A Hold hangjai – Huszonöt éve halt meg Federico Fellini

Fellini utolsó filmjét 1989-ben forgatta, A Hold hangjai címmel. Ermanno Cavazzoni1987-ben írt – később magyarul is megjelent –, A holdkórosok eposza című regényét vitte vászonra.

A színhely egy olasz kisváros. A film főhőse, a költő Salvini úgy érzi, hogy a Hold duruzsol neki, s ezeket a hangokat követve vándorol, különös alakokkal találkozva. Állandó társául szegődik Gonella, az egykori állítólagos prefektus, akinek megrögzött fóbiája, hogy üldözik a hatalom emberei, mindenkiben kémet, besúgót lát. A film kettejük kóborlásán keresztül mutatja be a paraszti világ, a pogány, illetve a katolikus kultúra és a fogyasztói társadalom deformálódott arcát, hangulatát, különleges alakjait. Eszünkbe juthat Fellini hetvenes években bemutatott klasszikus alkotása, az Oscar-díjas Amarcord – mintha ennek eltorzult, groteszk változatát látnánk megelevenedni. Gonella és Salvini kettőse némileg Don Quijote történetére emlékeztet, de itt hiányzik a való világhoz kényszerűségből igazodó Sancho Panza alakja. Két búsképű lovagot látunk, akik képtelenek elfogadni az értékét vesztett világ silány realitását.

Cavazzoni regénye és a belőle készült film titkokat árul el, a kimondhatatlant önti szavakba. Salvini gyermeki naivitással azt kérdezi, hogy miért nem tudunk kapcsolatba lépni a halottakkal: „Miért nem lehet tudni rólatok semmit? Hol vagytok?” Vagy éppen azt szeretné megtudni, hogyan lehetséges szót érteni az élőkkel, ha nagyon mások, mint az átlag, mint például a gazdag képzeletű Salvini, vagy az elképzelt üldöztetését tragikus valóságként megélő Gonella.

A címből következően a történetben központi helye van a Holdnak. A Biblia szerint természetesen a Hold is Isten teremtménye, az Úr azért helyezte az Égre, hogy uralkodjék az éjszaka fölött (Ter 1,16). A Nappal együtt eszkatologikus motívum, jelzi az idők végét, az Úr napját, amely bűnbánatra szólít (Joel 2,10). A Jelenések könyvében azt olvassuk: elveszti fénye harmadát a Nap, a Hold és a csillagok, így a nappal és az éjszaka világossága is harmadával csökken (Jel 8,12).

Fellini filmjében csak nyomokban lelhetők fel a világot megtartó értékek, de az emberekben nyoma sincs a bűnbánatnak. A Hold többféle funkciót is betölt. Salvini számára az ideális nőt, Aldinát testesíti meg. Emlékezhetünk: Aldinának hívták az Amarcord szépséges kamaszlányát, akibe reménytelenül szerelmes az előnytelen külsejű, túlsúlyos diák. Itt pedig mintha a gyönyörű nővé érett Aldinával találkoznánk, akinek számára a fényűző csillogás az elsődleges. Nem érdeklik őt a belső értékek, így érdemtelen Salvini tiszta, szenvedélyes, de plátói szerelmére. Eszünkbe juthat a Don Quijote képzeletében tökéletes nővé magasztosult Dulcinea is. A Hold a forrása Salvini képzelődéseinek, a tőle hallott szavak hatására indul mindig újabb és újabb kalandra. Mivel ebben a világban mindenütt üvöltöznek, zenélnek, ricsajoznak, időnként lövöldöznek is, ez a borzalmas, folyamatos hangzavar elnyomja a Hold suttogását, ami a külvilág ítélete szerint csupán a bolondok, valójában a beavatottak számára érthető. A Hold jelenti a bennünket állandóan figyelő, ellenőrző hatalmat is. A tőle rettegő Michelizzi fivérek egyike szerint a Holdat „félre kell állítani”, minden bajunkról „a spion tehet, a Hold, mely évezredek óta kémlel minket, mindig is kémlelt”.

A világot jellemző felszínesség, sekélyesség egyértelműen megnyilvánul, amikor a Michelizzi fivérek végül foglyul ejtik a Holdat. Ez csupán egyike lesz a média által naponta tálalt megannyi szenzációs eseménynek. A kisváros főterén világi és egyházi vezetők részvételével összeül a legújabb kor varázsrendezvénye, a mindenre megoldást találni hivatott kerekasztal, tévériporterek és hatalmas, zsibongó tömeg jelenlétében. Az emberi ésszel felfoghatatlan esemény értékelői nem jutnak túl a közhelyek szajkózásán, így az Egyházat képviselő bíboros azzal intézi el a dolgot, hogy ő semmit sem kérdezne a Holdtól. „Miért kéne tőle kérdeznem? A Hold nem tudna felfedezni nekünk semmi újat. Előttünk már minden titok lelepleződött” – mondja. Ez azonban kevés a modern kor emberének, egy munkás kinézetű ember joggal tiltakozik: „Azt szeretném megkérdezni, hogyha már idepottyantam, mi dolgom ezen a világon?” Ez az a hívőket és nem hívőket minden korban visszatérően kínzó kérdés, amelyre ebben a történetben senki sem tud válaszolni. Mint ahogy nem igazán megnyugtató a pap, Don Antonio kijelentése sem, amikor az örök üdvösségről szólva azt mondja: ennek csak ötven százalék az esélye, bár a semminél ez kétségtelenül több. Nincsenek valóban hiteles személyek, akik reményt, vigaszt adnának az összezavarodott embereknek. Így aztán a Hold elfogásáról megemlékező ünnepség is zűrzavarba, zajos anarchiába csap át, bizonyítva a szakállas professzor szavainak igazságát: „Ezúttal is szomorúan kell megállapítanom, nem mulasztunk el egyetlen pillanatot sem, hogy bebizonyítsuk, milyen éretlenek vagyunk.”

A regény és a belőle készült film is azt sugallja, hogy ebben a kaotikus, zűrzavaros világban a látszólagos bolondok – így az említett Gonella és Salvini mellett a zene démoni hatalmától megrettent, a világból kivonult, hajléktalanná vált zenész – őrzik az értékeket, de szakadéknyi távolság választja el őket az úgynevezett normálisoktól. Joggal mondja Salvini: „Minket, értelmeseket nem ért meg senki.” Az igazi valóság ugyanis a természetfölöttiben mutatkozik meg, ennek feltárásához pedig érző lélekre van szükség, arra, hogy látva lássunk és hallva halljunk. Még akkor is, ha nem értünk mindent, ahogyan azt a film végén a Hold közli az emiatt panaszkodó Salvinivel: „Nem kell értened. Az lenne a baj, ha megértenéd.” Salvini azonban reménykedik: „Én mégis azt hiszem, ha egy kicsit nagyobb csend lenne, ha mindnyájan csendesebbek lennénk, talán megérthetnénk valamit.” A valódi lelki elmélyüléshez csendre, meditációra volna szükségünk, hogy kikerülve a modern kor nyomorúságából, az elviselhetetlen lármában is elinduljunk a szűk ösvényen a hitünk szerint mégiscsak létező túlvilág felé.

A hold hangjai egy korszakos jelentőségű filmrendező utolsó alkotása, egyike a legragyogóbb Fellini-filmeknek. A rendező méltó búcsúja a művészettől, a földi élettől.

(A hold hangjai, olasz–francia film, 116 perc, 1989. Rendező: Federico Fellini. Forgalmazza és kiadja: Etalon Film Kft., 2018. A film az Etalonnál megvásárolható díszdobozban is, amely tartalmazza Fellini még két másik alkotását is: Az édes élet és A nők városa című filmet.)

Fotó: Imdb.com

Bodnár Dániel/MagyarKurír

Az írás az Új Ember 2018. október 28-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.