Vianney Szent János legnagyobb kísértése

Vianney Szent János nemcsak hosszan, de igen kitartóan is működött Arsban. Hiába volt szentéletű, szorgos, szeretetreméltó és hihetetlenül önfeláldozó, és hiába tartozott plébániájához mindössze hatvan család, mégis nyolc év kemény lelkipásztori munkája, imádsága, önmegtagadása árán tudta csak rávenni az embereket, hogy legalább a vasárnapi misére újra elkezdjenek járni. Tíz évbe telt, mire elérte, hogy rendszeresen gyónjanak, huszonöt évbe, hogy bezárják a kocsmákat, és huszonkilenc évbe, hogy beszüntessék az erkölcstelenségre csábító táncmulatságokat. Hősies kitartása nélkül nem sok gyümölcs termett volna a falu kemény lelki talaján.

Különös hát, hogy az arsi plébános legmakacsabb kísértése éppen az volt, hogy hagyja el szolgálati helyét. A Gonosz, aki harmincöt éven át tartó éjszakai gyötréseivel nem tudta megtörni, majdnem meghiúsította lelkipásztori aratását azzal, hogy megpróbálta rávenni: vegye le a kezét az ekeszarvról. János atya csak évek múltán döbbent rá, hogy amit Isten akaratának vélt, valójában a Gonosz folyamatos, rafinált mesterkedése volt.     

Az első komoly kísértés 1827-ben érte. Kilenc év munka után kimerültség környékezte. Sokat betegeskedett, állandó láz és migrénes fejfájások gyötörték. Elkeserítette, hogy képtelen kiirtani a bűnöket, amelyek megölik az emberek lelkét. Belefáradt az általa alapított árvaház és leányiskola fenntartásának napi küzdelmeibe. Legnehezebb volt elviselnie azok ellenkezését és rágalmait, akik rossz szemmel nézték munkáját. Úgy döntött: neki is, másoknak is jobb lesz, ha távozik.

Engedélyt kért hát Devie püspöktől, hogy elvonulhasson egy trappista kolostorba, és teljesen az imádságnak és az engesztelésnek szentelhesse életét. A püspök nagyra becsülte és nem akarta elveszíteni, ezért cserét ajánlott. Az Arsnál ötször nagyobb Fareins-be helyezné, ahol a janzenista eretnekségbe esett híveket kellene visszatérítenie a szentség útjára. János atya, kissé csalódottan, hogy nem válthatja fel a lelkipásztori szolgálatot a szerzetesélettel, elfogadta az ajánlatot. Később azonban, átimádkozva a dolgot, mégis azt kérte, hadd maradjon Arsban. „Hogyan vállalhatnék egy nagy plébániát, amikor a kicsiben is oly nehéz legyőznöm az elkeseredést?"        

Néhány évvel később, 1843-ban élte át a legsúlyosabb kísértést. Miután csodás módon meggyógyult egy majdnem végzetes tüdőgyulladásból – melynek mélypontján az orvosok úgy vélték, félóra van hátra az életéből –, kétheti szabadságot kért a püspöktől. A szülővárosában lábadozó 58 éves plébános valójában nem akart visszatérni Arsba. „Egyre gyengébb vagyok. Nem bírok sokáig az ágyban feküdni, ezért az éjszaka egy részét egy széken ülve kell töltenem. A gyóntatószékben szédülési rohamaim vannak, ilyenkor két-három percre eszméletemet vesztem. Gyengeségemre és koromra tekintettel szeretnék végleg elbúcsúzni Arstól, Monsignor" – írta a püspöknek. A püspök ismét cserét ajánlott, ám a szentéletű pap imádságában megbizonyosodott róla, hogy Isten nem a felajánlott helyen kívánja szolgálatát. Visszatért hát Arsba, ahol az emberek ujjongva fogadták.  

Az utolsó kísértés 1853-ban érte. Betegségei miatt ismételten engedélyt kért a püspöktől, hogy élete utolsó időszakát a La Neylière-i trappista kolostorban tölthesse. A püspök így válaszolt: „Ha megengedném, akkora bűnt követnék el, hogy az alól senki nem oldozna fel!" János atya tehát, tudván, hogy sohasem kap engedélyt, úgy döntött, inkább megbocsátásért folyamodik – utólag. Az éj leple alatt ismét szökni készült, de a káplán és a hittanosai rajtakapták. Felajánlották, hogy elkísérik, de egy idő múlva rájött, hogy körbe-körbe vezetik... Nekiindult hát egyedül, ám ekkor ellopták a breviáriumát, hogy ne tudja elmondani a kötelező imaórákat. A trükk bevált, János atya visszatért. „Gyerekesen viselkedtem" – mondta később.

Egy pap, akit nagyon tisztelt, azt írta neki levelében, hogy a magány utáni „féktelen" sóvárgása a Sátán kísértése, és a szentéletű plébános utólag rájött, hogy igaza volt. Egész életében ugyanazzal a kísértéssel küzdött. A magány jó; de ez a jó valami nagyobb jónak az ellensége volt. „Az ember szeretne egész nap a templomban imádkozni, Isten jelenlétében lenni. De aztán eszébe jut, hogy mégis inkább valami jót kellene tennie azokért, akiknek nagy szükségük van rá. S ez utóbbi kedvesebb Istennek, mintha az egész napot a szent tabernákulum előtt töltené" – írta később Vianney Szent János.

Összefoglalónk P. Roger J. Landrynak a catholicpreaching.com internetes oldalon megjelent írása alapján készült.

Magyar Kurír