Arany János halálának évfordulójára

Kultúra – 2018. október 22., hétfő | 10:22

1882. október 22-én halt meg Arany János. A gyermeke elvesztése fölött érzett fájdalomban írt verseivel emlékezünk a költőre.

1865 decemberében Arany Jánosnak ki kellett ürítenie a fájdalom csordultig telt poharát. Maga írta leányához december 19-én:

„Röpűlök: látlak-é megint?
Vagy a pohár csurdulva vár,
S fenékig kell ürítenem!...”

Elsőre kérdésnek tűnhet, valójában a fájdalom felkiáltása, és ott rejlik benne az imitatio Christi, a Krisztushoz való hasonulás szándéka – az Úr szavainak idézése által, melyeket a Getszemáni kertben mondott: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a kehely. De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te” (Mt 26,39).

*

Arany János egyetlen leánya, Arany Juliska december 28-án halt meg. A költő két sírverset is írt, végül ez került a nagyszalontai temetőben ma is látható sírkőre: 

Midőn a roncsolt anyagon
Diadalmas lelked megállt;
S megnézve bátran a halált,
Hittel, reménnyel gazdagon
Indult nem földi útakon,
Egy volt közös, szent vigaszunk
A LÉLEK ÉL: találkozunk!

Nincs kétség, irodalmunk egyik legszebb sírverse ez, mely egyúttal a költő nagybetűs tanúságtétele az örökéletbe vetett hitről.

*

A következő évben, 1866-ban a fájdalom rövid, szaggatott verseket íratott Arany Jánossal. Összes versei között nem is találunk ebből az évből más témájú verset.

A Feljajdulás a fájdalom nem szűnő erejéről ad hírt.

Nem lettél volna szívem gyermeke,
Csak, mint valál, Istenkéz remeke:
Könnyem szakadna e feldult romon:
És most erőt vegyek fájdalmamon!...

*

A Juliska emlékezete töredékben maradt megrendítő dokumentum. A kézirat félbemarad, és ezt jegyzi oda költő: „Nagyon fáj! nem megy!”

Mióta rombadőlt oltáridon, Hazám,
A honfi legszentebb könnyével áldozám,
Mint egy Jeremiás nyögdelve bánatom',
Oly megtörött szívvel, de nem oly szabadon:
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

*

Az Intés és a Vágy című versek szintén ezekben az években íródtak, keletkezésük pontos dátumát nem ismerjük. 

Így int a fájdalomban vergődő Arany:

A fájdalommal, gyermekek,
– Láng az, mely éget és emészt,
Kard, mely önvéred ellen készt, –
Tréfát ne űzzön versetek.

Vágya pedig ez:

Vágytam, Juliskám, lakni hozzád,
Számlálgatám az évek hosszát…

*

Tizenhat év múlva, 65. születésnapján fejezhette be ezt a számlálgatást, 1882. március 2-i dátummal írja le az öreg költő a Sejtelmet, egyik utolsó versét.

Életem hatvanhatodik évébe'
Köt engem a jó Isten kévébe,
Betakarít régi rakott csűrébe,
Vet helyemre más gabonát cserébe.

És valóban, ebben az esztendőben, mintegy az őszi betakarítások zárásaként, őt is „betakarította” a Jóisten. És hisszük, újra találkozott szeretett leányával. A LÉLEK ÉL.

Magyar Kurír
(bh)

Kapcsolódó fotógaléria