A nemzet megújhodásának reménye – Az utolsó királykoronázásról a Nemzeti Múzeumban

A nagyszabású szertartásra csak az uralkodó elit kapott meghívást, a nép, az érdeklődő sokaság legfeljebb az ablakokból vagy az út szélén álldogálva láthatta a díszmagyarba öltözött urakat és hölgyeket. Mindez az első világháború kellős közepén történt, 1916-ban, amikor a frontokon katonák ezrei harcoltak mindenféle ürügyekkel magyarázott nagyhatalmi érdekekért.

De maradjunk a koronázás kulturális jelentőségénél és annál a ténynél, hogy IV. Károly trónörökös és király nem tehetett azokról a világot megrengető folyamatokról, amelyek háborúba taszították Európát.

A Magyar Nemzeti Múzeum átfogó kiállítást rendezett e témáról. A tárlat kurátorai igyekeztek a legszélesebb körben bemutatni a koronázás előkészületeit és megvalósításának körülményeit. Az érdeklődők megismerhetik a közvetlen történelmi előzményeket és azokat a művészeti értékeket, különböző tárgyakat, amelyek a koronázásra készültek.

A történet Ferenc József császár halálával kezdődik. A nyolcvanhat éves aggastyán immár hatvannyolc éve ült Ausztria trónján, és majd fél évszázada volt Magyarország királya. Nemzedékek nőttek föl úgy, hogy nem ismertek más uralkodót. Személye az állandóságot, az összetartó erőt jelentette a soknemzetiségű, sokvallású és sokféle kultúrájú államban. Alakja szimbólummá vált, korszakot neveztek el róla, amelyet az utódok egyenesen „boldog békeidőkként” emlegettek, s amely minden ellentmondásossága mellett a társadalom számos rétege számára hozott gyarapodást és biztonságot. Az új király megjelenése új reményeket is ébresztett a korabeli polgárokban. Hiszen köztudott, hogy IV. Károly békepárti volt, és nem rajta múlott, hogy a fegyverletétel akkor még jó ideig váratott magára.

„Kedves gróf Tisza! A kormányzást a mai napon átvettem és megerősítem Önt és a magyar ministerium többi tagját állásukban. Egyszersmind megbízom Önt, hogy a népeimhez intézett idezárt proklamácziót közhírré tegye. Kelt Bécsben, 1916. évi november 21-én. Károly” A levelet a kiállításon olvashatjuk, „láttamozta: Tisza” aláírással. A tárlaton remek fényképek illusztrálják az eseményt. A képeken fel-feltűnik az akkor négyéves Habsburg Ottó is, szülei kezét fogva. Ottó trónörököst, koronázási ruhában, Benczúr Gyula is megörökítette egy nagyszerű olajfestményen, a ruhát is a festő fejedelem tervezte. Azért ne felejtsük el azt sem, hogy ez már a 20. század. Az 1916-os ceremónián jelen voltak a médiumok képviselői: a riporterek, a fotósok, az újságírók. Többségükben haditudósítók voltak. Amatőröket egyáltalán nem engedtek fényképezni a budai várhegy környékén, a háborús viszonyok miatt. A rendőrfőkapitány érthető okokból megtiltotta ezt. Ha civilek is fényképezhettek volna, akkor ma nyilván sokkal változatosabb képanyag állna rendelkezésünkre a koronázásról. A korabeli hírek szerint a Mátyás-templomban a gyenge világítás és a túl nagy távolság miatt nem is lett volna érdemes fényképezni.

Ebben az időben már mozgófilm is készült a jeles eseményről. Két filmes társaság kapott lehetőséget a munkára a koronázás alatt: az egyik a Kino Riport, a másik az Uher Ödön-féle cég volt. Az elkészült filmet a később Hollywoodban világhírűvé vált Kertész Mihály (Michael Curtiz) rendezte, aki maga is feltűnik az egyik jelenetben. (Kertész a Casablanca című filmjéért 1942-ben megkapta a legjobb rendezőnek járó Oscar-díjat.) A kétrészes film első felét már a koronázás napján műsorra tűzte a Royal Apolló, valamint az Omnia mozi. A Nemzeti Múzeum a nagyszabású tárlaton külön mozitermet rendezett be a koronázási film megtekintésére. Az egyórás alkotás, amelyet 2005-ben digitalizáltak és megvágtak, különleges élményt tartogat a látogató számára. A felújított mozgóképeket időnként lelassítva és kronológiai rendbe szerkesztve, az egyes felismerhető személyeket megnevezve láthatjuk a filmvásznon.

Ferenc József halála után egy hónap alatt kellett megvalósítani a hatalmas rendezvényt. A neves írót, politikust és színházi rendezőt, az Operaház intendánsát, Bánffy Miklóst bízták meg a koronázás művészi és műszaki munkálatainak megtervezésével és a kivitelezés irányításával.

A kiállításon elsőként mindjárt megcsodálhatjuk a királyi pár trónszékeit. Felmerült a kérdés: miért van négy trónszék? Hiszen a Mátyás-templom Gara-kápolnájában is láthatunk belőlük kettőt. Gödölle Mátyástól, a kiállítás egyik kurátorától megtudtuk, hogy az eseményen négy trónust használtak. Kettőt a főhajó tengelyében állítottak fel, ahová a koronázás előtt ültették a királyi párt, a másik kettőt pedig a szentély északi falánál helyezték el, ahová a koronázás aktusa után ültek le. Ezeket intronizációs trónusoknak nevezték. Az utóbbi kettő újrakárpitozva látható a Mátyás-templomban, míg az előző kettő eredeti kárpitozással a Nemzeti Múzeumban kapott helyet.

A tárlat talán legérdekesebb látnivalói közé tartoznak a díszes ruhák, amelyeket a szertartásokon részt vevők viseltek. Ilyesfajta sujtásos, paszományos, magyaros stílusú régi ruhákat ma már legfeljebb történelmi témájú filmekben láthatunk. Jung János váci segédpüspök a koronázáson viselt kazulája és infulája (miseruha és püspöksüveg) például még a 18. századból való. Álomszép ruha Szecsődi Cukkelter Lajos kék színű díszmagyarja. Süvege is kék, hatalmas fehér tollal ékesítve.

Idézzünk fel néhány részletet az ünnepnap eseményeiből, lássuk, mi is történt a Szent György téri koronázási dombon! A tribünök közönsége már órák óta várakozott, mire délben megszólaltak az ágyúk és a harangok, jelezve, hogy megtörtént a királyi eskü, és a díszmenet megindul a koronázási domb felé. A várban ez az egyetlen tér volt alkalmas a domb megépítésére, amely így Hunyadi László kivégzésének helyszínén és az 1849-ben Pestet lövető, gyűlölt emlékű Hentzi tábornok emlékművének helyén épült fel. A két méter magas, négy feljáróval ellátott halmot Magyarország vármegyéinek történelmi nevezetességű helyeiről küldött földből emelték. Oldalát a nemzeti trikolór színeit megjelenítő fenyőágakkal és művirágokkal borították. A Magyarországot és annak történelmét megtestesítő dombon végzett kardvágások azt jelképezték, hogy a király a világ minden égtája felől érkező veszedelemmel szemben megvédi az országot, s megőrzi annak egységét. A háború közepén ez a mondanivaló nem csupán szimbolikus jelentéssel bírt. Mindenki tisztában volt azzal, hogy a király kardvágásai minden irányban háború sújtotta területek felé mutatnak: északon az orosz, keleten a román, délen a balkáni és nyugaton az olasz harcterek felé.

Visszatérve a tárlaton látható holmikhoz: ha fel nem is próbálhatjuk, legalább megnézhetjük az egyik vitrinben IV. Károly koronázásra készült csizmáját és a király lovának, Krőzusnak az eseményen viselt ezüstpatkóját.

A kiállítás végén befejezésképpen arról is olvashatunk, hogy mi lett a sorsuk a továbbiakban azoknak a politikusoknak és arisztokratáknak, akik részt vettek az 1910-es évek eseményeiben, és részt vállaltak a koronázás körüli teendőkben. Nem mondhatjuk, hogy fényes jövő várt rájuk. Amint a történelem lapjairól tudjuk, az 1918–1919 körüli évek alaposan feldúlták, megváltoztatták a környező világot.

Az első világháború után Károly király sorsa is megpecsételődött. Az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlott, a királyt és családját Madeira szigetére száműzték. IV. Károly néhányszor megpróbált ugyan visszatérni a hatalomba, de miután látta, hogy nem sikerül, lemondó nyilatkozatot tett: „Trónra lépésem óta mindig arra törekedtem, hogy népeimet minél előbb a háború borzalmaitól megszabadítsam, amely háború keletkezésében semmi részem nem volt. Nem akarom, hogy személyem akadályul szolgáljon a magyar nemzet szabad fejlődésének, amely iránt változatlan szeretettől vagyok áthatva. Ennél fogva minden részvételtől az államügyek vitelében lemondok, és már eleve elismerem azt a döntést, mellyel Magyarország jövendő államformáját megállapítja. Kelt Eckartsau ezerkilencszáz tizennyolc, november hó tizenharmadikán. Károly.”

Utolsó felvonás – IV. Károly király koronázása – 1916

Magyar Nemzeti Múzeum, József nádor termek

2016. december 19. – 2017. március 19.

Kurátorok: Gödölle Mátyás, Tomsics Emőke
A kiállítást rendezték: Gödölle Mátyás, Tomsics Emőke, Baják László, Pallos Lajos
Látvány és installáció: Heonlab, Bartha Tamás, György Árpád Hunor
Grafika: de_form, Demeczky Nóra, Déri Enikő

Az írás az Új Ember 2017. január 29-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.

Fotó: Magyar Nemzeti Múzeum

Mészáros Ákos/Magyar Kurír