Eleven képek – Bill Viola videooltárképei Cuencában

Kultúra – 2019. február 23., szombat | 19:13

Bill Viola évtizedek óta készít olyan alkotásokat, amelyek szétfeszítik a festészet hagyományosan értelmezett kereteit éppen úgy, mint a szakrális alkotások határairól alkotott elképzelésünket. Videomunkái az 1970-es évek óta rendszeresen megjelennek kiállítótermekben.

Ha azt gondoljuk, hogy a Harry Potter-történetek Roxfortjának képből kiintegető és kibeszélő, megelevenedő festményei egy mesekönyv fantáziavilágán kívül máshol biztosan nem fordulhatnak elő, s különösen nem valamely templom vagy a modernizmus művészetvallásának templomaként funkcionáló művészeti múzeum terében, tévedünk. Az 1951-es születésű amerikai videoművész, Bill Viola évtizedek óta készít olyan alkotásokat, amelyek szétfeszítik a festészet hagyományosan értelmezett kereteit éppen úgy, mint a szakrális alkotások határairól alkotott elképzelésünket. Videomunkái a 70-es évek óta rendszeresen megjelennek kiállítótermekben: idehaza többek között láthattuk a Hírhozó című, eredetileg az angliai Durham katedrálisa számára 1996-ban készített alkotását a debreceni Modern és Kortárs Művészeti Központ Messiások című, 2009-es gyűjteményes kiállításán. A londoni Szent Pál-székesegyházban két video-szárnyasoltára is látható: a 2014-es Mártírok (Föld, levegő, tűz, víz) tetraptichon és a 2016-os Mária-triptichon.

Hogyan képzeljünk el egy-egy ilyen alkotást? Lehet kisebb vagy nagyobb méretű, vászonra vagy táblára vetített, de akár képernyőn megjelenő is. Különlegessége, hogy a kezdetben akár festménynek vagy fotográfiának látott, figyelmesen megkomponált, részletgazdag kép lassú vagy éppen gyorsuló változással valamilyen időtartamú mozgóképként jelenik meg, ha kellő ideig szemléljük.

Elsőre mindez elég bizarrul hangzik, ám az egyre inkább képek – és főként mozgóképek – által uralt korunkban szokatlansága ellenére sem feltétlenül elvetendő ez az újszerűnek tűnő megoldás. (Mint ahogyan az sem rendhagyó, ha nem csak kiállítóteremben, hanem templomi térben is találkozunk kortárs képzőművészeti alkotással.) Az egyre nagyobb, tökéletesebb és részletgazdagabb mozgókép a mindennapjainktól sem idegen: gondoljunk csak a lakásunkban (esetenként annak minden szobájában) „házi oltárként” elhelyezett televíziókészülékre: naponta több órán át figyelmesen nézzük, szavait szentírásként fogadjuk el, üzenete meghatározza a világról alkotott képünket.

Elsőre szokatlanok ezek az alkotások, csakúgy, mint Claude Monet kezdetben kritikusi gúnyszóként impresszionistának címkézett, valóban radikális szemléletváltást hozó, 1872-ben készült Impresszió, a felkelő nap című festménye, mint a Lumière fivérek első nyilvános filmvetítése 1895-ben a párizsi Le Salon Indien du Grand Café közönsége előtt, vagy mint a színes tévékészülék volt a mi nemzedékünk gyermekkorában.

A médiaelmélet atyja, a kanadai Marshall McLuhan már A Gutenberg-galaxis című1962-es munkájábanlejegyezte e jelenségről: „Azok, akik először tapasztalják egy új technológia kezdetét, legyen az ábécé vagy rádió, igen hevesen reagálnak rá, mert azonnal új érzékelési arányok keletkeznek a szem vagy a fül technológiai kitágulása miatt; ez az embernek egy meglepően új világgal szolgál, markáns új tapasztalatokat vagy új kölcsönhatást kínál az érzékletek hálózatában.”

Mit keresnek ezek az alkotások éppen egy kasztíliai városban? A kiállításnak otthont adó Cuenca a spanyolországi Mezeta fennsíkon, Madridtól mintegy százhatvan kilométer távolságra keletre található, a Huécar folyó ölelésében. A város magja az egyik kiemelkedő sziklamagaslaton áll, s a művészeti múzeum épülete a szakadék fölé benyúló úgynevezett függőházak egyikében búvik meg. Ennek a hadászati szempontból mindig is fontos településnek – az absztrakt művészeteket bemutató múzeuma mellett – nevezetessége még a rendkívül összetett, gazdag, performatív húsvéti körmenete, amelynek külön múzeumot is nyitottak.

Bill Viola munkái ebben a környezetben „párbeszédet kezdeményeznek a várossal és a látogatókkal (…) a fényből és hangból készült képek által, amelyek lelassítják az időt, és egy ütemre lépnek a város lassú ritmusával” – írja a kiállítás katalógusában Kira Perov, a művész társa és stúdiójának vezetője. Az elképzelés eredményesen megvalósul: itt nem lehet rohanni, a szemlélődésre önkéntelenül is elegendő időt szán a látogató: a négy helyszínen látható tizenhat alkotással az ember könnyedén eltölthet egy egész napot (persze a Spanyolországban szokásos szieszta megtartásával is számolva).

A legkisebb helyszínen a művész Passiók sorozatához tartozó művek láthatók, amelyeket az emberi természet lényegét megfesteni kívánó reneszánsz mesterek munkái inspiráltak: megtalálható köztük a Pontormo Vizitációját megidéző Üdvözlés, a néma A csöndesek kvintettje, az Obszerváció megrendült és megrendítő tekintetű alakjai, amint elénk lépnek, valamint a Négy kéz sorozat, amely arra irányítja a figyelmünket, hogy mennyi minden elbeszélhető imára kulcsolódó vagy éppen széttárt kezekkel. Az egyik templomban egyedüli alkotásként a már említett Hírhozó hatalmas, az apszisban elhelyezett, vászonra vetített képe látható, amely egyszerre idézi meg a születést és az alámerítés általi újjászületést a széttárt karú, elmerülő és felbukkanó, mezítelen, szakállas, fiatal felnőtt férfialakkal.

A másik templomban a Mártírok Londonból kölcsönzött panelje mellett a Trisztán sorozat két, szintén hatalmas vetített képe tekinthető meg: a Trisztán mennybemenetele – Egy hegy hangja a vízesés alatt és a Tűzasszony, valamint a Masolino Piétàjának mozgóképes parafrázisaként szolgáló Felemelkedés. Az utóbbi elképesztő erővel jeleníti meg a kőszarkofágból a vízáradattal együtt kiemelkedés és az ismert piétakompozíció szerinti aláhanyatlás mozdulatsorát. E helyszínek teljesen elsötétített és csendes tereiben az alkotások fénye és hangja vezeti a kezdetben óvatosan botorkáló, lelassuló látogatót, akinek ezzel párhuzamosan lassanként kifinomodik, élesebbé válik az érzékelése.

A negyedik kiállítási helyszínen múzeumi környezetben láthatók a Viola-alkotások, a 60-as és a 70-es évek spanyolországi absztrakt művészetét bemutató alkotások között, elszórva: lent a legkorábbi, a Tükröző medence vetített videója; kissé feljebb, egy apró helyiségben a két legújabb munka: két, a víz alatt lélegzetvétel nélkül, végtelennek tűnő ideig lebegő nőalak, a felnőtt Sharon és a gyermek Madison. Legfölül a Kimondatlan (Ezüst és arany) festett fatáblára vetített mozgóképeiből létrejövő ikerpaneljei, amelyek egy férfi és egy női arcot mutatnak be az érzelmek teljes összhangban változásával.

Bill Viola az emberi létezés alaptapasztalatait: a születést, a halált, az örömöt, az együttérzést, a spiritualitást vizsgálja munkáival. A művek megalkotásához használt kamera és a kiemelt, esetenként nagyra növelt, a zavaró környező elemektől elhatárolt vetítőfelület, ez az ilyen kontextusban kevésbé megszokott médium közel hozza a nézőhöz ezeket a tulajdonképpen egyszerű és jól ismert tapasztalatokat, amelyeken a hétköznapokban sokszor a figyelem legapróbb morzsája nélkül lépünk át. Ezek az alkotások arra vezetnek, hogy ráébredjünk: ha kellő figyelmet szánunk e pillanatokra, akkor megláthatjuk a lényeget. Mindehhez – az elcsendesedéshez, a megfigyeléshez, a meglátáshoz és a felismeréshez, az elgondolkodáshoz, a befelé forduláshoz, reflexióink kialakításához – bőven adnak teret a videók. Ahogyan a művész egyetlen találó mondatban megfogalmazta: „A művészet számomra a lélek fölébresztésének folyamata.”

Bill Viola kiállításának misztikus útja nemcsak addig tart, amíg eljutunk a kiállítás helyszínéig és végigjárjuk azt, hanem elkísér bennünket a hazaúton és a megérkezés után is. S talán abban is segít, hogy lelassuljunk saját magunkhoz, és a mindennapi képáradatban meglássuk végre a lényeget.

A Vía Mística című kiállítás február 24-ig látható a spanyolországi Cuenca városában, a Museo de Arte Abstracto Español, az Escuelas Cruz Novillo, az Iglesia de San Miguel és az Iglesia de San Andrés épületeiben. A belépőjeggyel látogatható a Museo de la Semana Santa de Cuenca is.

Bővebb információ a kiállítás honlapján.

Fotó: Körösvölgyi Zoltán; Viamistica.es

Körösvölgyi Zoltán

Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2019. február 17-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria