Schmidt Egon: A talicskától a Kossuth-díjig

2017. november 12. vasárnap 17:59

A Kossuth-díjas író, nemzetközi hírű ornitológus hosszú ideje állandó szerzője az Új Embernek. Eddig több mint nyolcvan ismeretterjesztő könyve jelent meg. Ebben a kötetében rendkívül küzdelmes és mozgalmas életét meséli el.

A most 86 éves Schmidt Egon gyermekkorától kezdve szenvedélyesen szerette és tanulmányozta a madarakat. Soha nem akart más lenni, csak zoológus és ornitológus. Mivel azonban az édesapjának ötszáz hold földje volt, ő maga pedig piarista gimnáziumba járt (a rend feloszlatása után az utolsó két évet már állami iskolában végezte el), nem vették fel az egyetemre. Ezért segédmunkásnak állt, a híres színész, Rajnai Gábor budai kertjét tette rendbe többedmagával: ástak, gyomláltak, szemetet talicskáztak. Néha furcsa körülmények között találkoznak egymással a kultúra művelői…

Schmidt Egon szüleivel és két testvérével együtt átélte a kitelepítés megpróbáltatásait is, két évet töltöttek kényszerből a Heves megyei Tarnaleleszen. Dolgozott gyárban és a MÁV-nál is, segédmunkásként kapott kiváló dolgozói jelvényt. Kerülhetett azonban bármilyen nehéz, kilátástalannak látszó élethelyzetbe, a madarak tanulmányozását soha, egyetlen percre sem adta fel. Már Budapesten élt, amikor napi munkájának végeztével hetente legalább kétszer a madártani intézetbe sietett, hogy képezze magát. Egyetemre soha nem járt, autodidakta módon tanult, elképesztő szívóssággal, szorgalommal. 1954-től dolgozott a Fővárosi Állat- és Növénykertnél, majd a Magyar Madártani Intézetnél. Élete első népszerűsítő cikkét a Magyar Vadász című lapnak írta Az ócsai turján ritka és érdekes madárvilága címmel, amely 1957-ben jelent meg. Ezt követően egyre gyakrabban fordult elő, hogy a lapok vagy folyóiratok szerkesztői kértek tőle anyagokat, állatokkal kapcsolatos ismeretterjesztő cikkeket. Szerettek vele dolgozni, mert ahogy mondták, soha nem késett, mindig a megadott napra szállította a kért írást. Mindezek mellett éveken át szerkesztett Balogh Istvánnal együtt hangfelvételekkel színesített kis anyagokat a Magyar Rádió Oxigén című műsorába. Aki akár csak egyszer is belehallgatott ebbe a műsorba, meggyőződhetett róla, hogy Schmidt Egon olyan átéléssel tudott mesélni a madarakról, mint egy lelkes sportriporter, amikor a magyar futballcsapat győztes góljáról tudósítja a rádió hallgatóságát.

Schmidt Egon éveken át kutatta a hazai bagolyfajok táplálkozását a köpeteik elemzése alapján. A hazai rigófélék elismert szakértője, a nemzetközileg jegyzett német Neue Brehmbücherei monográfiasorozatában ő írta a kékbegyet és (Farkas Tiborral közösen) a kövirigót bemutató kötetet. Az elmúlt évtizedekben országszerte több ezer gyereknek tartott ismeretterjesztő előadásokat.

Hosszú élete során Schmidt Egon sosem feledkezett meg a kezdetekről, s bárhol járt, ahol éppen talicskát toltak, falat véstek vagy bontottak, mindig eszébe jutottak azok az idők, amikor segédmunkásként dolgozott. Úgy érzi, szerencséje is volt, de hívő emberként tudja, hogy „ehhez a szerencséhez odafentről is kellett egy kis segítség.”

Schmidt Egon negyvennyolc évig élt együtt feleségével, Eszterrel, házasságukra valóban igaz, hogy jóban-rosszban kitartottak egymás mellett, a legnehezebb időkben is. Három gyermekük született (a legkisebb, András szintén madarász lett, kitűnő fajismerő), és eddig hét unokájuk. A könyv egyik legszebb része, amikor az író fölidézi, hogy a Kossuth-díj átvételének napján megmutatta a kitüntetés mellé járó szobrocskát haldokló feleségének: „Beszéltem hozzá, és akkor egy röpke pillanatra felnyitotta a szemét. Ránézett a szoborra, s halványan, kedvesen elmosolyodott a kalapját lengető alak láttán. Utána újra becsukta a szemét, és többé már nem is nyitotta ki. Ez a röpke, kissé tétova, mégis oly kedves mosoly nekem többet ért minden Kossuth-díjnál.”

Schmidt Egon egész életére, személyiségére jellemző mindaz, amit a könyv befejező soraiban írt, 2016 augusztusában: „… már a tavaszt várom. Mert a fülem, noha már rég nem olyan éles, mint valamikor, még hallja a madarak énekét, február végén a széncinegék kedves nyitnikékjét, a mezei pacsirták trilláit, a feketerigók messzire szálló flótáit, a barátkák csengő énekét, majd a fülemülék csattogását – és május elején a sárgarigó gyönyörű fuvoláját… Ha majd menni kell, hívő emberként hiszem és remélem, hogy annak a másik világnak a kapujában Eszter vár rám. Ennél szebbet és jobbat pedig nem tudok elképzelni.”

Schmidt Egon: A talicskától a Kossuth-díjig
EX-BB Kiadó, 2017

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Ehhez a cikkhez ajánljuk
Rovat: Kultúra
Vezető híreink - olvasta már?
latogatoban-szent-istvan-bazilika-harangtornyaiban
Csak a háborúkban hallgattak el... – Látogatóban a Szent István-bazilika harangtornyaiban

A kereszténység egyik ősi vallási jelképe, szakrális tárgya a harang. Harang zúg ünnepekkor, a gyász idején, messzire szólt a félrevert harang tűz vagy árvíz esetén, s még ma is harangszó hívja szentmisére az embereket.

2018. július 18. szerda
nemzetkozi-talalkozot-tartottak-koszegen-domonkos-noverek
Nemzetközi találkozót tartottak Kőszegen a domonkos nővérek

Hetedik alkalommal tartottak találkozót a közép- és kelet-európai országokban működő domonkos közösségek szerzetesnővérei. Július 12. és 17. között 11 országból 80 domonkos nővér gyűlt össze Kőszegen közös stúdiumra, kapcsolatépítésre. Betekinthettünk egyik napjukba.

2018. július 18. szerda