A kocsma közepén – Az „Én, Tonya” című filmről

2018. február 24. szombat 15:07

Az „Én, Tonya” egyszerre zajos botránykrónika, rendhagyó életrajz és keserű kommentár az aktuális világhelyzet margójára.

A posztmodern hozadéka, hogy a dolgok önazonossága meginog: jelentőségük csökken, marketingértékük nő. Így áll a helyzet tények utáni korunkban a sporttal is: eredeti értelme – miszerint test és lélek összhangjára tanít – elhalványult, s eközben szinte teljesen lefoglalta magának a szórakoztatóipar. A szenzációhoz pedig lassan már nem is szükséges maga a sportesemény, világít rá Tonya Harding és Nancy Kerrigan műkorcsolyázó elhíresült története, amelyben minden megvan, ami egy szaftos botrányt éltet. Craig Gillespie rendező megtehette volna, hogy az esetről szóló, hazánkban február 1-jén debütált filmjében csupán erre épít, ám ő többre vágyott: az Én, Tonya egyszerre zajos botránykrónika, rendhagyó életrajz és keserű kommentár az aktuális világhelyzet margójára.

No, de kezdjük az elején: Tonya Harding (Margot Robbie) 1970-ben született az Oregon állambeli Portlandben, meglehetősen viharos életű családban. Édesanyja (Allison Janney) az ötödik férjét fogyasztotta éppen, s mivel tehetséget látott a kislányban, saját meg nem valósult karrierjét kezdte kiépíteni az ő számára. Tonya hamar megtanulta, milyen, amikor az anyja által elrendelt különedzés kihagyásáért ételmegvonás, kioktatás vagy pofon jár. A zűrös otthonból ezért hasonlóképp zűrös házasságba menekült, ám sportkarrierje felívelt: egymás után győzött a helyi versenyeken, majd 1991-ben, többek között egy elsőként végrehajtott tripla axel-ugrással megnyerte az amerikai országos műkorcsolya-bajnokságot. A hullámok azonban nem csitultak: riválisa, Nancy Kerrigan (Caitlin Carver) csillaga még gyorsabban emelkedett, és Hardinggal ellentétben őt keblére ölelte a média. Az 1994-es lillehammeri téli olimpia előtt azonban egy rejtélyes merénylő egy teleszkópos fémbottal összezúzta a térdét. A példátlan eset részletei gyorsan napvilágra kerültek, és bár máig nem derült ki pontosan, hogy Harding tudott-e a támadásról, a szégyenfolt örökre rajta ragadt.

Ezt a motívumot emeli filmjének vezérgondolatává Gillespie: nincs igazság. Vagy ha létezik is, kihámozhatatlan a naponta ránk zúduló hírek és álhírek, vélemények és kommentárok özönéből. Az Én, Tonya ennek megfelelően az első képkockájától kezdve megállíthatatlanul pörög: archív videofelvételek és nyaktörő akciójelenetek feleselnek egymással, híradórészletek, sporttudósítások és reklámok zümmögnek a háttérben, szereplőink pedig nem teketóriáznak, fennhangon kommentálják az eseményeket, szentenciáikat sokszor a mozivásznon túlra címezve. A fordulatokból egy egzaltált, szabadszájú, kocsmai nagyotmondásokra emlékeztető mozi kerekedik, amelyben elfuserált életű figurák tepernek a figyelmünkért. Az egyetlen sztoikus karakter a főhősnő anyja, aki rezignáltan tagad és ítélkezik. Rémisztő nyugalmának forrása lépésről lépésre tárul fel a játékidő során, s voltaképpen ez az a szál, amelyre saját, hírhedtté lett lányával való kapcsolata felfűzhető. A két karakter jellemének mélyére pedig első osztályú színészi alakítások kalauzolnak. A filmet producerként is jegyző Margot Robbie fantasztikus átlényegülésen megy keresztül, érzi és érti a frusztrációktól gyötört, egyszerű észjárású, ugyanakkor célratörő, s végső soron érzelmi biztonságra vágyó Harding minden gesztusát. Nála is látványosabb alakítást nyújt azonban Allison Janney a vérfagyasztóan gonosz, valahol mégis emberinek megmaradó édesanya szerepében. Sebastian Stan szórakoztatóan hozza a zavaros fejű, erőszakos hajlamú férjet, a legnagyobbakat mégis ütődött barátján, a biztonsági őrként dolgozó, s eközben titkos összeesküvésekről fantáziáló Shawn-on (Paul Walter Hauser) mulatunk.

Mivel történetünk kulcseseménye tulajdonképpen hozzá köthető, Gillespie az ő személyén keresztül szemlélteti a tudatipar veszélyes hatalmát: ha az információ reflektálatlan túladagolásával elég nagy zavart keltünk, a valóság bizony leváltható a fejekben. A szórakozni vágyó közönség ugyanis korántsem testet-lelket nemesítő küzdelmet, hanem tündérmesét és szappanoperát akar, amelyben előre le vannak osztva a szerepek. Összetett jellemek és árnyalt igazságok helyett vulgarizált sztorit kíván, amelynek főszereplői mérhetetlen egoizmussal egyre csak a mulatóssláger sorát ismételgetik: én vagyok én, a kocsma közepén.

Fotó: Imdb.com

Paksa Balázs/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2018. február 18-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Rovat: Kultúra
Vezető híreink - olvasta már?
ferenc-papa-gyermekkent-vagy-rabszolgakent-gondolkodo-keresztenyek-vagyunk
Ferenc pápa: Gyermekként vagy rabszolgaként gondolkodó keresztények vagyunk?

A Szentatya június 20-án folytatta a tízparancsolatról megkezdett katekéziseit. Arra hívta fel a figyelmet, hogy a Biblia nem véletlenül „tíz szót” és nem tíz parancsolatot említ: Isten ugyanis nem szolgaságba vető zsarnokként, hanem gondoskodó apaként bánik velünk.

19:25
ferenc-papa-csaladoknak-2-resz-ma-ugyanazt-tesszuk-mint-nacik-csak-feher-kesztyuben
Ferenc pápa a családoknak (2. rész): Ma ugyanazt tesszük, mint a nácik, csak fehér kesztyűben!

Június 16-án délben a Szentatya a Családtársulatok Fórumának delegációját fogadta a szervezet fennállásának huszonötödik évfordulója alkalmából. Ferenc pápa rögtönzött beszédét – mely kiragadott részleteiben bejárta a magyar sajtót is – két részletben, teljes terjedelmében közöljük.

09:01