Dávid Katalin: A szép teológiája

A nemzetközi hírű művészettörténész ennek illusztrálására idézi Szent Ágostont, aki A Genezisről szó szerinti értelemben című tanulmányában rámutatott, hogy Isten „azonnal különbséget tett a világosság és a sötétség között, amint megteremtette a világosságot… más a világosság, és más a világosságtól való megfosztottság, melyet az ellentétként meglévő sötétségben rendelt el az Isten. Nem azt mondta, hogy Isten megteremtette a sötétséget is, mert Isten magukat a lényegi valóságokat alkotta meg, nem az ezektől való megfosztottságot, mely semmihez sem tartozik. Ebből az következik, hogy az Isten művészként alkotott meg mindent, és a hiányokat is úgy értelmezzük, hogy azokat is Ő rendezte el. Isten különbséget tett a fény és a sötétség között, hogy még a hiányoknak is meglegyen a maguk rendje.” Dávid Katalin rámutat: a teremtés első aktusa azzal, hogy Isten azt mondta: „Legyen világosság és világosság lett”, de azt nem, hogy legyen sötétség… olyan döbbenetes, hogy „költőivé válik a filozófus, és ez a költői filozófia felér egy esztétikai rendszerrel, amikor a létezésben és a rendben keresi a szépet. A teológiában többé nem fordul elő, hogy nem a művészt hasonlítják Istenhez, hanem Istent mondják művésznek.” Ez pedig a művészet fogalmát felemeli egy teológiai rendszerbe.

Hivatkozik a kötet szerzője Aquinói Szent Tamásra is, aki így fogalmazott: „A művészet semmi más, mint valamely létrehozandó művek helyes elgondolása, amelyeknek a jósága és tökéletessége mindazonáltal nem abban áll, hogy az emberi kívánság így vagy úgy alakul, hanem abban, hogy maga a mű, amely létrejön, önmagában jó és tökéletes. Nem illeti ugyanis dicséret a művészt, amennyiben művész, hogy milyen szándékkal alkotta meg a művet, hanem csupán azért, hogy milyen a mű, amelyet alkot… És ezért a művészethez nem az kívánatos, hogy a művész helyesen járjon el, hanem az, hogy jó művet alkosson.”

A könyv szerzője kiemeli, hogy az anyag szakrális valóság. Semmit nem értünk meg a művészetből, ha ezt nem értjük meg. Az anyag ugyanis nem valami szükséges rossz, hanem létünknek és mindennek, amit létrehozunk, a lényegéhez, a teremtés lényegéhez tartozik. Csakis ezáltal vált lehetővé létezésünk, minden dolog létezése. Az anyag tette lehetővé, hogy a tiszta formából, az isteni létből részesedjünk. „Anyag nélkül Isten van, és semmi más” – írja Dávid Katalin, emlékeztetve rá: nagyon lényeges, hogy a megtestesülés pillanatától az anyag részese lett a Szentháromságnak. A teremtés a megtestesülésben kapta meg méltó értelmét, amikor Isten önmaga természete mellé felvette az emberi természettel az anyagot. „Az anyagot, Krisztus által, Krisztussal és Krisztusban.” A szépség Krisztuson át anyagi valóságában részese lett a földi életen túli világnak is. Ha ezt a gondolatot át- és továbbgondoljuk, akkor megértjük lyoni Szent Ireneusz nagyszerű mondatát: „Isten emberré lett, hogy az ember Istenné váljon.” A teremtés és a megváltás ugyanis „Isten szépségében részesített bennünket, mi pedig szépségünkben részesítettük az eget.” Dávid Katalin megállapítja: a világnak nincs olyan része, amely ne hordozná ezt az Istentől kapott szépséget. Ebből következik, hogy a szép eszménye „olyan gazdag, mint a teremtett világ”.

Kitér a könyv szerzője az egyetemes szépségeszmény újkori felfogására is, részletesen vizsgálva az avantgárd és a posztmodern irányzatokat. Előbbiről leszögezi: olyan globalizáció volt, amely senkit nem szegényített meg, senkitől nem vont el semmit, nem központosított, hanem mindenkihez eljuttatott minden általa birtokolt szépséget. Az avantgárd művészek alkotásaiból életérzésként tört elő, hogy a világ darabokra tört. Munkásságuk eredményeképpen anakronisztikus lett az „idegen” fogalma. „Aki közénk jön, többé nem lehet idegen, de másságát felismerjük. Együtt éljük a napokat, bár különbözik tőlünk az, amit ő hordoz és képvisel.” Az avantgárd művészetben nincsenek kiválasztottak. Vannak kiemelkedők, mert az egyformaság ellenkezik az emberivel, de az egyenlőséget ez nem bontja meg. Annyira nem, hogy a kiemelkedőre nagyobb kötelességet hárított. Mindezzel szemben a posztmodern létrehozói marxista filozófusok köré gyűltek, akik eszméiket felcserélték a liberalizmussal, annak ideológiájával. A posztmodern nem tűr el semmi dominánst maga körül, játékszernek tekint minden nagyszerű eszmét, hiszen ki akarja mutatni, hogy nincs jelentőségük a kultúrában. Szétszakította a művészetet és az intellektust, ezért programszerűen keveri a nemeset a sekélyessel, és megbotránkoztatni akarásának már nincsen célja.

Dávid Katalin hetven éve foglalkozik a szimbólumok világával. Kiemeli, hogy a minden emberben meglévő azonosságról, az élővilágon belül az embert meghatározó általánosról van szó. Hittől, kultúrától, tudástól függetlenül, mindenkinek el kell jutnia önmagában ehhez a maghoz – a belénk ültetett isteni maghoz –, mert a társadalom egészséges életének feltétele, hogy „felismerjük egymásban a közöset, azt a kapcsot, amelyet nem tud befolyásolni érzelem, megfontolás, érdek, és éppen ezért szavakkal igen, de tettekkel sajnos alig élünk meg”. A szimbólumok, „szülessenek bármikor, bárhol a világban, mint az eltört gyűrű részei, úgy találnak egymásra teremtettségük tudatában és a megváltásra vágyva. A lét a tökéletesség felé irányul, a szép tehát a létezés tökéletességében találja meg önmaga definícióját.”

Dávid Katalin: A szép teológiája
Szent István Társulat, 2006

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír