyengeségeit, és azt is, hogy a politikusoktól nem várhat sokat. Ugyanakkor vallotta, hogy Európa értékeitől nem választhatnak el a háborúk és a diktátorok sem. Lelkünkben élhet és átélhető a „másik” Európa, a sértetlen szellem, „amelyet ki-ki életre kelthet, ha hajlandó azt a magatartást követni, amelynek elidegeníthetetlen eleme a hazugsággal való szembeszállás és az igazság követése”. Mély meggyőződéssel hirdette, hogy az értelmiségnek kötelessége nemet mondania, ha a hagyományos értékeket veszély fenyegeti. Már fiatalkorában megfogalmazta egyik versében: „Bábelünk málladozik, s tornyából feléd kiáltunk / Ígéret földje, Kánaán; egy új generáció: / A termő medencét vágyjuk, a Kertet, hol összepihennek / a Bárány és az Oroszlán, az őstörvény betelik.” Ezt az Izajás könyvéből (11,6) vett látomását így fordította le a köznapok nyelvére: „Lehet, hogy eljön az idő, és nincs messze, mikor az írók hasonlatosak lesznek a pusztában vándorló első keresztényekhez. Meg kell tölteni a küldetésérzet igényével az európai ember lelkét. Az emberek várnak erre a szóra.”

Rónay László kiemeli, hogy 1936-ban Gödöllőn rendezték a cserkészek világtalálkozóját, hatalmas érdeklődés mellett. Ugyanilyen elismerés övezte 1938-ban a budapesti Eucharisztikus Kongresszus megrendezését. Nemcsak Pacelli bíboros (a későbbi XII. Piusz pápa) részvétele avatta kiemelkedő eseménnyé, hanem a belőle áradó szellemiség. „A gyűlölködéssel átszőtt Európában Magyarország lett a béke szigete, ahol felcsillant a megértés és a szeretet reménye.” Hitler akkor már bekebelezte Ausztriát, Magyarországon azonban „közös imádságban forrtak össze a fohászkodó százezrek”. Márai a cserkészekről írva leszögezte: „Ez a cserkészfellépés tud magyaros és európaias lenni az életben, mert ifjúkorában tudott emberi készséggel és udvariassággal szolgálni.” Rónay László megfogalmazta aggodalmát, hogy napjainkban a politikában nem valósítják meg ezeket az eszméket és eszményeket az arra választottak. Nem szabad azonban elvesztenünk a reményt, hinnünk kell a következő nemzedékekben, „amelyeket hazaszeretetre, emberi együttérzésre és mindenfajta emberiességre nevelnek a tanintézményekben”. Ez lehet az a – Márai szavával – „lelki szervezet, amelynek jótékony kihatását lassan érezni fogja a felnőttek világa is”.

Kiemelten foglalkozik a kötet írója Márai istenképével. Szembesülve a világ rettenetével – a barna és vörös diktatúra szörnyűségeivel, a vadkapitalizmus embertelenségeivel –, sokakhoz hasonlóan Márai is azzal küzdött, hogy Isten magára hagyta a világot, némán szemléli, amint a végzetébe rohan, és szabadjára engedte az emberi gonoszságot. Templomba ritkán járt, és az olyan ember kívülállásával, akinek semmi köze sincs a túlvilághoz. Egyszer aztán, váratlanul, szinte minden előzmény nélkül leírta a következő sorokat: „És mindig, mindenben, mind bensőségesebben, kézzelfoghatóbban: Isten szándéka és gondoskodása. Én határozok és cselekszem, így és úgy. De Isten utolsó pillanatban megfogja kezem, és ezt mondja: ’Ne így, hanem úgy.’ S mindig megértem, hogy csak így volt jó.” Arra is figyelmeztetett, hogy a „keresztény magyar ember” nem élhet előjogokkal a világban, előbb tudást kell szereznie. A „keresztény nemzeti” címre hivatkozva kedvezményeket kapni és elvárni, „újabbakat sunyi módon követelni, a nemzet erkölcsét aláássa és olyan feszültségeket okozhat, amelyek robbanással fenyegetnek…”

Félelmetesen időszerűek Márai 1938 márciusában írt sorai: „Amíg az esti lapokat olvasom, külpolitika, belpolitika, pletykák, törvényszék, arra gondolok, hogy eljön egy pillanat, s ez a pillanat talán nincs is messze, mikor mind, akik ma idehaza, világnézeti gerillaharcokban sistergő gyűlölettel pusztítják egymást, végre megértik, hogy nem pártokról és világnézetekről van szó, hanem Magyarországról. Egy napon megértik, gondolom.” A kötet szerzője szomorúan teszi hozzá: „A jelek szerint persze ez a pillanat még messze van…”

Rónay László Márai Sándorról írt tanulmányaiban összhang van az irodalmi művek elemzése és a lélek ábrázolása között. Egy olyan alkotót mutat be, aki világosan látta, hogy az Istentől elfordult ember bármilyen szörnyűségre képes, de ezzel együtt is rendíthetetlenül hitt a kultúra megmaradásában és lélekformáló erejében, abban, hogy „a gépi civilizáció elkényelmesedett nyugati embere egyszerre megunja a stopperórás rohanást, a folytonos és kényszerű nyüzsgést, az asztalra csap, és visszatér egy békésebb, mélyebb szellemi eszmény megvalósításához, melyben ismét becsülete lesz a szerves műveltségnek és a szellemi embernek”.

Rónay László: Márai Sándor újratöltve
Hungarovox Kiadó, 2016

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria