Bruno Secondin: Az élő Isten prófétái – Isten útján

Kultúra – 2019. március 3., vasárnap | 13:23

Bruno Secondin kármelita atya 2015 februárjában a Római Kúria tagjainak tartott lelkigyakorlatot, az egyik legismertebb ószövetségi próféta, Illés élete alapján. A Magyar Kurír „Új Ember Kiadványok” sorozatában megjelent könyv ezekből az igehirdetésekből született meg.

A kármelita szerzetes az ókori egyházatyákra (többek között Órigenészre, Szent Ambrusra, Szent Ágostonra, Szent Jeromosra, Nagy Szent Gergelyre) hivatkozva megállapítja: Illés úton lévő próféta. Egyaránt jellemzi a misztikus és a magányos út, a gyökértelenedés és a közbenjárás, a testvériség és a szolidaritás útja, ahogyan az igazságosság és a lázadás útja is. Szent II. János Pál pápa így írja le őt: „A patrisztikus hagyomány Illésben, a rettenthetetlen prófétában és Isten barátjában a monasztikus szerzetesi élet egyik példaképét látta. Az Úr jelenlétében élt, a csöndben szemlélte átvonulását, szót emelt a népért, bátran hirdette Isten akaratát, védte Isten jogait és a szegényeket a világ hatalmasai ellen.” Isten arra kényszerítette Illést, hogy úton járva, „rögtönözve, önmagát kitalálva lelje meg önazonosságát”. Nincs egy biztos helye, ahol mesterként vagy magányos látnokként tevékenykedhetne. Bruno Secondin szerint ez kihívást jelent a mi „biztonságparanoiánkkal” szemben is. Illés a perifériára kapott meghívást, egész élete itt telik majd el úton léttel. Magunkra vonatkoztatva is feltehetjük a kérdéseket: Tudjuk-e, hogy mit jelent számkivetettnek lenni a „periférián”? Vagy szeretünk a „centrumban” lenni, s keresni a megtiszteltetést „és a trónusocskákat”? Bízunk Isten gondviselésében, vagy mindent „letisztázottnak, stabilnak” akarunk, „itt és most”? Tudunk élni bizonytalanságban, vagy a „tervezés és az eredmények” fanatikusai vagyunk? Készek vagyunk Illéshez hasonlóan ellenséges környezetben is nyíltan beszélni az igazság szeretetétől vezérelve, vállalva a kockázatot, vagy csak a másik háta mögött beszélünk, „kritizálva, mormogva, célozgatva”?

Ácháb királlyal kapcsolatban a kármelita atya kifejti: a király nagyon aggódik a hadseregért és a lovakért. Ezzel szemben nem törődik a szenvedő néppel. „Hány és hány hatalmi rendszer vérezteti ki a népet, hogy teljen a hadi kiadásokra, a mások érdekében megvívott háborúkra, melyekért a mindent kirabló s csak morzsákat hagyó multinacionális vállalatokat terheli a felelősség” – írja Bruno Secondin. Nem hallgatja el azonban azt sem: olykor az Egyházban is túlméretezett szervezetekért harcolnak, „a szerzetesi közösségek életében, az egyházmegyékben mennyi erőfeszítés és pompa a kőmitológiákért és a botor dicsfényért! Kié az elsőség: a hivatali szervezeté vagy az egyháziaké vagy a szegények javáé? Az evangéliumnak megfelelően kell választani!”

Bruno atya a lelkigyakorlat során beszélt Illés próféta életének tragikus, sötét szakaszáról is, meneküléséről, depressziójáról, a halálvágyról, a kudarc érzéséről, amely kiszárítja az életerő minden forrását. Olyan sötét verem ez, amelybe mindannyian belezuhanhatunk. Valami hasonlóval találkozunk Jézus esetében is, amikor a Getszemáni-kertben átéli a halálfélelmet. Illés állapota totálisan reménytelennek látszik, ám ekkor Isten angyalt küld hozzá, aki megszólítja: „Kelj föl, és egyél!” A próféta fejénél sült cipó meg egy korsó víz volt. Isten a küldöttje, az angyal révén a menekülést zarándoklattá változtatja, segíti Illést az élet értelmének újramegtalálásában. Világos az utalás az Eucharisztiára, az Oltáriszentségben személyesen jelen lévő Krisztusra is: „ez olyan erőforrás, amelynek segítségével bátorságot meríthetünk ahhoz az úthoz is, amelyet van, aki nem tud végigjárni. A gyengék támasza, nem az erősek jutalma.”

Az igazságosság és szolidaritás fogalmán elmélkedik Bruno atya Nábót története kapcsán. Ácháb király el akarta venni Nábót szőlőjét, hogy saját szórakozására díszkertet létesítsen a helyén. Ez a jelenet drámai, a stílus erőszakos: Jezabel királyné „maffiózókra” jellemző lépésre szánja el magát Nábóttal szemben. Annak mérhetetlen bírvágya áll előttünk, akinek már amúgy is hatalmas vagyona van, mégsem elégedett soha, és ha szembeszállnak vele, különösen kegyetlenné válik. Illés itt Isten gyengéket védelmező hangját képviseli, Ácháb „megtérése” pedig azt mutatja, hogy még a leggonoszabb, legmegátalkodottabb bűnös is megváltoztathatja életét. A mai ember számára az egyetemes irgalom és szolidaritás a tanulság: „Nábót oldalán állni, a föld minden Nábótja oldalán. Megvédeni a jogaikat, befogadni az áldozatokat, előmozdítani az erkölcsi tudatot, megteremteni a gyógyítás és a támogatás különféle formáit.” Több kérdés is felmerül a történet kapcsán: „Van bátorságunk arra, hogy elítéljük a föld hatalmasait, fellépjünk ellenük? Tudunk-e nyilvánosan a megalázottaknak, az emberiség leselejtezettjeinek, a hatalom által megostorozottaknak, a szentség köntösébe burkolt erőszak áldozatainak a testvéreivé válni? Vagy félünk attól, hogy elveszítjük tekintélyünket, populizmussal, kommunizmussal, politizálással vádolnak minket?”

Olvashatjuk a könyvben Ferenc pápa levelét, amelyben Bruno atya szolgálatát megköszönve kiemeli, hogy a kármelita szerzetes Illés próféta révén megmutatta a Kúria tagjai számára az emberi egzisztencia mélypontjait és csúcspontjait. „Az elmélkedés, a belső megfontolás és imádság pillanatai bátorítottak minket, hogy felvegyük a vallásos hallgatás magatartását.” Gianfranco Ravasi bíboros, a Kultúra Pápai Tanácsának elnöke előszavában emlékeztetett rá: Illés egy „cseppfolyós” társadalomban szigorú prófétaként figyelmeztette az embereket, az ilyenfajta útmutatásra pedig a mi korunkban is szükség van.

A kötetet Török Csaba fordította.

Bruno Secondin: Az élő Isten prófétái – Isten útján
Magyar Kurír – Új Ember Kiadványok

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria