Az ember néha nem tud elég tehetséges lenni – Tímár Éva a színészi hivatásról

A hetvennyolc éves, Jászai Mari-díjas érdemes és kiváló művész szerint a tehetség nem korhoz, hanem helyzethez kötött. Az interjúban arról is mesélt, hogy kevés az idős női szerep, viszont rendszeresen szinkronizál.

– Februárban mutatta be a Nemzeti Színház az Egy ember az örökkévalóságnak című darabot. Hol van ma a XI. Piusz által szentté avatott Morus Tamás helye, és mit üzen az előadás?

– Nagyon szeretem ezt a munkát, és régóta ismerem a művet. Valaha volt egy gyönyörű filmváltozat is, amelyben az államférfit Paul Scofield játszotta. Ez a darab a hitről szól, egy ember, Morus Tamás hitéről és megingathatatlanságáról. Ameddig el lehet menni, addig Morus kompromisszumképesen és mindent felvállalva el is megy. Ám elérkezik egy pont, amikor önmagát, az igazságát kellene feladnia, és arra már nem hajlandó. Nem enged a hatalomnak, amely pedig mindent akar. A darab többi szerepe is rendkívül szépen van megírva, kapcsolatuk a hatalommal igen-igen változatos. A legkedvesebb szereplőm Morus barátja, aki iszonyatosan kínlódik: nem tudja, mit tegyen, hiszen egyszerre Morus barátja és a király embere. Egyébként nem sokat játszottuk eddig ezt a darabot, de hála Istennek, a közönség szereti. A kérdések, amelyeket felvet, aktuálisak.

– A VIII. Henrik angol királlyal szembeszegülő, ezért kivégeztetett Morus a hitért kiállók mintaképe. Napjainkban, amikor a hitbéli ügyek sokakban kételyeket ébresztenek, akadnak még emberek, akiknek ilyen meginghatatlan a felfogásuk?

–  Biztosan vannak, néha még találkozni is velük.

– Önnek mi a hittel kapcsolatos legerősebb élménye?

– Mélyen hívő katolikus vagyok, de az Egyházzal mostanában nem túl jó a viszonyom, ezt nem titkolom. Annak idején az orvosok azt mondták, hogy hiába szeretném, nem lehet gyermekem, mondjak le róla. Popper Péter, a kiváló pszichológus nagyon jó barátom volt. Nem katolikus létére ő mondta nekem, hogy menjek el a Szent Rita-kápolnába, a Kun utcába. Elmentem. Köszönöm feliratú kis táblákat láttam mindenütt. Egy évre rá megszületett a lányom, elég rizikós körülmények között. Harminchat évesen lettem édesanya, ami akkoriban rendkívüli dolognak számított. Szóval, a lányom nem véletlenül kapta a nevét az anyák védőszentjéről.

– Miként írná le a Robert Bolt-darabban játszott karakterét?

– Két mondattal. Először is, ez egy kis szerep. Másodszor pedig, én vagyok benne a leggonoszabb. A műben pert akarnak indítani Morus ellen, én alakítom a főtanút. Az általam játszott öregasszony, amikor még bíró volt, egy ajándékot küldött Morusnak, és beadott ellene egy tulajdonjogi keresetet. Ezt az ajándékot akarják felhasználni ellene, de őt egyáltalán nem érdekli ez. Az öregasszony pedig még a kivégzésére is elmegy, és rákiabál.

– A kis szerepek is rejthetnek magukban kihívásokat?

– Mostanában alapvetően sok kis szerepet játszom, míg a karrierem első évtizedeiben csupa nagy szerepem volt. Egyébként jó is így nekem, mert hosszútávfutónak tartom magam. Nem vagyok sem robbanékony, sem törtető. A kis szerep is megdolgoztat, hiszen ha jelenetben vagyok, tökéletesen kell teljesítenem. Az öregasszony ebben az előadásban nem különösebben nehéz szerep.

– Hatvanegy éve kezdte meg tanulmányait a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, azóta aktív színpadon és filmen egyaránt. Akad még olyan nagy szerep, amit szívesen eljátszana?

– Nincs hiányérzetem. Úgy érzem, hogy szerencsés időszakban voltam a pályán. Sokat játszottam vidéken: Miskolcon, Pécsett, Kaposvárott, Szolnokon, az utóbbi helyszínen Székely Gábor irányítása mellett. Akkoriban a színház fontos dolog volt. Az én időmben – vagyis a legfontosabbnak tartott korszakomban, az 1970-es évektől a 2000-es évek elejéig – már szabad volt a színház. Ezekben az évtizedekben már nem igazán szóltak bele abba, hogy milyen darabot játsszunk, aránylag szabadon csinálhattunk színházat. Az emberek szerették, amit és ahogyan színre vittünk, vidéken egyenesen kultusza volt a színháznak. És ha vendégszerepeltünk, akkor is sikerünk volt. Sok klasszikust játszottam: Shakespeare, Csehov, Brecht különböző műveit. Nincs olyan szerepálmom, ami kimaradt volna az életemből. Vagy ha mégis, hát, az nem fáj.

– Provokatív a kérdés: mi az, ami hetvennyolc évesen még hajtja, motiválja?

– Számomra mostanában a legfontosabb a család: a lányom és a két bűbájos, csodás fiúunokám. Tegnap jöttünk haza velük Visegrádról. A húsvéti szünetben kirándultunk, fürödtünk, hála Istennek, szép időnk volt. A tanévközi szabadnapjaikon pedig két-három napra el szoktam vinni őket wellneszezni. Igyekszem segíteni a lányomnak. Ha kell, elhozom a fiúkat az iskolából, elviszem őket edzésre, főzök nekik, ha pedig arra van szükség, átmegyek estére, vagy ők jönnek át hozzám. Még így is bőven marad szabadidőm.

Már volt, hogy azt mondtam, nem vállalok több nagy szerepet. A Rózsavölgyi Szalonban játszottam, amikor rájöttem, hogy a nagy szerep már megvisel. Az idegeim már nem a régiek. Ezt a bemutatók alkalmával érzem a leginkább, mert olyankor felszalad a vérnyomásom. De aztán jött még egy felkérés, és úgy voltam vele, elvállalom, legfeljebb majd vigyázok az egészségemre. Szóval, szívesen vagyok színpadon, a barátaim is jórészt színházi emberek. Ha kis szerepben játszom, akkor is szívesen ülöm végig a legtöbb próbát. Figyelem a többiek felkészülését, a rendező instrukcióit. Most nem tudom, mi lesz a lábammal, mert napok óta fájlalom, de remélem nincs komoly baj. Még néhány évig szeretnék játszani. Szerencsémre nincs különösebb gond az egészségemmel, a fejem pedig még a régi! (Nevet.) Két évvel ezelőtt még játszottam egy igazán nagy szerepet, a Grace és Gloria című jobbfajta amerikai bulvárdarabban. Egy öreg, súlyosan beteg farmerasszonyt alakítottam, akit hazaengednek a kórházból, mert a farmján, a virágai és a fái között akar meghalni. A hospice szolgálat önkéntes szociális munkása gondozza, egy fiatal nő. Kettejük barátságáról szól a darab, nagy életszeretettel. Tíz éve a Gózon Gyula Kamaraszínházban Nagyváradi Erzsébettel játszottam, legutóbb pedig Dimanopulu Afroditéval Egerben, a Gárdonyi Géza Színházban.

– Mindkét előadást Csiszár Imre rendezte, akivel tíz éven keresztül egy párt alkottak. Ugyancsak az ő rendezése az Egy ember az örökkévalóságnak című darab, amelynek érdekessége, hogy egy korábbi miskolci kollégája, Blaskó Péter is játszik benne. Mi Csiszár direktori titka?

– Amióta csak ismerjük egymást, rendszeresen dolgozunk együtt, mégsem tudom, van-e titka. Jó néhány rendezővel, köztük Székely Gáborral, Zsótér Sándorral nagyon harmonikus volt az együttműködésünk. Ami Imrét illeti, mindketten nagyon fiatalok voltunk, amikor összekerültünk. Jó volt a kapcsolatunk, és bizony egy másfajta érzelem is kialakult közöttünk: tíz éven át együtt éltünk. Nekem akkoriban volt egy lányom.

– Miként jellemezné a munkamódszerét?

– Nagyon felkészült rendező, rengeteget foglalkozik a darabbal. Egyébként tíz évvel fiatalabb nálam, talán ezért nem lett a kapcsolatunkból házasság. Neki is van gyereke, unokája, de számára mégiscsak a színház az igazán fontos. Bár nem szeretném, hogy ez úgy hangozzék, mintha azt feltételezném, hogy elhanyagolja a családját, nem erről van szó. Mindig is sokat dolgozott, és közel állt hozzám a színházról alkotott látás- és gondolkodásmódja.

– Második szerepét játssza a Vidnyánszky Attila vezette Nemzeti Színházban. Miként került oda?

– Két véletlennek köszönhetően. 2016-ban A miniszter felesége című darabban a próbakezdés idején valaki visszaadta a szerepét. Udvaros Dorottya – akivel akkoriban együtt forgattam A mi kis falunk című tévésorozatban, és akit csodás színésznőnek tartok – az előadás főszereplőjeként javasolta, hogy hívjanak be arra a kis szerepre, ami gazdátlanul maradt. „Itt a Tímár, ráér.” Örültem a lehetőségnek. A másikra pedig Csiszár Imre kért fel. Már nincs ilyen idős színésznő a Nemzetiben, s lassan az egész hazai pályán sem lesz. A nők közül néhányan játszanak még nyolcvan körül és felett is, de ilyen korú férfi színész alig-alig akad. Náluk a memória vagy az egészség megromlása szokott gondot jelenteni. Belátom, ez a pálya nagyon tönkreteszi az embert; a nőknél legtöbbször a láb, a térd mond csődöt. És amit magamon is tapasztalok: a szerelem valóban elmúlik. Én úgy csináltam végig az elmúlt hatvan évet, hogy végig úgy éreztem, a hivatásom a legjobb dolog a világon. Mentem akár betegen is, miattam ne maradjon el az előadás, gondoltam. Ha vidéken játszottam, az sem érdekelt, hogy havazik és beálltak az utak. Elképzelhetetlen volt, hogy ne érjek oda időben. 

– Nagy kötelességtudata lehet.

– A színész akkor is játszik, ha olyan állapotban van, ahogyan más már nem menne be a munkahelyére. Mára azért kicsit átértékeltem a hozzáállásomat, de azt most sem engedném meg magamnak, hogy ne menjek be a próbára. Több száz darabban játszottam. Néhány évvel ezelőtt a Wikipédián szembesültem az összes eddigi bemutatóm számával, a lélegzetem is elállt. Rengeteg szerepemről vannak szép emlékeim, néhányról pedig kevésbé szépek is, hiszen időnként előfordultak bukások is. A legkedvesebb színpadi szerepem Sen Te volt, Brecht A szecsuáni jólélek című darabjából. Ez az egyik kedvencem, gyönyörű mű, tiszta költészet. Kínai környezetben játszódik. Három isten lejön a földre, hogy jó embereket keressen. Csak egyetlen utcalány akad, aki befogadja őket az ócska lakásába. Az istenek cserébe gazdagon megajándékozzák őt, de az emberek kihasználják. Ez a szerep nagyon a szívemhez nőtt. Talán azért, mert sok fontos dologról szól, például arról a konfliktusról, hogy az ember szeretne jó lenni, de valahogyan élnie is kell. Nekem is küzdenem kellett azért, hogy ne használjanak ki a végletekig. Ezt csak azért említem, mert amikor ezt a darabot játszottuk, volt egy előadás, amikor nagyon betegen, 39 fokos lázzal álltam színpadra.

– Amíg színpadon volt, el tudott vonatkoztatni a betegségtől?

– Teljesen. De mások is így voltak ezzel. Latinovits például Pirandello IV. Henrikének bemutatóján vagy már a főpróbán, rögtön az előadás elején eltörte a bokáját. De végigjátszotta a szerepét. A legfantasztikusabb példa pedig Monori Lili, aki szívinfarktust kapott a Frankenstein-terv előadása alatt. Látták a kollégák, hogy baj van, a darab végén már mentő várta őt a színház előtt. Ha öt perccel tovább tart az előadás, az orvos szerint meghalt volna. Ameddig bírni lehet, mi ott vagyunk a színpadon.

– Játszott A mi kis falunk című sorozatban, és a legendás rádiós szappanoperának, a Szabó családnak is szereplője volt az utolsó években. Mi a véleménye a máig lenézett napi vagy heti sorozatos műfajról?

– A Szabó családban nagyjából tíz évig, a legutolsó részig szerepeltem, de sommás megállapítást nem tudok tenni a sorozatokkal kapcsolatban, mert nem nagyon nézek ilyesmit. A mi kis falunkba casting útján kerültem, egy kis szerepet játszom benne. Időm volt rá, nem bántam meg azt a mintegy tizenöt részt, amiben szerepelek. A cselekmény alapvetően arról szól, ami a fiatalokkal történik, de van benne két idős asszony is. A szereplők közül a sorozatban én vagyok a legöregebb. Általában a színházi előadásokon is én vagyok a korelnök. De az Egy ember az örökkévalóságnak című darabban Bodrogi Gyula is szerepel. Mondtam is neki nemrég: „Édes Gyulám, elvetted a jó helyemet, mert idősebb vagy nálam.”

– Az említett heti sorozattal kapcsolatban a legtöbb kritika azt emeli ki, hogy reflektorfénybe helyez egy olyan közeget, történetesen a vidéket, amelyet a legtöbb mozgóképes produkció elhanyagol.

– Ez valóban előnyére válik a sorozatnak, nyilván ezért is szeretik fiatalok és középkorúak egyaránt. Eredeti környezetben, Pilisszentléleken forgatjuk. Alig néhány epizódot láttam belőle, de be kell vallanom, valóban szerethetők ezek a kis bugyuták. 1959 óta játszom filmekben, – nagyobb szerepeket inkább tévéjátékokban kaptam –, de a filmezés nem az én világom. Forgathattam Gábor Miklóssal és Darvas Ivánnal is, ők sokat filmeztek, különösebben mégsem szerették. Teljesen megértem őket. 

– 2011-ben Kun Vilmos azóta elhunyt színművésszel parádés párost alkottak Szirmai Márton rövidfilmrendező Legenda című kisjátékfilmjében. Miért nem fedezték fel azt követően?

– Jaj, nagyon szerettem azt a munkát. És hogy maga miket látott! A Legenda rendkívül szép történet, valamiért mégsem hozott változást. Színházakban is kevés az idős női szerep, filmen is. Azt hiszem, a pályafutásom elején jobban respektálták az idős színészeket, gondoljunk csak Bástira vagy Ajtayra. Ma a régi színházi közönség eltűnőben van, a fiatalokra kell építeni. Már nincsenek nagy terveim, de örülök, ha meghívnak valahova. Most is játszom a Váci Dunakanyar Színházban, a Ványa bácsiban; Ványa édesanyját alakítom. De ritka az ilyen szerep.

– Csehov műveit jól ismerheti, hiszen már negyedéves főiskolai növendékként játszott a Három nővérben, Pártos Géza rendezésében. Azután pedig Olga volt Szolnokon, Székely Gábor rendezésében…

– A Három nővérben játszottam a dadát is. Ami a Ványa bácsit illeti, abban a címszereplő anyját, Vojnyickaját alakítottam a Budapesti Kamaraszínházban. Most egy ukrán rendező állította színpadra Vácott, de ez másfajta színház, mint amit én szeretek. Ez képekben, látomásokban gondolkozó; sok zene, és némajáték is van benne. Sőt, Anna Pavlovna, a lány, aki nincs is a darabban, most megjelenik benne. Mostanában Vajdai Vilivel is dolgoztam együtt a Táp Színházban; ők is másképpen gondolkoznak és játszanak. A más, a szokásostól eltérő mindig is érdekelt. A váci előadásunkat amúgy meghívták a POSZT-ra, és őszi fesztiválmeghívások is vannak.

– Az arisztokratikus szerepek is vonzzák. Emlékszem, a Te rongyos élet című Bacsó-filmben egy kitelepített grófnőt alakított. És olyan dámákat szinkronizált, mint amilyen Judi Dench, Vanessa Redgrave vagy Julie Christie. Ilyen előkelő civilben is?

– A megjelenésem aránylag tisztes. Finom, vékony vagyok hetvenesként is, az arcom is keskeny. Máskülönben civil emberként meglehetősen zárkózott és csöndes vagyok, a színpadon már letudtam az ölést, a tombolást. Amikor számot vetek magamban, mindig megfogalmazom, hogy egy színésznek a játékhoz fontos a tehetség, de rengeteg más is kell még hozzá. Például az affinitás ahhoz, hogy szeresse vagy elviselje a nyilvánosságot. A pályának ez a része engem mindig rettenetesen zavart. Híresen szép voltam, mégsem szerettem fényképezkedni. Zavarba jöttem, ha megismertek az utcán. Igazából máig jobban szeretek piacozni, mint eseményekre járni.

– Mit gondol, a tehetség múlandó?

– Úgy vettem ki, hogy a tehetség változó. Ha az ember olyan környezetben dolgozik, ami nem inspirálja, akkor nem tud elég tehetséges lenni. Egy idő után pedig a tapasztalat fontosabb lesz, mint a tehetség. Sok idős színész nem tud már flikkflakkozni, ugrálni, mégis képes úgy bejönni, hogy a közönség a lélegzetét is visszafojtja.

– Mutatok egy 1958-ban készült képet Önről, a Fortepan-gyűjteményben találtam rá erre a felvételre. Sok régi emléket csal elő?

– Te jó ég! Ehhez már nagyító kell, mert nagyon elromlott a szemem. Lássuk csak, elsőéves főiskolás lehetek itt. De arra, hogy kik állnak mellettem, már nem emlékszem. A ruhára viszont nagyon is; csomagból kaptuk, és nagyon büszkén hordtam.

Fotó: Merényi Zita

Mészáros Márton

Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2019. május 12-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.