A feltámasztott múlt – Történetek a hitről, az élni akarásról és a szolidaritásról

Kultúra – 2017. június 10., szombat | 20:28

A közelmúltban megjelent az 1945-ben a Szovjetunióba, a mai Ukrajna keleti részére, az úgynevezett GUPVI-táborokba „jóvátételi munkára” elhurcolt kismarosi sváboknak emléket állító, Élni muszáj című interjúkötet. A kötet gondozójával és szerkesztőjével beszélgettünk.

– Amikor ebbe a munkába kezdtem, két fő kérdésem volt – mondja Néder Sarolta producer, a könyv ötletgazdája, a kutatás és az interjúk szervezője. – Az első: hogyan lehetett túlélni? A második: milyen kötelékeket hozott létre a kínszenvedés? Ami szorosan kapcsolódik ahhoz a kérdéshez, milyen közösséget próbáltak szétverni az elhurcolással, hiszen Kismaroson alig volt olyan család, amely ne lett volna érintett.

A feldolgozás igénye már közvetlenül a rendszerváltás után jelentkezett. Míg korábban hallgatni kellett a történtekről, 1990-ben húsz kismarosi emlékezéseit két érintett hozzátartozó – Szalay Ágnes és Neubauer Rudolf – kezdeményezésére, az értékmentés szándékával filmre rögzítették. A felvételek a helytörténeti múzeumba kerültek, de nem váltak szélesebb körben ismertté. A múlt feldolgozásának és értelmezésének újabb, már tudatosabb lépése 2007-ben következett, amikor Tóth Tamás filmrendező dokumentumfilm nyersanyagát készítette el a témáról. A film akkor forráshiány miatt nem valósulhatott meg.

Müller Jánosné levele férjének a fogságba

– Aki feladta, meghalt – folytatja Révuti Norbert, a kötet szerkesztője. – Benyomásom szerint az élni akarás és a gyakorlatiasság volt a két legfőbb tényező, amely segített túlélni. Meg kellett tanulni oroszul, hogy kapcsolatot tudjanak teremteni a helyiekkel. Lopniuk és koldulniuk kellett, hogy ehessenek. Volt, hogy a fagyos földből ásták ki a krumplit. Segített a túlélésben, hogy már otthon is kemény fizikai munkát végeztek. Kivételes helytállásról tanúskodik, hogy a higiénia hiánya, az elégtelen táplálkozás és a honvágy fájdalma sem tudta őket legyűrni.

– A hit és a szolidaritás szerepe óriási volt, de abban is biztos vagyok, hogy ez a generáció más anyagból volt gyúrva, fizikailag többet bírt – teszi hozzá Sarolta. – Az emlékezések fontos motívuma, mennyire szerették és segítették egymást a kismarosi lányok. A hátukon vitték, akinek elfagyott a lábfeje, etették a beteget, tetvezték egymást. Hazudtak, ha kellett, sőt még az életüket is kockáztatták egymásért. Az emlékezők szentként emlegetik azokat a társaikat, akik megmentették egymást. Szerették egymást, ez volt a természetes, de az élni akarásuk mindennél erősebb volt.

 

A 90. születésnapját idén ünneplő Müller Róza esküvője 1954-ben

Kismarosról nyolcvanöt embert – köztük huszonhat nőt – hurcoltak el. Az „elv” az volt, hogy ha német kéz rombolta le a Szovjetuniót, az is építse fel. Bűnösökként kezelték, noha soha nem ítélték el őket semmiért. A német nemzetiségük volt a „bűnük”. Bányában, kolhozban dolgoztatták őket, de a munkák, amiket kaptak, jórészt értelmetlenek voltak. Megesett, hogy havat lapátoltattak velük mínusz harminc fokban, vagy kapálniuk kellett, de ha rákérdeztek, hogyan csinálják, kiderült: teljesen mindegy. Mert nem azért dolgoztak, hogy haszna legyen, hanem hogy „bűnhődjenek”.

Levelezőlap Müller János hadifogoly részére

– Munkám során az elhurcoltak sorsának szürreális és horrorisztikus részleteit ismertem meg – felhősödik el Norbert arca. – Például hogy ha télen halt meg valaki, „kétszer temették el”: először a hóba, majd olvadáskor a földbe. Vagy hogy a nők odakint nem menstruáltak, mert injekciót kaptak ellene. Általában egy-három évig tartott a fogság, de akadt, akit hat éven át is ott tartottak. A többségüket 1947-ben, a kékcédulás választások miatt hozták végül vissza. Az egyik utolsó hazatérő a nagyapám volt.

– A könyv és melléklete, a két filmet tartalmazó, angol és német feliratos DVD megjelentetésén túl kiállítást, konferenciát, rendhagyó történelemórát rendeztünk, és weboldalt is indítottunk idén a GUPVI-emlékév pályázati forrásaiból – sorolja Sarolta. – A könyvben végre feldolgozhattuk a kismarosiak visszaemlékezéseit, s bár csak ők szólalnak meg benne, a történeteik bemutatásával minden elhurcolt sorsának mementót állítottunk. A 2007-ben leforgatott nyersanyagból a dokumentumfilmet is elkészíthettük. És még folytatjuk a munkát. Állandó kiállítóhelyet keresünk az emlékek őrzésére.

Müller János és Révuti Norbert

– Néhány szót még a munka folyamatáról és arról is mondanék, amit a két és fél hónap alatt, miközben a szövegek szerkesztésével foglalkoztam, átéltem – fordítja személyesebbre a szót Norbert a beszélgetés végén. – Emléktöredékekből állítottam össze a könyvet, önmagában egyik sem teljes történet. Arra törekedtem, hogy érvényes, az átélteket hűen közvetítő „mozaikkép” álljon össze belőlük. Meghatott, hogy részese lehetek ennek az igyekezetnek: az első olyan kísérletnek, amelynek huszonhét év után a méltó megemlékezés a célja. A felvételek és a szövegek szerkesztése közben és az édesanyámmal folytatott kiegészítő beszélgetések révén egészen közel kerültem rég elhunyt nagyapámhoz. Ennek révén egyszer csak váratlanul elevenné vált, ami már holt múlt volt. Amiről évtizedeken át hallgatni kellett, kiemeltük a feledésből. Így most már a mi történetünk is.

Az Élni muszáj című könyv megrendelhető a www.elnimuszaj.hu című oldalon, ahová a filmek és további anyagok is felkerülnek majd.

A könyvről a közelmúltban Bodnár Dániel által írt recenzió itt olvasható.

Kiss Péter/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria