Száz éve született Lukács István szalézi tanár és író

2016. február 3. szerda 09:01

A nagy tudású tanár és pedagógus, kiváló író és mélyen érző ember, Lukács István száz éve, 1916. január 31-én született Szegeden. Don Boscóért lángoló lelkét írásaiból ismerheti meg az utókor.

Lukács István elemi és középiskolai tanulmányait Kecskeméten végezte, majd magántanulóként érettségizett Esztergomban, a bencés gimnáziumban. Gimnazista fiúként ismerkedett meg Bosco Szent János életével, megérintette a lelkisége, ifjúságért végzett munkája. Mint egyik versében írta, követni akarta őt, szolgálni és oktatni a rongyos, szegény gyermekeket. Jelentkezett szalézinak, Péliföldszent­kereszten kezdte el a noviciátust, és itt végezte el teológiai tanulmányait is. 1941-ben szentelték pappá.

Elöljárói felfigyeltek kimagasló tehetségére és lelkiségére, ezért a Pázmány Péter Tudományegyetemre küldték. Magyart, történelmet és művészettörténetet hallgatott. Doktori disszertációját a gyermekirodalomról írta. Tehetségét elismerve 1946-ban tanársegédi meghívást kapott Alszeghy Zsolt professzortól, majd egyetemi adjunktus, ugyanakkor a nyergesújfalui szalézi gimnázium tanára, tanulmányi vezetője lett. Bokros teendői mellett jelentős irodalmi tevékenységet fejtett ki. Ez idő alatt írta legszebb verseit Don Boscóról – költeményei máig éltetik a szaléziakat.

Dr. Lukács István SDB:

Piemonti szél fújt…

„Tél volt már akkor, (Fehér pihék szálltak)…
Havas talárban álltak a fenyők.
Lázpiros arccal, csodás áhítattal
ültem a képed, a könyved előtt…
Akkor hallottam legelőször Rólad,
s nem is tudom már,
mi történt velem…
csak visszaszálltam
fecskelendülettel
s behúnytam némán
ragyogó szemem.

Azóta mindig Rólad álmodoztam,
Drága Giovanni, kedves jó rokon
s együtt tereltük a szelíd juhnyájat
a piemonti lankás dombokon…
Sokszor egészen ránkköszönt az este...
Hej, ez az élet, de gyönyörű volt!
(És a narancsfák smaragd
koszorúján ránkkacagott
az ezüstszínű hold...) 

[...]

Láttalak aztán bűzös börtönökben,
ahol úgy vártak, mint a prófétákat
s könnyesen néztem, amit ott műveltél:
a lélektáró krisztusi csodákat.

S ott voltam én is, amikor a réten
körülrajongott sok-sok
utcagyermek, akikre máshol,
piszkos útközökben
rávigyorogtak az ördögi vermek.

Akkor találtam meg legelőször
igazán, halk szép szívedet...
S könnyeztem én is
a szegény fiúkon,
akiket a sors így árván kivetett.

S valami akkor a szívembe markolt.
(Óh, ez az emlék édes, örök...)
Minden hiúság, minden szép szivárvány
lelkem egén ott összetörött...
S felsírt belőlem a görcsös kiáltás:
Drága Giovanni, itt a szívem!
Kitartok Melletted akár a halálig
szent esküvéssel, bátran, híven!

Dobj bele, kérlek, a pokolgépes Mába!
Legyek élesztő:
hadd keltsem puhára a vézna,
rongyos, rút gyermekhadat,
mely a hínáros, ingó útvesztőkön
lélekrothasztó vesztébe szalad!

Ne legyek más: csak szürke élesztő,
melyet szerényen a kenyérbe vetnek,
de aztán így is: szürke-szerényen
étke legyek a szegény gyerekeknek.
Nem baj, ha fázom,
ha melegség bágyaszt;
nem baj, ha kérges, véres a tenyér,
csak nekik, csakis őnekik jusson
illatos, béles feketekenyér. [...]”

1950-ben a rendek feloszlatásával az akkoriban jó hírű nyergesújfalui szalézi intézetben is megszűnt a szerzetesek oktató-nevelő tevékenysége, ami érzékenyen érintette Lukács István Don Boscóért lángoló szívét. A szalézi szerzetesek – mint a többi rend tagjai is – vagy egyházmegyés szolgálatba álltak, vagy elhagyták az országot. Lukács István azon kevesek közé tartozott, akik továbbra is taníthatták és nevelhették az ifjúságot, így tehetségét a ferences gimnáziumban kamatoztatta tovább: „vendégmunkás-katedrát” kapott előbb Szentendrén, majd 1956 után Esztergomban. Nagy műveltségű, rendkívüli szakmai tudással rendelkező tanár volt, vérbeli pedagógus; kitartó, lelkiismeretes, igényes. Tragikusnak tűnő sorsát, a szétszóratás, a száműzetés éveit Istentől kapott ajándékként élte meg, a hűség és a helytállás lehetőségeként.

Több mint két évtizeden keresztül a katolikus középiskolák magyar nyelv és irodalom, valamint művészettörténet szakos szakfelügyelőjeként is tevékenykedett. Pontos, rendszerető, igényes, megjegyzéseivel néha aprólékosnak tűnő szakfelügyelő volt, akiről sokan nem is tudták, hogy felszentelt pap és szerzetes.

Széles körű tudását a pedagógusi munkán túl íróként is kamatoztatta. Az Új Emberben rendszeresen jelentek meg cikkei, tanulmányai. Első Don Boscóról írt életrajza 1977-ben Bécsben jelent meg, Szegedi István álnéven; a köteteket titokban juttatták az országba. Ez a könyv több fiatalt is arra ösztönzött, hogy Don Bosco fiainak sorába szegődjék.

Lukács István volt az első asszisztense a Don Bosco Önkéntesei (VDB — volontáriák) nevű, pápai jogú világi intézménynek 1981-től 1982-ben bekövetkezett váratlan haláláig. A hit, a vallás átfogta az egész életet. Ahhoz, hogy megismerhessük szalézi lelkiségét, Don Boscóért lelkesedő szívét, olvasni, tanulmányozni kellene műveit, írásait, de Savio Domonkosról írt könyve és számos más műve még kiadásra vár.

A halál hirtelen ragadta el. Fájdalom a szaléziak számára, hogy a szalézi közösségekben nem fejthette ki tehetségét, az újraindulást nem érhette meg. Nagyra ívelő pályáját 1982. január 27-én fejezte be, infarktus végzett vele. Földi maradványai Esztergomban pihennek. Írásaiban, verseiben ma is él a magyar szaléziak között.

Megjelent munkái:

Metamorphosisok a XVIII. század hazai irodalmában. Budapest, 1944.

A Mennyei Atya szeret minket – hittankönyv (Edelényi Istvánnal és Katona Istvánnal közösen), Szent István Társulat, Budapest, 1970.

A csavargók barátja – Szegedi István írói álnéven, Bécs, 1977.

A fiúk apostola – Prugg Verlag, 1983.

Don Bosco, a csavargók barátja – 2. kiadás, Don Bosco Kiadó, 1994.

Sub specie aeternitatis – Istenkeresés a magyar és az egyetemes művelődéstörténetben (válogatott írások), Zászlónk Stúdió, 1996.

A fiúk apostola – Don Bosco Kiadó 2001, 2009.

Forrás és fotó: Szaléziak.hu

Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Vezető híreink - olvasta már?
papszentelest-unnepeltek-hajduboszormenyben
Papszentelést ünnepeltek Hajdúböszörményben

Kocsis Fülöp érsek-metropolita Szent Anna elhunytának ünnepén, július 25-én áldozópappá szentelte Boros András diakónust szülővárosában, Hajdúböszörményben.

11:58
bojte-csaba-szent-kristof-vezessen-minket-az-irgalom-es-josag
Böjte Csaba: Szent Kristóf vezessen minket az irgalom és jóság partjára

Szent Kristófra emlékezve a zarándokok, utazók és a járművek megáldásával ünnepeltek az egybegyűltek Szántódpusztán július 23-án. A búcsún a Csillagösvény elnevezésű missziós körutat járó Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkar énekelt, a szentmisét Böjte Csaba mutatta be.

2016. július 24. vasárnap