Ferenc pápa: Isten szeretete kiárad a szívünkbe

Kultúra – 2016. december 4., vasárnap | 16:44

A Szent Gellért Kiadó gondozásában idén megjelent kötetben a szentatya gondolatait olvashatjuk, melyek az előszót író Kránitz Mihály pap, teológus szavai szerint lelki táplálékul szolgálhatnak számunkra.

Ferenc pápa nem ringat bennünket hamis illúziókba, egyértelműen leszögezi, hogy kereszténynek lenni nem egyszerű, és csak Isten kegyelmével válhatunk lélekben is Krisztus-követőkké, nem saját erőnkből. Nem szabad, hogy megelégedjünk a középszerű élettel, vessük tekintetünket a betlehemi csillagra, „és kövessük szívünk nagy vágyait, azt, ami jó, igaz, szép!” Életünk középpontja a szívünk, ám a szentatya figyelmeztet, hogy mégis fel kell tennünk a kérdést: „Hol vagyunk? Isten közelében vagy tőle távol?” Legyünk harmóniában mindazzal, amit teszünk, amit beszélünk, vagy akár csak gondolunk. Életünk során rengeteg kihívás ér bennünket, ilyenkor a személyiségünk és a szívünk vizsgázik. „Ha a helyén van, azaz az Úrnál, akkor helyes a magatartásunk, ha pedig az egyéni érdekek fontosabbak, és csak magunkra számítunk, akkor téves úton járunk. Álljon lelki szemünk előtt a hűség, az önismeret, és bátran kövessük az erkölcsi erényeket.”

Bergoglio pápa tényként állapítja meg, hogy napjainkban Európa elutasítja keresztény gyökereit. Az oktatásban nem jelenik meg az istenhit és az evangéliumi erkölcs. Divat a semlegesség. A világ „nem tűri Krisztus istenségét. Nem tűri el a nyolc boldogságot. Ezért van az üldözés: szóval, rágalmakkal, amiket az első évszázadok keresztényeiről mondtak, a meghurcoltatás, a börtön.” A hívők viszont, még ha kevesen vannak is, tanúságtételükkel és imájukkal megőrizhetik a hitet, amint tette ezt a „mustármagnyi ősegyház.” Minden embernek, de a kereszténynek különösen, küldetése van a világban. „Ha Krisztusra tekint, megérinti őt Isten Szívének a szeretete, és ez arra indítja, hogy menjen és éljen a Szentháromság hitében.” Ez tanúságtételt jelent.

A szentatya kiemelkedően fontosnak tartja, hogy képesek legyünk helyesen értelmezni a különböző helyzeteket, sugallatokat, mi az, ami Istentől jön, és mi az, ami a gonosztól, aki mindig megpróbál becsapni, rossz útra vinni bennünket. A keresztény soha nem lehet nyugodt, hogy minden rendben megy, meg kell különböztetnie a jót a rossztól, és alaposan megvizsgálnia az eredetét, honnan jön, és mi a gyökere. A szellemek megkülönböztetése a keresztény hívő sajátja. Nem magától jut el a helyes útra, hanem a Szentlélek vezetésével. Életünk minden napján rászorulunk a kegyelemre, Isten bölcs támogatására. Ha letérünk az igaz útról, az Úr mindig megadja a kegyelmet, hogy visszatérhessünk. „Senkiről ne mondjunk le! Istennél semmi sem lehetetlen. Mindenki egy egész életet kap arra, hogy visszatérjen a mennyei Atyához. Ezért töltsön el bennünket az öröm!”

A szentatya emlékeztet rá, hogy Jézus a szenvedése előtt akkori és leendő tanítványai egységéért imádkozott. Életáldozatának legfontosabb pillanatában is „mi” vagyunk a fontosak. Érezzük át, hogy nem mehetünk el egyszerűen a szokásos megállapítás mellett, hogy hát „ilyen az ember”, hanem törekedjünk a tudatos közösségépítésre a szeretet alapján.

A pápa megemlékezik napjaink vértanúiról is. Számuk ma több, mint az ősegyházban. A keresztény élet „nem nyereséges üzlet, nem sikeres karrier, hanem egyszerűen csak az, hogy követjük Jézust. Amikor Jézust követjük, akkor ez történik.” Az igazi boldogság a szívekben valósul meg, azok szívében, akik lemondtak arról, hogy földi módon legyenek boldogok. „Nem lefelé, hanem felfelé néznek, ahol Krisztus ül az Atya jobbján. Minket is oda vár.” Csodálatos dolog, hogy Isten gyermekei vagyunk, de ez azzal a felelősséggel jár, hogy követnünk kell Jézust, „az engedelmes szolgát, és ki kell alakítanunk magunkban az ő vonásait, a szelídséget, az alázatot, a gyengédséget.” Ez természetesen nem könnyű, különösen, hogy körülöttünk olyan nagy az intolerancia, a gőg és a keményszívűség. A Szentlélektől kapott erővel azonban igenis lehetséges – írja a szentatya, s arra is rámutat: az igazi szeretetet Istentől tanultuk meg, aki a saját Fiát sem kímélte, hanem értünk áldozatul adta. Ez a szeretet mértéke, és ezt kell viszonoznunk, János evangélista szellemében: „Aki nem szeret, az nem ismeri Istent, mert az Isten szeretet” (1Jn 4,8). Isten olyan, mint a tékozló fiú történetében szereplő apa (Lk 15,11–32): nem zárkózik be a neheztelésbe amiatt, hogy a kisebbik fia elhagyta, hanem éppen ellenkezőleg, folytonosan várja őt – hiszen ő adott neki életet –, elébe szalad, megöleli, és nem engedi, hogy végigmondja bűnbánó szavait, „szinte a szájára teszi a kezét, olyan nagy benne a szeretet és az öröm, amiért megtalálta”.

A keresztény alázatot vizsgálva a pápa kifejti: az nem abban áll, hogy azt mondjuk: „Énrám nincs semmi szükség” – közben pedig elrejtjük a büszkeségünket. Az evangélium megvalósítása egészen egyszerű: csak a magam érdekét kell háttérbe szorítani, ahogy ezt Jézus tette. Ő példája követésére szólít fel minket: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű!” (Mt 11,28–30)

A hit lényege pedig, hogy megvalljuk Istent, azt az Istent, aki kinyilatkoztatta magát nekünk, Ő a történelem Istene. Isten keresi az embert, s még ha az meg is feledkezett róla, folyamatosan szólítgatja. „A legnagyobb jel, amit adott: Fia megtestesülése. Ez a történelem középpontja, s nemcsak az időt, hanem üdvösségünk kezdetét is innen számíthatjuk. Isten valóságosan belépett az emberi világba.”

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír 

Kapcsolódó fotógaléria