Szétmálló hangerdő – A nuncius látogatása Pannonhalmán Szent Benedek tavaszi ünnepén

2019. március 22., péntek | 12:44

Szent Benedek tavaszi ünnepét Pannonhalmán, Michael August Blume apostoli nunciussal és a szerzetesi közösséggel együtt misével és utána a „Csend” kiállítás megnyitójával ültük meg március 21-én.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Noha nyolc után jár az idő, amikor Pannonhalmára érkezünk, a hangulat még ébredezős, hajnalias: az udvar néptelen, minden csendes, és még negyed órával később is az az egyetlen zaj, hogy egy fiú kukát húz az udvar kövezetén. Akadályhoz érve könnyedén megemeli, vagyis vihetné is, mégis inkább dübörögteti, mintha azt akarná jelezni, hogy most már aztán tényleg mindenki keljen fel.

A díszterem is üres, amikor bemegyünk; először kissé el is bizonytalanodunk, hogy valóban ez lesz-e a nuncius előadásának helyszíne. De aztán villámgyorsan megtelik a gimisekkel még a karzat is. Mintha „családi” ünnepség résztvevői lennénk, „külsős” rajtunk kívül nincs jelen.

Juhász-Laczik Albin igazgató üdvözli a fiúkat, és néhány szóban bemutatja a pápa küldöttét, majd azonnal kérdéseket vár. Az első az, hogyan lett Michael atya nuncius. Nem végezte el a pápai diplomataképzőt, tíz éven át tagja volt viszont a menekültek lelkigondozásával foglalkozó vatikáni bizottságnak, az egyházmegyéket támogatta az érkezők befogadásában, integrációjának elősegítésében, meséli. Azt hitte, hogy megbízásának lejártával, 2005-ben visszatérhet rendjéhez, a verbitákhoz, de XVI. Benedek Afrikába küldte, Benin és Togo apostoli nunciusává nevezte ki. Ott hét és fél évet töltött, utána öt és fél évre Ugandába kerül, majd Magyarországra helyezték át.

Mit üzent számára Isten a menekültekkel, a menekültkérdéssel? – érdeklődik egy másik diák. Ez politikailag és hitünk szempontjából is megkerülhetetlen kérdés – válaszolja Michael atya. – Az egyházi tanítás szerint az ember Isten képét hordozó lény, és ez a tulajdonsága nem vész el attól, hogy országhatárokat lép át. Jézus szavai szerint az utolsó ítéletkor azokat állítják a jobb oldalra, akik az idegent befogadták. Egyértelmű tehát, hogy ezt kell tenni, legfeljebb az egyetlen helyes döntés eszköztáráról lehet vitatkozni. 2005-ben ő azt hitte, hogy nemsokára egy olyan világban élhetünk majd, ahol már nem lesznek menekültek, de aztán minden nagyon másképpen alakult. Ebben a kérdésben Isten igéjére hallgatva mindenkinek személyesen ki kell mondania a maga igenjét, meg kell látnia Isten képmását a másik emberben. Egy ország sem fogadhat be mérték nélkül minden érkezőt, de amit csak tud, meg kell tennie értük. Ő maga is „migránscsalád” leszármazottja, Magyarországon élő nagymamája ugyanis a dualizmus idején vándorolt ki az USA-ba. A kérdéskörről heves viták szoktak kialakulni. Ő azt javasolja, hogy mielőtt valaki véleményt mondana, tanulmányozza és elmélkedje át Máté evangéliumának 5. és 25. fejezetét. Isten azt várja tőlünk, hogy igyekezzünk mindig többet és többet adni, egyénileg és közösségként egyaránt. Ez a válasz nem politikai jellegű, de ő a politikusoknak sem tud mást mondani.

Miért éppen Magyarországra helyezték? Volt-e ennek köze a magyar kormány menekültek befogadása iránti negatív viszonyulásához? Ezt ő is gyakran megkérdezi önmagától. Azok ugyanis, akik az ide helyezéséről döntöttek, nem tudták, hogy magyar származású. Ő a Gondviselésnek tulajdonítja, ami történt, de azért amikor két-három hét múlva Rómába megy, rá fog kérdezni a dologra.

Egy újabb kérdés a papi nőtlenségre vonatkozik. Várható-e ez ügyben változás? A nuncius a kétféle, keleti és nyugati hagyományról beszél a válaszában, és méltatja a görögkatolikus gyakorlatot, amelyben a pap családfő is, és így az egész család a misszió része. Úgy gondolja, hogy ez a párhuzamosság továbbra is jelen lesz az egyházi gyakorlatban. A növekvő paphiány miatt ugyanakkor a nős férfiak pappá szentelésének lehetőségét is át kell gondolni. Ferenc pápa mostanában Amazóniában próbálkozik ennek megfontolásával. Később püspöki szinódust is akarnak a témának szentelni. Imádkozzunk azokért, akik döntési helyzetben vannak a kérdésben, és kérjük, hogy a Lélek világosítsa meg őket.

Az utolsó kérdés az, hogy mit csinál egy nuncius. A püspöki kart képviseli Rómában, és a pápát képviseli az adott ország kormánya előtt, válaszolja Michael atya.

* * *

A bazilika megtelik, az apát köszönti a Szent Benedek égi születésnapjának ünnepén megjelent vendégeket. Az olvasmányban az Úr felszólítja Ábrahámot, hogy hagyja el a földjét; a szentleckében Pál arra kéri a filippieket, hogy arra figyeljenek, ami kiváló és dicséretes; az evangéliumban Jézus a tanítványaiért imádkozik, akiket az Atya úgy szeret, mint őt. Legyenek egyek, hogy ennek nyomán elhiggye a világ: az Atya küldte Jézust, kéri.

Ezután hangzott el a nuncius prédikációja:

Ábrahám története a világtörténelem folyamán – Szent Benedek életében is – többször ismételte önmagát. Az ötödik századi Róma, ahol Szent Benedek is élt, nem a béke városa volt. Az Egyház belső viszályoktól volt hangos, és kortársai életmódja sem ösztökélte Benedeket arra, hogy Rómában maradjon. Nem a monostoralapítás szándéka vezette, amikor elhagyta a várost. Isten gondviselő szeretete és irgalmassága vezetésének köszönhető, hogy találkozott egy Romanus nevű szerzetessel, aki az ifjú Benedeket Subiaco felé irányította, ahová őt Isten szeretete hívta.

Benedek talán sohasem gondolt arra, hogy akkori döntése mind a mai napig tartó hatással lesz milliók életére és hivatására. Áldássá lett a föld számos népének családja számára – ahogy a Teremtés könyvében olvassuk. A család szó alatt itt akár a szerzetesi közösségekre is gondolhatunk, mint a bencésekre, vagy ahogyan azt eredetileg is jelenti: a szentségi házasság által létrehozott családi közösségekre.

Kedves fiúk – fordul a nuncius a diákokhoz –, ez az értelmezés óriási fontossággal bírhat számotokra. Sokan közületek családot alapítotok és a házasság kötelékét vállaljátok majd. Nagyon szép élethivatás ez, feltéve, ha az Krisztusból fakad és Krisztusban marad. Magyarországnak szüksége van elkötelezett keresztény családokra, keresztény házastársakra. A keresztény házasság nem más, mint magának az Egyháznak az egyik önkifejeződése, Krisztus kegyelmének és szeretetének olyan jele és eszköze, amelyet szent népe számára rendelt.

Érdekes, hogy már a bencés szerzetesség korai időszakában találkozunk olyan világi emberekkel – házas embereket is beleértve –, akik a monostorban élő testvérekhez és nővérekhez hasonlóan arra vágytak, hogy életüket a bencés lelkiség szerint alakítsák. Szent Benedek Regulája úgy beszél róluk, mint akik a „szív stabilitását, a szerzetesi élethez való hűséget, valamint az Isten akarata szerinti engedelmességet keresik”.

Mindenekelőtt jó, ha tudatosítjuk, hogy mind a szerzetesi életben, mind a házaséletben olyan tartós elkötelezettségre van szükség, amit mind a szerzetesek, mind a házastársak komolyan vesznek. Bármely életállapotról is legyen szó, az abban élők életre szóló hűség nélkül csak szenvedésre és halálra lesznek ítélve.

Másodsorban fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a monasztikus életformában óriási jelentőséggel bír az engedelmesség fogadalma és erénye. Az engedelmesség azonban nem kizárólag azt jelenti, hogy elöljáróink parancsait teljesítjük. Sokkal tágabb és gazdagabb jelentéssel bír, amelyet Szent Benedek mindig az evangélium fényében, valamint az elöljárók vezetés alatt megélt, egymás iránti engedelmességben, kölcsönös tiszteletében, egymás elfogadásának kultúrájában látott megvalósulni. Hasonlóképpen cselekszenek a házastársak, amikor Isten akaratát keresve egyéni törekvéseiket és akaratukat a másikénak rendelik alá – ami annyit jelent, hogy egymást meghallgatva, egymás szempontjait figyelembe véve együtt hozzák meg döntéseiket. Ez az egymás felé megélt engedelmesség – ahogyan a szerzetesi engedelmesség is – hosszú tanulási folyamat, és rengeteg gyakorlás által érik be és válik életre szóló tapasztalattá.

 

A harmadik elem, amit mindenképpen meg kell említenünk, a „lelki életben való folyamatos növekedés”, vagy ahogyan azt a szerzetesi hagyomány is nevezi, conversio morum. Ez nem jelent valójában mást, mint hogy a hegyi beszédet, az abban elhangzott jézusi tanítást aprópénzre váltjuk. Ahhoz, hogy ezt megvalósítsuk, alázatra és imádságra van szükségünk, valamint olyan megerősítő, életformáló szentségekre, mint az Eucharisztia vagy a bűnbocsánat szentsége. A bennünk rejlő isteni élet ugyanis akkor teljesedik ki igazán, ha mind inkább megértjük és átérezzük, milyen szeretettel szerette Krisztus a tanítványait, és hogy az övéiért végzett imádsága hogyan él tovább az Egyházban: „Legyenek mindnyájan egy, ahogyan Te, Atyám bennem vagy, és én Tebenned, úgy legyenek ők is mibennünk, hogy a világ elhiggye, Te küldtél engem.”

A Krisztussal megélt egységből fakad az a szeretetet, amellyel Jézus előbb idézett imájára válaszolhatunk. Ha az evangéliumi szöveget tüzetesebben megvizsgáljuk, azt láthatjuk, ez a szeretet arra ösztökél bennünket, hogy azt másokkal is megosszuk, ahogyan Ő maga mondja: „Hogy a világ felismerje, Te küldtél engem, és hogy úgy szeretted őket, ahogyan engem szerettél.” Az Isten szeretete, amely Krisztusban van, örömhír számunkra és mindazok számára, akikkel azt megosztjuk, legyenek azok a barátaink, családtagjaink vagy akár azok, akik az evangélium örömhírét, az isteni szeretet és irgalom valódi tapasztalatát szomjazzák. Te és én, mi vagyunk azok, akiket Isten arra hív, hogy elmondjuk nekik és mindenkinek, Isten mennyire szereti őket. Ennek az irgalomnak és szeretetnek vagyunk a küldöttei, misszionáriusai. Ferenc pápa szavaival élve mi vagyunk azok a tanítványok, akiket az Úr küld. Ez a küldetésünk pedig nem másból, mint keresztségünkből fakad.

Szent Pál így fogalmazott a mai második olvasmányban: „Amit tanultatok és elfogadtatok, amit hallottatok és példámon láttatok, azt tegyétek, és veletek lesz a béke Istene!” Amikor tettekre váltjuk mindazt, amit a hitben atyáinktól és anyáinktól – Szűz Máriától, Szent Páltól, Szent Benedektől, a magyar szentektől – kaptunk és hallottunk, akkor küldöttekké, tanítványokká válunk. Olyanokká, akik abban segítik embertársaikat, hogy életükben megtapasztalják a Krisztussal megélt egységet. Olyanokká, akik ahelyett, hogy elrejtenék kincsüket, az evangélium világosságát, inkább tartóra helyezik azt, hogy világossága legyen sokaknak. Ha így teszünk, ha életünket a fentiek szerint alakítjuk, mind inkább előrehaladunk azon az úton, amely az örök életre vezet, ahol szentjeink – így a ma ünnepelt Szent Benedek – társaságának örvendhetünk, és Istent színről színre láthatjuk. Ámen.

* * *

A következő óra a csend jegyében zajlik, mivel a Csend című kiállítás megnyitójára vagyunk hivatalosak. A főapát a könyvtárban a világ csendínségéről, nyugalomhiányáról beszél. Túl sok a közlés, és túl kevés a figyelem; üzenet és zaj összemosódik, bizonytalanná válnak értéktelen és értékes határai, mondja. Ám a növekedés garanciája a csend, amely hozzásegít, hogy mélyebbre hatolhassunk önmagunkban. A csend sokféle lehet, és sok mindent jelenthet. Lehet a természet „hangos” csendje, az alkotásé, szereteté, a figyelemé, a döbbeneté és a halálé is. Elfogadása személyiségünk integritásának mércéje.

Dejcsics Konrád kulturális igazgató azt mondja, kezdetben azt hitte, hogy a kiállítás a csendről mint elhallgatásról fog szólni. Olyasmiknek az elhallgatásáról, amikről beszélni kellene. De aztán nem erről, hanem a közösségről, a közösségvállalásról megfogalmazott üzenetei miatt vált számára fontossá. A felismerés miatt, hogy legfőképpen a közösségre kell figyelnünk.

Tompa Andrea író mesével készült az alkalomra: az emberről, aki lemondott a csendről, hogy visszataláljon hozzá. Hőse olyan királyságban él, ahol minden csendben zajlik; akkor is csend van, amikor ordítani kellene. De aztán óriási vihar érkezik, majd vihar utáni csend áll be, amelyben minden jobban hallhatóvá válik, mint addig. És minden elhangzik, amit fontos elmondani-meghallani.

Erőss Nikolett kurátor visszatekint korábbi elképzelésére, amely szerint a társadalmi elhallgatások szóvá tételéről, a csend megtörésének szükségességéről szólt volna a kiállítás. Ma már hálás, hogy nem így történt. A kiindulópont Pannonhalma különböző csendértelmezéseinek vizsgálata lett, a saját csend személyes történetei felé fordult a figyelem. De a műalkotásoknak költői és társadalmi olvasatai is lehetnek.

Átmegyünk a kiállítótérbe, ahol különleges, egyszeri és megismételhetetlen alkalom résztvevői leszünk: a kiállító művészek vezetik a tárlatot, mutatják be munkáikat. Trapp Dominika alkotásainak központi gondolata a pannonhalmi csendet is fenntartó biomassza-erőmű és a szolgálatban „elégő” apátsági munkatársak párhuzamba állítása. Sculler Judit Flóra családi történetből indult ki: nagybátyja a Don-kanyarnál, zsidó munkaszolgálatosként halt meg, emlékére egy néma, nyelv nélküli harang áll a kiállításon. Judit másik alkotása egy videó, amely játékot örökített meg, pannonhalmi gimnazisták voltak a résztvevői. A „kísérlet” a kirekesztődésről, kirekesztettségről szólt, mivel mindenkinek valamilyen jelet ragasztottak a homlokára, amelyek alapján a játékosok csoportokba rendeződhettek. De bizonyos jelek csak egy-egy résztvevő homlokán voltak, így ők semmilyen csoportba sem kerültek be. Dejcsics Konrád hozzáteszi: Judit alkotásában nem a végeredmény, hanem a közösen megtett út volt a fontos, a közösség bevonásának volt nagy jelentősége.

Hasonlóképp készültek Pálinkás Bence György videói is, amelyekben a diákok véleményét kérdezte a csendről, annak az iskolai életben való jelenlétéről. A művész az alkotási folyamat demokratikus voltát tartotta a legfontosabbnak. Például azt, hogy a demokratikus vitamódok megtanulására is lehetőség nyílt a kollektív alkotás során. Ember Sári leghangsúlyosabb műve egy pannonhalmi naplemente, amely talán napfelkelte, mondja. Nagymamájának gyengüléséről, az élettől való hosszú búcsúzásáról akart beszélni, gondozóit-ápolóit is bevonva, hogy a háláját kifejezze. Kristóf Krisztián szemlélődésre hív alkotásaival, például azzal a látomásával, amely szerint egész élete egy csuklós buszon zajlik. Egy másik munkájával pedig fordított Newton-kísérlet elvégzésére szólít fel: almáknak egy fára való felhúzására zsinegek segítségével.

Fotó: Merényi Zita

Kiss Péter/Magyar Kurír

Kapcsolódó képgaléria

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Vezető híreink – olvasta már?
latni-az-ures-sirt-es-hinni
Látni az üres sírt és hinni

Húsvétvasárnap – Gondolatok az evangéliumhoz (Jn 20,1–9)

16:00
istenkereses-es-beavatas-beszelgetes-katekumenatus-gyakorlatarol
Istenkeresés és beavatás – Beszélgetés a katekumenátus gyakorlatáról

A nagyböjt végéhez közeledve a budai ciszterci Szent Imre-plébánián Kató-Bellavics Ágota katekétával, valamint a keresztelésre készülő Pataki Barbarával és Burján Tamással beszélgettünk hitről, beavatásról.

13:00
Útravaló – 2019. április 20., húsvét vigíliája

Útravaló – 2019. április 20., húsvét vigíliája

Napról napra közreadunk a napi evangéliumi szakaszhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat. Húsvét második vasárnapjáig Kálmán Peregrin OFM pasaréti plébános ad útravalót: elmélkedései a római egyház ősi stációs liturgiája útján vezetnek.

Korábbiak »

hirdetés
hirdetés
hirdetés
hirdetés
Rádióhallgatás élőben
Szent István Rádió
hírlevél feliratkozás
Hírbeküldés
Linkajánló

MKPK   

Új Ember  

Szent István Rádió Szent István TV Mária Rádió Bonum TV  Evangélium 365Vatikáni Rádió  Katolikus Karitász 

Máltai SzeretetszolgálatSzent Lukács Görögkatolikus Szeretetszolgálat Szent István társulat Szent Adalbert Központ  A Szív Keresztény Szó Vasárnap Párbeszéd háza    Szemle