Sablonok helyett életszentség – tavaszi lelkinapokat tartottak Szatmárban

Heidelsperger István, a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye szatmári kerületének esperese, mátészalkai plébános március 6-án Szatmárnémetiben, 7-én Nagykárolyban, 8-án Máramarosszigeten tartott lelkigyakorlatot a szatmári egyházmegye papjai számára. „Észre kell vennünk saját magunkban azt, akivé az Isten bennünket alakítani akar”– hangsúlyozta a rekollekciós napokon. 

– Jézus búcsúbeszéde után következik főpapi imája – nincs még egy ilyen hosszú imádság, amit Jézus Krisztustól jegyeztek volna le az evangélisták. Amikor ezt az imádságot halljuk, érezni lehet, hogy három különböző részre tagolódik. Jézus Krisztus először önmagáért imádkozik, megköszöni küldetését és mindazt, amit az Atyától kapott, amit neki visszaadhatott, kifejezi, hogy elérkezett a végső állomáshoz. Ebben különös módon fogalmazódik meg az Atyának és a Fiúnak az egysége, tökéletes összetartozása. A második részben az apostolokért imádkozik, a harmadik részben pedig mindazokért, akik az apostolok szavának hisznek majd. Jézus Krisztus beemel bennünket abba a közösségbe, amelyet ő az Atyával megvalósított.

– Hogyan lehet ezt az egység- és összetartozás-érzést közelebb hozni a papokhoz, ezt bennük tudatosítani és kívánatossá tenni?

– Az Egyházban a papok feladata, küldetése, hogy nyitott szemmel járjanak és észrevegyék az emberek szükségleteit, igényeit. Olyan papok legyenek, amilyen Jézus Krisztus lenne. Ehhez először is azt kellene tudatosítani, hogy mi is volt Jézus Krisztusnak a küldetése. Az volt, hogy megjelenítse, bemutassa előttünk az Atyát. A következő kérdés, amit fel kell tennünk, hogy mi a mi küldetésünk és feladatunk? Ahogyan ő megélte és megjelenítette nekünk Isten szeretetét, úgy rajta keresztül mi is ismertessük meg az emberekkel Istent. Jézus Krisztustól azt tanultuk, hogy a mi szeretetünk által legyen megismerhető Isten szeretete közöttünk. A küldetésünk tehát ugyanaz, ami Jézus Krisztusé volt. Ő azt mondta apostolainak, hogy mindent átad nekik, amit az Atyától kapott. Ebben a mindenben pedig a küldetése is benne volt.

A lelkinapon úgy próbáltam megfogalmazni, hogy a papnak az egyik legfontosabb feladata maga a papsága. Identitásválságaink száma sok, küszködünk, szerepeket játszunk, legyünk inkább azzá, akivé lennünk kell! Ha Jézus Krisztus azt mondja, legyetek az én követőim, és mi valóban az ő követői akarunk lenni, akkor ezt a feladatot legjobban abban a közösségben tudjuk betölteni, ahol jelenleg élünk.

A húsvét éjszakájának egyik legszebb, legmegdöbbentőbb élménye számomra újra és újra, amikor meggyújtjuk a húsvéti gyertyát, bemegyünk a templomba és a pap a „Krisztus világosságát” énekli. Ő áll a legközelebb a húsvéti gyertyához, éppen ezért, Krisztus világossága az ő arcára sugárzik elsőként, őt világítja meg a legjobban, és ő tartózkodik legközelebb a feltámadó Krisztushoz. Mit láthatunk ekkor a papnak az arcán? Vagy azoknak az arcán, akik ilyenkor a húsvéti gyertya felé fordulnak? Ugyanazt. Ugyanazok az emberek vagyunk, ugyanabból az anyagból vagyunk „meggyúrva”, ugyanazokkal a kérdésekkel küszködünk. Ám ha a pap valóban közelebb tartózkodik Jézus Krisztus világosságához és fényéhez, akkor nemcsak a kérdéseket kell tudnia megfogalmazni, hanem utat is kell tudnia mutatni. A húsvéti gyertya is utat mutat az embereknek, a föltámadt Jézus Krisztus felé. Ilyenkor a papnak az a legfontosabb feladata, hogy eggyé váljon azzal a közösséggel, amelyben ő jelen van, és nyissa fel az emberek szemét, hogy meglássák az út végén Jézus Krisztust.

Egy másik példát is hoztam a paptestvéreknek arról, hogyan tanítja Jézus Krisztus az apostolokat látni. Amikor felteszi a kérdést: „Kinek tartanak engem az emberek és ti kinek tartotok?”, Péter csodálatosan válaszol: „Te vagy a Messiás, az élő Isten fia.” De ezek után, amikor elkezd beszélni a szenvedésről, a halálról, a rá váró küzdelemről és a feltámadásról, rögtön elutasító választ kap. Azt már nem is akarják az apostolok meghallani. Ezért Jézus felviszi őket a színeváltozás hegyére, hogy megmutassa nekik az út végét. Akármit is csinálunk, útközben rengeteg küszködés fog érni minket. Nincs olyan ember, akinek az életében ne lennének küszködések. De azt kell néznünk, hogy ha megtesszük ezt az utat, akkor mi vár ránk az út végén. Hiábavaló-e a küzdelem, a küszködés, az áldozatvállalás vagy valami csodálatosan szép dolog vár? Útközben is vannak csodálatos élmények, ahogyan az apostoloknak is részük volt a látomásban. Ilyenkor mintha megnyílna az ég kapuja, mintha elszakadnánk innen, a most és az örökkévalóság összekapcsolódik. Tulajdonképpen ez az igazi istenélménye az embernek, mert ebben valahogyan úgy tapasztaljuk meg az Istent – a mostban az örökkévalót –, hogy az egyértelművé teszi számunkra, hogy érdemes végigjárni az utat.

Hosszabban elmélkedtünk a paptestvérekkel arról is, mit jelent szentnek lenni. Mert a papot az én gyerekkoromban, az én falumban sokszor így emlegették: „a szent ember”. De hát senki sem született úgy, hogy rögtön szent legyen, ez egy folyamat. Úton van az ember és az úton válik szentté. Ahogyan közben kinyílik a szeme a másik emberre, észreveszi őt és benne az Isten küldöttét. Nagyon fontos az, hogy megtanuljunk úgy nézni a másikra, ahogyan Jézus Krisztus akarja, hogy lássunk. Az apostolokat is meg kellett tanítania tisztán látni. Mert sajnos nem úgy látunk, ahogyan látnunk kellene.

Van ennek a világnak egy látásmódja, és ez belénk ivódik. Különböző sablonokba szorítjuk bele az embereket és mi magunk is különböző sablonok szerint gondolkodunk, különböző sablonpéldákat akarunk megvalósítani. Jézus Krisztus tanítja az apostolokat és tanít bennünket is látni. Észre kell vennünk saját magunkban azt, akivé az Isten bennünket alakítani akar és akivé a másik embert is tenni akarja a szemünkben. Nem könnyű olyan emberrel találkozni, aki a rosszat veszi észre bennünk, és azt szóvá is teszi. De van egy másik találkozás, ami ettől még nehezebb, amikor valaki olyannal találkozunk, aki azt a jót veszi észre bennünk, akik lehetnénk, de nem vagyunk. Ilyenkor azzal szembesülünk, hogy sokkal többre volnánk hivatottak, és milyen messze vagyunk még ettől... Mert amikor azt látja bennünk valaki, hogy kivé lehetnénk és nem azok vagyunk, az sokkal fájdalmasabb és sokkal jobban belénk ivódik. Isten pedig ilyennek lát bennünket.

– Ez egy másfajta látásmód és istentapasztalat lehet, olyan hitelesség, ami kisugározik és segíthet másoknak is, hogy ők is így lássanak?

– Mindegy, hogy hol vagyunk, mi mindig papok vagyunk, részesei a közösségnek, és mindig az a feladatunk, amire Jézus Krisztus meghívott bennünket. A pap a közösségben tudja megvalósítani azt a feladatot, amit az Isten rábízott, hogy segítse mindazokat, akik építik a közösséget. Az imádságost segítse imádkozni, a minden adottsággal rendelkezőt segítse abban, hogy kamatoztatni tudja tálentumait. Érdekes, hogy a 12. századig jelen volt az a gondolkodás, hogy a pap együtt mutatja be az áldozatot a hívekkel, külön nem is misézik, mert ez Krisztus áldozata és a közösség áldozata egyben, amelyet a pap vezetésével mutatnak be. De hogy mennyire így van ma is, bizonyítja a felajánlás előtti párbeszéd: „Az Úr legyen veletek!” – „És a te lelkeddel!” – „Emeljük föl szívünket.” – „Fölemeltük az Úrhoz.” A pap és a hívek, akik együtt vannak, beszélgetnek egymással. Amikor pedig vége van a prefációnak, kimondják az áment. „Úgy van!” Lepecsételjük, hitelesítjük, hogy ez a mi felajánlásunk az Istennek. A pap ezt együtt teszi a közösséggel. Ő nem önmagáért pap. Ő Krisztus papságában részesedik, és azokat a szentségi ajándékokat, amelyeket Jézus Krisztus nekünk, az Egyháznak adott, szétosztja az Egyház tagjai között. Akik örömmel fogadják, azoknak adja örömajándékát Krisztus.

Forrás és fotó: Szatmári Egyázmegye

Magyar Kurír