Aki Istennel táncra perdül, az egészséges lesz – Várszegi Asztrik a Párbeszéd Háza filmklubján

Pavel Lungin filmjének helyszíne egy világtól elzárt, orosz ortodox kolostor, a tenger közepén. Zord éghajlati viszonyok, kopárság, minden fehér vagy fekete, hóval borított táj, melynek egységét megbontják az egyenetlen sártócsák, a móló deszkái korhadtak, hidegséget áraszt minden. A film központi alakja Anatolij atya. Külsejében elhanyagolt, meglett korú, könnyen haragra lobbanó ember, szeméből azonban felfoghatatlan derű, Istentől származó jóság, szeretet árad. Anatolij atyát több mint három évtizede súlyos bűntudat nyomasztja. A második világháborúban, 1942-ben, tengerészként szolgált, kazánfűtő volt. Parancsnokával, Tyihon tengernaggyal a németek fogságába esett, akik felajánlották neki, ha megöli Tyihont, őt szabadon engedik. A haláltól őrjöngve rettegő, fiatal Anatolij remegő kezével rálőtt Tyihonra, aki átesett a hajókorláton, s eltűnt a tengerben. A németek szabadon engedték Anatolijt, a lelki traumától a tengerparton ájultan heverő ifjúra ortodox szerzetesek találtak rá, és magukkal vitték. Anatolij belépett a szerzetesek közé, s csakúgy, mint katonaként, a kazán fűtése lett a feladata. Azóta fáradhatatlanul tolja szénnel megrakott talicskáját, magányosan üldögél a kemence mellett, figyelve a lobogó tüzet, amely egyrészt a kárhozat lehetőségét, másrészt az Anatolijban zajló megtisztulási folyamatot jelzi. Anatolij atya szüntelenül imádkozik, Krisztus kegyelméért könyörög, de az általa lelőtt Tyihon bocsánatát is kéri. Képtelen szabadulni több évtizeddel ezelőtt elkövetett bűnétől, attól, hogy megszegte a Ne ölj! parancsát, elvette egy másik ember életét, hogy ő maga élhessen. Retteg attól, hogy bár a földi életét megnyerte, üdvösségét elvesztette.

Isten kegyelme azonban folyamatosan működik, hiszen Anatolij kiválasztott, csodatevő, szent hírében áll, sokan keresik fel a hívek, testi-lelki gyógyulást remélve tőle. Ő pedig, bizalmát maximálisan Isten jóságába és kegyelmébe vetve, meggyógyítja a hozzá fordulókat.

Anatolijhoz ambivalensen viszonyulnak szerzetestársai. Elöljárója, az ikonfestő Filaret atya számára nem kétséges, hogy Anatolij Isten választottja. Elismeri, hogy ő nem érti a jeleket, szemben Anatolijjal, aki prófétai képességekkel rendelkezik, előre tudja, hogy tűz üt ki a kolostorban, és saját halála napját is. Filaret atya gyötrődik amiatt, hogy csak szeretne jó lenni, de „kevés az erény benne, és sok a bűn”. Ám Anatolij fölteszi a kérdést: „Erény? Az erényeim bűzlenek az Úr előtt. Valóban érzem a bűzét.” Anatolij atya Isten kifürkészhetetlenségén, a kegyelem felfoghatatlanságán töpreng: „Azon csodálkozom, hogy miért én? Miért engem választott az Isten a közösség vezetésére? Inkább akasztófa illetne a bűneimért, ehelyett majdnem szentté tett.”

Az elöljáróval szemben a művelt, tanult Job atya nem szereti Anatolijt, mivel számára a legfontosabb a szabályok, előírások betartása, s képtelen elfogadni Anatolij atya öntörvényű – valójában mindig az Úr akaratát követő – személyiségét. Anatolij sem mentes a gyarlóságoktól, gyakran bosszantja szerzetestársát, például bekeni festékkel a kilincset, hogy Job atya keze fekete legyen, ha hozzáér. Az ellenszenvnek azonban mélyebb, transzcendens oka is van. Anatolij kérdésén, hogy Káin miért ölte meg Ábelt, Job atya először feldühödik, de később azt válaszolja: „Megmondom miért. Próbáltam, mint te, másoknak segíteni. De az Úr nem akarta elfogadni az áldozatomat.” Job atya tehát megéli az Istentől elvetettség érzését, s ennek nem találva magyarázatát, a hívek által szentnek tartott Anatolijra zúdítja haragját, nem értve, hogy ő miért kapta meg az Úr kegyelmét. Ám a film egyik kulcsmondata éppen Job atya szájából hangzik el: „Ha szenttel élsz együtt, szentté válsz.”

A bűntudattól gyötört Anatolij atya mellett mindvégig ott van az isteni gondviselés, története Istentől előre eltervezett, s végül kiteljesedik. Kiderül, hogy Tyihon nem halt meg, Anatolij csak a karját sebesítette meg. Évtizedekkel később elhozza a szigetre a lányát, akit megszállt az ördög. Anatolij atya Krisztus hatalmával kiűzi a lányból a sátánt, meggyógyítva ezáltal a lelkét. Utána pedig meggyónja a hálálkodó Tyihonnak, hogy mit tett a háborúban, s a bocsánatát kéri. A keresztény szertartásokat már rég elfelejtő, egész életében kommunista katonatisztként szolgáló, ám lelki tisztaságát megőrző Tyihon arca csak egy pillanatra rezdül meg, de utána visszatér szemébe a szelídség, s kimondja: már rég megbocsátott Anatolijnak.

Anatolij atya ekkor úgy érzi, teljessé vált az élete, mindent elvégzett, amit az Úr kijelölt számára a földi világban, s a halálra készülődik. Levetve koszos, rongyos ruháit, hófehér köntöst ölt magára – mintha magát Jézus Krisztust testesítené meg –, lelkileg-testileg megtisztulva készül Isten színe elé állni. Ekkor is alázatos azonban, hiszen azt mondja: „Nem félek meghalni. Az Isten színe elé állni félek. Bűneim súlya nyomaszt.” A rémült Job atya kérdésére – „Hogy kellene élnem?” – pedig így válaszol: „Mindnyájan bűnösök vagyunk. Élj, ahogy tudsz. Csak próbálj meg nem túl sok bűnt elkövetni.”

Valóban, mindannyian gyarlók vagyunk, folyamatosan botladozó lelkek. Amiben mégis bízhatunk, az Jézus határtalan irgalma. Mert Krisztus egyszerre igazságos és irgalmas, ami emberi ésszel szinte felfoghatatlan, Isten számára azonban természetes.

* * *

A vetítést követően Sajgó Szabolcs SJ, a Párbeszéd Háza igazgatója a nézők bevonásával beszélgetett Várszegi Asztrik püspökkel és Lázár Kovács Ákos esztétával. A nyugalmazott bencés főapát grandiózusan nagy filmnek nevezte Lungin alkotását. Lázár Kovács Ákos szintén méltatta a filmet: olyan, mint Bach zenéje vagy egy gyönyörű, lelkünket felkavaró vers, novella, mindig újra és újra visszatérünk hozzá, mert valami többletet kapunk, nem tudunk és nem is akarunk szabadulni tőle.

Sajgó Szabolcs kérdésére, miként van jelen a filmben központilag megjelenő bűnbánat és bűnbocsánat a mindennapokban, a két meghívott vendég egyaránt hangoztatta: a kiengesztelődés, a bűnbánat, a megbocsátás, az imádság alapvetően fontos a szerzetesi közösségben, a családi életben, házastársak, barátok, munkatársak között a mindennapi torzsalkodások feloldásához. Meg kell tudnunk bocsátani, még akkor is, ha a vétkes fél nem kér bocsánatot. Szabolcs atya hozzáfűzte: a bocsánatkérés és a megbocsátás alapvető ahhoz, hogy egy társadalom kulturáltan működjön. Felidézte, hogy a filmbeli Anatolij atya állandóan azt hajtogatja, bűnös vagyok, bűnös vagyok, miközben az élete gyönyörű virágokat hajt.

Egy néző megjegyezte: a filmben több csoda is történik, de a csodákkal a mai kor embere már nem tud mit kezdeni. Lázár Kovács Ákos válaszában tényként említette, hogy a keresztények jelentős része nem hisz a csodákban, az ördög, az angyalok létezésében, a szűzi fogantatásban, ahogy Krisztus istenségében és az örök életben sem. Ezzel szemben ez a film egyértelműen bemutatja, hogy mindez létező valóság, felfedezteti velünk az ortodox egyház és egyúttal a kereszténység kincseit, azt, hogy nem kell félnünk semmitől, az ördög, a démonok mesterkedéseitől sem, Krisztus kegyelme mindenütt jelen van. Várszegi Asztrik hozzáfűzte: a kereszténység gyógyító vallás, és arra biztatott, hogy higgyünk az evangéliumnak, higgyünk abban, hogy Jézus elhozta nekünk az örömhírt, meggyógyította a betegeket. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy soha nem érhet baj bennünket, de azt igen, hogy aki Istennel táncra perdül, az egészséges lesz.

Fotó: Est.hu, Port.hu, Hojdák Kristóf/Párbeszéd Háza

Bodnár Dániel/Magyar Kurír