Egy szétesett világ új egysége – Kassák a Petőfi Irodalmi Múzeumban

Vaskos, nem túl hosszú piros és fekete színű léniák, groteszk, talp nélküli, kövér (szaknyelven fett) betűk jellemzik a MA című folyóirat egykori címlapjait. Négyzetek, körök, egymásra merőleges vonalak és legfeljebb egy nagyméretű grafika, általában fametszet illusztrálja az első oldalakat. Rendkívül szokatlan borítókép lenne ez még ma is, nemhogy abban az időben, az 1910-es, 20-as években. Kemény és brutális megjelenítés volt, egy újnak hirdetett világ kezdete az avantgárd első évtizedeiben. 1909-ben jelent meg az első futurista kiáltvány, amely többek között azt hirdette, hogy „Egy versenyautó, amelynek karosszériáját kígyóhoz hasonló, vastag csövek díszítik (…) egy bömbölő autó, amely kartácsként száguld, szebb, mint Samothraké-i Niké” (szobra).

Kassákizmus 1. Új művészet. A bécsi MA az avantgárd nemzetközi hálózataiban címmel igen gazdagon illusztrált kiállítást láthatunk a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Új művészet, persze, hiszen már az I. világháború kitörése után nem sokkal, de 1916-ra bizonyosan világossá vált, hogy mi is történik valójában, milyen borzalmas áldozatokat követel az akkor már egész Európára, sőt még azon túlra is kiterjedő háború valósága. Érezhető volt, hogy ezek után a dolgok nem mehetnek tovább úgy, ahogyan addig. Jól mutatja ezt a Neue Sachlichkeit (Új tárgyiasság) mozgalom festőjének, Otto Dixnek a munkássága is. Német katonaként túlélte ugyan a háborút, de sohasem feledhette a lövészárokban átélt szörnyűségeket, és kivetítette azokat nagyméretű, triptichonos vásznain a maga művészi látásmódja szerint. A háború után minden megváltozott – új világ született, az akadémizmus és az eklektika végleg kiüresedett, szellemisége szertefoszlott, a szecesszió sem tartott már sokáig.

Ebben az új geopolitikai és történelmi helyzetben, akik alkalmasak voltak rá, hangot is adtak ennek, minden módon manifesztálták, propagálták az új eszméket, művészi programjukat. Ezt tette Kassák Lajos is, akit a szakírók többször neveztek a magyar avantgárd „apostolának”. Kétségkívül ő volt az, aki Magyarországon a legmarkánsabban képviselte az Európában már évekkel korábban szárnyra kapott izmusokat. Kassák sokoldalú ember volt, író, költő, műfordító, festő, alkalmazott és reklámgrafikus, lapszerkesztő egy személyben. Kohéziós erejéhez nem fér kétség, szervezőkészsége révén sokan gyűltek össze körülötte már Budapesten is, nem csak a bécsi emigrációban. A kiállításon látható fényképen körülötte állnak többek között a modern művészet magyar úttörői: Bortnyik Sándor, Uitz Béla és felesége, Simon Jolán színésznő is.

Kassák 1887-ben született Érsekújváron. Bár szülei taníttatni szerették volna, ő inkább dolgozni akart. Lakatos lett, később vasmunkásként angyalföldi gyárakban dolgozott. Az egyik önéletrajzában meg is említi, hogy szívesen végzett fizikai munkát, és csak esténként írt verseket, regényeket. 1909-ben pénz nélkül, gyalog indult el Párizsba, világot akart látni, de egy év múlva haza kellett térnie. Erről az időszakról írta többkötetes regényét Egy ember élete címmel.

Baloldali ember volt, szocialistának vallotta magát, de a politikától hamar elhatárolódott. A világ jobbításán fáradozott, és soha nem választotta külön a művészt és a társadalomért felelős embert. Nem volt ezzel egyedül, mint tudhatjuk, Ferenczy Béni is így gondolkodott és cselekedett. Kassákot vitatkozós, kritikus természete miatt egyetlen rendszer sem szerette. Az ötvenes években ugyanúgy igyekeztek ellehetetleníteni, mint a Kádár korszakban – annak ellenére, hogy Kossuth-díjat adtak neki, végig megfigyelték, sokáig nem is publikálhatott. Ugyanakkor nem sokat tudtak tenni ellene, hiszen külföldön, Párizsban, Berlinben is sokan ismerték az avantgárd művészek közül, s ha bebörtönözték volna, az nagy visszhangot keltett volna a nyugati sajtóban.

Kassák Lajos 1916 őszén Budapesten hozta létre a MA című folyóiratát, a magyar avantgárd meghatározó orgánumát. A tanácsköztársaság bukásával a MA mozgalmának tagjai, a baloldali értelmiségieket követve, Bécsbe menekültek, ahol 1920-ban új kontextusban és új történelmi szituációban indították újra a lapot. Kassák, bár megtartotta a lap címét, új alapokra helyezte a folyóiratot. A politikai művészet lehetőségeiben való csalódása miatt figyelme a nemzetközi avantgárd mozgalmak felé fordult. Ez a váltás nemcsak saját művészetét töltötte fel új energiákkal – a MA is innen kapott friss impulzusokat. Kassák célja kettős volt: integrálódni az európai avantgárd nemzetközi hálózatába, és az új művészet aktív alakítójaként fellépni a magyar színtéren.

A hihetetlenül sok címlap, újságcikk és egyéb dokumentum közül nehéz bármit is kiemelni, annyi az érdekesség, az olvasni- és látnivaló. Mindenképpen meg kell azonban említenünk két dolgot: az egyik a dada, a másik a képarchitektúra. A dadaizmus az esetlegességet hirdette, tagadta a tudatos kompozíció kialakításának szükségességét. Maga a szó, dada, ami annyit jelent: lovacska, a lényeget fejezi ki, a véletlenszerűséget. Azt a jelenséget, amikor egy falevél lehull a fáról, és senki sem tudja, hol ér földet. Az ebben az időben készült plakátok és újságcímlapok tipográfiája is ezt üzeni. Jó néhányat láthatunk közülük a Petőfi Irodalmi Múzeum mostani kiállításán. 

A képarchitektúra pedig – Kassák szavaival élve – csak úgy „van”. Nem akar ábrázolni semmit, nem szól semmiről – vonalakból, foltokból, tipográfiai elemekből, betűkből áll, nem mesél, és nem mond véleményt. „Egyszerűen tehát van, mert önmaga erejénél fogva meg kellett születnie. A képarchitektúra nem kép többé a szó akadémikus értelmében” – mondta Kassák egy róla szóló portréfilmben.

Élete során Kassák több újságot is indított, amelyek fenntartása, rendszeres megjelentetése egyáltalán nem volt könnyű feladat. A lapokat nagyjából ezer példányban nyomták, és jórészt az előfizetőknek adták el. De ugyanígy működött egy másik, igen híres folyóirat, a Nyugat  is. Sőt tudjuk, hogy nem volt ez másképpen külföldön sem: a művészeti, irodalmi lapokat mindenütt alacsony példányszámban állították elő, tényleges nyereséget egyik sem tudott hozni. Jelentőségük azonban így is óriási, hiszen teret és lehetőséget biztosítottak a kísérletezésnek, gazdagították a szellemi kínálatot, és izgalmas lenyomataivá váltak egy-egy korszak bonyolult, sokszor nagyon is összekuszálódott szellemiségének.

„Kassák heroikus küzdelmet vívott, hogy fenntartsa a lapot, 1924-ben már nehezen kaparta össze a nyomdaköltséget, a tehetősebb, valamilyen polgári foglalkozást űző munkatársak voltak segítségére, de a nyomdaszámla jelentős részét rendszerint Kassák tette le az asztalra. Nem egyszer a drága Simon Jolán zsebéből, retiküljéből bűvölte, vagy ha kellett, terrorizálta elő. Sokszor voltam tanúja az elkeseredett családi perpatvarnak, amikor ez az önfeláldozó, nagyszerű asszony – szuggesztív tehetségű színésznő volt, aki otthagyta állását a budapesti Belvárosi Színháznál, hogy férje mellett lehessen az emigrációs nyomorúságban – panaszkodott és védekezett: a házbért kell kifizetni, holnapra nincs ebéd! Ám Kasi nem hajlott a szóra, még két tízschillingest, meg egy eldugott húszas bankót csalt elő felesége titokban őrzött, a család mindennapi kiadásait nehezen fedező pénzecskéjéből. (…) Az már a felesége – egy szüntelen küzdelmes életben megtanult – keserves művészete volt, hogy a könyvek eladásával, meg varrással, kézimunkák, párnák, kalapok készítésével, a leglehetetlenebb erőfeszítéssel előteremtette a mindennapra valót” – olvashatjuk mindezt Nádass József Arcképvázlat Kassák Lajosról című művében.

(A kiállítást a Petőfi Irodalmi Múzeumban tekinthetik meg, február 25-ig.)

Fotó: Mészáros Ákos

Mészáros Ákos/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2018. február 4-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.