A Szentszék és a tömegkommunikáció

Kitekintő – 2017. december 24., vasárnap | 10:02

Megemlékezés a Miranda prorsus enciklika kiadásának hatvan éves évfordulójáról. Az írás a L'osservatore Romano vatikáni napilapban jelent meg december 16-án.

Daniele Menozzi cikke, aki a december 14-én lezajlott vatikáni találkozó moderátora volt. A találkozó a Szentszék és a tömegkommunikáció viszonyának kezdeti lépéseit célzó kutatás jelenlegi állását hívatta körüljárni.

A vatikáni Filmoteca és a pisai egyetem 2015-ben egy kutatás érdekében XII. Piusz pápa telekommunikációs anyagaival kapcsolatban szerződést kötöttek egymással. Ennek célja nem csak az volt, hogy létrejöjjön egy adatbázis, mely a kutatás módszertani kritériumait és a kevésbé ismert anyagokat összefoglalja; ilyen módon akartak szabad utat engedni azoknak a kutatóknak is – akik a Vatikáni Titkos Levéltárban őrzött, Pacelli személyéhez kötődő dokumentomok nyilvánosságra hozására vártak –, hogy XII. Piusz pápaságának forrásaihoz hozzáférjenek.

A munka meglepő eredményekkel halad előre, ami a mennyiséget és a föllelt anyag minőségét illeti; nagyon hamar jelentkeztek azonban kérdések is. A tömegkommunikáció más eszközei is léteztek, melyek megörökítették a Szentatya nyilvános szerepléseit. Előkerültek rádiófelvételek ¬– a második világháború idejétől kezdődően egészen az 1956-os magyar forradalomig ¬–, melyek XII. Piusz korának legjelentősebb kérdéseihez fűzött felszólalásait rögzítették.

Kevésbé ismert egy másik tény. A pápa oly nagy figyelmet szentelt a televíziózásnak, hogy a Vatikán előbb rendelkezett televíziós állomással, mint Olaszország. 1954-ben, a Rai (Radiotelevisione Italiana, Olaszország egyetlen rádió- és televízióadás sugárzására jogosult társasága) televíziós műsorsugárzásának elindulása alkalmából került kiadásra az I rapidi progress című apostoli buzdítás.

További részletek is nyilvánosságra kerültek, melyek egyértelműen tanúsítják XII. Piusznak az új kommunikációs technológiák iránti érdeklődését. 1957. december 8-án kiadta Miranda prorsus kezdetű enciklikáját, melyben a katolikusoknak a modern médiát illető állásfoglalását taglalja. A telekommunikációs médiumokat már nem különálló jelneségekként kezelte, ahogy az elődei tették (XI. Piusz például 1936-ban publikálta Vigilanti cura kezdetű enciklikáját, melyet a filmek és a mozi témájának szentelt). Együttesen vizsgálta őket. A pápa a rádió, a mozi, és a televízió együttesét úgy mutatja be, mint a korának jellemző vonását.

Ez azt is jelenti, hogy abban a korban nem volt lehetőség olyan osztályozás létrehozására, mely a mozin túl megkülönböztetné egymástól a rádiós és televíziós dokumentomokat? Pacelli enciklikája kiadásának hatvan éves évfordulója megfelelő alkalomnak mutatkozott arra, hogy pontot tegyünk az e támában folytatott kutatások végére. December 14-én szakemberek egy csoportja találkozott a Vatikánban, hogy megtárgyalják a kérdés állását. A konferencia gyümölcseként két dolgot biztosan kimondhatunk.

Először is azt, hogy a Szentszéknek a tömegkommunikáció iránt tanúsított érdeklődése egy nagyon hosszú időszakot ölel fel. Az ok világos. A katolikus egyház strukturális elemét képezi az üdvösség hírének az egész világra irányuló elterjesztése, melynek ő őrzője, így hát részletes vizsgálat alá kell vetnie minden egyes csatornát, megvizsgálva, hogy hasznosítható-e e feladat elvégzésére. Ez az érdeklődés időhöz is kötött, ami azt jelenti, hogy annak előrahaladásával változik. Különösképpen a modern korban a probléma egy új dimenzióval is rendelkezik.

A pápa szemei előtt azonban a kilencszázas évek derekán a kérdés a következő formát öltötte: alkalmazzuk-e azokat a modern vívmányokat, melyeket az a társadalom hozott létre, mely nemcsak hogy az Egyházzal szembeni autonómiáját követelte, de annak nyilvános jelenlétét – különböző módokon – megkérdőjelezte. Milyen mértékben élhetünk tehát ezekkel a lehetőségekkel, melyek annak a társadalomnak a termékei, melyet veszélyesnek, vagy egyenesen ellenségesnek tapaztalunk, anélkül, hogy az teljesen bekebelezzen minket? – hangzott a kérdés.

A korszak pápáinak sikerült választ találniuk erre az alattomos kérdésre. Minden új technológia, különös tekintettel a kommunikációs eszközökre, alkalmazhatók, sőt, alkalmazni is kell őket azzal a kiegészítésel, hogy használatuk során igyekezni kell kiküszöbölni azokat az elhajlásokat, melyek akadályát képezhetik egy ideális, keresztény társadalom építésének. Úgy kell tehát használatba vennünk a modern világ találmányait, hogy annak alapelveit nem tesszük magunkévá.

Itt érkeztünk el azonban arra a pontra, amelyen Pacelli pontifikátusának történelmi sajátosságáról kell szólnunk. XII. Piusz egyrészt követi elődei véleményét: újra hangsúlyozza a kommunikáció ellenőrzésének szükségességét a célból, hogy abból a társadalom újbóli kereszténnyé tételének egyik csatornáját képezzük, emellett buzdítja is a katolikusokat, hogy igyekezzenek birtokba venni a az új médiumokat; másrészt megérti, hogy korának folyamataiban a kommunikáció fejlődése mindenféle katolikus szempont figyelembevétele nélkül folyik.

Még ha kezdeti formában is, de a Szentatya elkezdi annak a kérdéskörhöz való hozzájárulásnak a kulturális kidolgozását, amellyel csak az Egyház tud szolgálni, annak érdekében, hogy a tömegkommunikáció eszközeinek használata a lehető legkedvezőbb hatásokat produkálhassa, melyeket a modern ember immár önállóan, autonóm módon igyekszik elérni. XII. Piusz és a tömegkommunikáció kapcsolatának vizgsálata feltárja előttünk annak a lehetőségét, hogy ennek a központi kérdésnek a kutatását még mélyrehatóbban végezzük el – megvizsgálva a mondernitás és a modernizálódás kapcsolatának még komplexebb keresztmetszetét –, hiszen itt az Egyház mai társadalombeli jelenlétének képe tárul fel előttünk.

Egy jelentős kutatásról van itt szó úgy a jelen megértését segítő eredményei, mint a jövőre vonatkozó terveink szempontjából. A kutatás lefolyásának módja azonban elénk idézi azt a második szempontot, ami feltétlenül említést érdemel. Világosnak tűnik ugyanis, hogy egy ilyen tanulmány nem folyhat le anélkül, hogy ne vizsgálná meg a tömegkommunikációs eszközök használatát tanúsító anyagok összességét: az írásos dokumentumokat, a képanyagokat, a hangzóanyagokat, illetve a mozgóképeket.

A kutatás egy olyan munkaigényes kihívás előtt találta magát, amely arra az 1800-as évek végén történt szituációra emlékeztethet bennünket, mely során a Vatikáni Titkos Levéltár megnyitotta kapuit. Akkoriban a kutatóknak a világ nunciatúrái által termelt óriási mennyiségű anyaggal kellett megbirkózniuk. Hogy ezt az anyagot, mely a múltnak egy hitelesebb rekonstrukcióját teszi lehetővé, rendszerezzék, kifejlesztették a szövegek feldolgozásának történetkritikai módszerét. Nem véletlen tehát, hogy a Nuntiaturberichte (Az 1533 és 1635 között a német nyelvterület államai és a Szentszék közötti diplomáciai tevékenységet összefoglaló sorozat – a ford.) sorozat kiadása nagy mértékben összekapcsolódik a történeti kutatások egyre szakszerűbbé válásával.

Ma nem csak a dokumentumoknak egy rendkívüli mennyiségével állunk szemben; azok az adathordozók fajtáinak széles spektrumán foglalnak helyet, melyek jóval több gondot okoznak, mint a hagyományos papírformátumúak. Új utak felismerésére van hát szükség, melyeket a digitális forradalom tör számunkra, így téve lehetővé a múltunk által ránk hagyományozott tanúságtételek összességéhez való hozzáférést azok számára, akik a múlt történéseinek pontos megismerésére törekszenek. A pápaság történetének kutatása a történeti módszer fejlődésének határait tűnik elérni.

Fordítás: Koszoru Péter

Forrás és fotó: L'osservatore Romano

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria