Háromkirályok – Igaz mesék – Pécsről

Kultúra – 2016. december 26., hétfő | 15:00

Debreczeni László „Háromkirályok – Történelmi regény Pécsről” című kötetét Petrőczi Éva mutatja be. Az írás az Új Ember karácsonyi számában jelent meg nyomtatott változatban.

A mára már nyugodtan patinásnak és rangosnak nevezhető pécsi Pannonia Könyvek, illetve a Pro Pannonia Kiadó, s annak igazgatója, Szirtes Gábor irodalomtörténész joggal nevezhető lokálpatriótának, a szó lehető legnemesebb értelmében. Hiszen olyan, komoly tehetségű és emberségű szerzőket mentett ki az ismeretlenségből, a feledésből, mint a regényíró Dénes Gizella, vagy az 1956-os események egyik legtisztább hangú poétája, a Janus Pannonius Társaság egykori főtitkára, Lovász Pál költő. Vagy éppen a holokauszt pécsi eseményeinek egyik, még napjainkban is a városban élő, hiteles krónikása, Krassó Sándor.

Az értékek felmutatásának ebbe a sorába illeszkedik most Debreczeni László nyugalmazott tisztifőorvos második, terjedelmesebb alkotásának kiadása is. Első könyve, a 2004-ben magánkiadásban megjelent, s angolul és németül is olvasható Egy medikus barangolásai börtönországban után ez a saját „amatőrségét” kedves szerénységgel vállaló szerző méltán került be a Pro Pannonia rangos szerzőgárdájába. Annak ellenére, hogy új műve, a Háromkirályok egyik részletében így jellemzi önmagát: „Boldizsár András már korábban is írt szakmai cikkeket, és írogatott egyet s mást, amit a szakmai nyelv »szépirodalomnak« nevez. Nem tartotta magát írónak a szó igazi értelmében, de volt bizonyos íráskészsége, úgyhogy emlékeit, gondolatait, érzéseit időnként megírta. Ez a tárca, ami egy bányaszerencsétlenségről szól, ebbe a sorba tartozik. Nemcsak a mentőorvos, vagyis saját maga gondolatait, érzéseit beszéli el, hanem a sújtólégrobbanásban életét vesztett két áldozat emberi arca, élete, halála is felvillan az írásban. Minden embernek van valamilyen módszere, technikája arra, hogy a feszültségtől megszabaduljon... Egyetemista korában András barátaival mindig moziba ment, és megnézett valami jó filmet a sikeres szigorlatok után. Most ezt az írásbeli elbeszélés-, kibeszélésmódot választotta. Nála ez a módszer bevált.”

Azonban 1956 egyik hőse, a pécsi orvoskar diákparlamentjének elnöke, az egyetemi zászlóalj tagja, akit 1958-ban börtönbüntetésre ítéltek, s az 1959-es amnesztiával szabadult, nem csupán személyes sorsának alakulását idézi fel ebben a könyvében, hiszen ő csak a „háromkirályok” egyike, Boldizsár néven. Ifjúkori barátai, egykori osztálytársai, a kettétört életű „Menyhért”, akit Asztalos, a DISZ-titkár vádjai nyomán kizárnak a középiskolából, illetve a holokauszt során zsidó édesanyját örökre elveszítő „Gáspár”, a „mecseki láthatatlanok” néven ismert legendás harcosok egyike, ugyanolyan fontos szereplői a könyvnek, mint ő maga. Ők hárman egyébként éppen Asztalos temetésén tesznek tanúbizonyságot arról, hogy nem a bosszú emberei, amikor a regény végén együtt imádkozzák a Miatyánkot.

Azonban a könyvismertetés műfajának tárgyilagosságán ezúttal túllépve be kell vallanom: engem mégis Debreczeni főorvos úr egyes szám első személyű – bár az egyik napkeleti bölcs maszkja mögé rejtőzve elmondott – élményei ragadtak magukkal. Nem is lehet ez másként, hiszen Pécs 1956-ját jómagam a forradalom egyik központjával, a pécsi orvoskari épületekkel szembeni házban éltem át, a tankok szaggatta Rákóczi úton, alig néhány méterre a medikusok egykori Szent Mór-, akkoriban csak 48-as téri kollégiumától. Ráadásul a Háromkirályok egyik legtragikusabb illusztrációját sem most látom először. A pálos rend gyönyörű, a képen éppen egy tank ütötte sebből „vérző”, modern templomát, amelynek építésében nagyapám, Ludwig Károly mérnök is részt vett. S ezzel a sors-párhuzamok még korántsem érnek véget, annak ellenére sem, hogy 1956-ban én mindössze öt és fél éves voltam. A „Debreczeni” névre azonban világosan emlékszem, részben az 1956 februárjában hosszú börtönévek után hazatért, akkoriban éppen végzős orvostanhallgató apám elbeszéléseiből. De nem idegen számomra a fordulatos, minden önsajnálattól mentes, végtelenül harmonikus egyéniségű orvos-szerző új regényének második színtere, a forradalom után „felfuttatott” bányászváros, Komló sem, ahol a tragikus történelmi fordulatot követően Debreczeni főorvos úr bányaorvosként kezdett dolgozni. Ugyanott, s ugyanakkor, ahol és amikor ugyancsak „büntetésbe került” felnevelő keresztapám, Nemerey Péter, aki a komlói kórház sebészetén talált menedéket és méltó szakmai célokat a pécsi sebészeti klinikáról történt eltávolítása után. S mégis, mindezekre a nyomorúságokra is emlékezve: úgy érzem, éppen ez lehetett az egyik oka annak, hogy 1956 után olyan sokan döntöttek úgy, hogy ebben az országban kívánják leélni az életüket. Mert ilyen párhuzamok, ilyen együvé tartozások és ilyen, felismerésekkel teli olvasmányok csak itt, ebben a kis hazában várhatnak ránk.

Nagyon szomorú és csúnya nevet kaptak az angol nyelvterületekre vetődő hazánk fiai-lányai a forradalom után: „DP” – azaz displaced person, magyarán és gorombán „hontalan”. S bár a könyv számos epizódja mutat be olyan élethelyzeteket, amikor a három egykori cimbora, Gáspár, Menyhért és a hármójuk krónikáját rovogató Boldizsár bizony jócskán „honában hontalan” lehetett, (hogy Kormos István költő szavát idézzük!), ez a könyv mégis igazi karácsonyi ajándék. Pécsieknek éppúgy, mint az ország bármely más településén élőknek. Mert a hűség könyve, az emberi tisztaságé, a barátságé, az adni tudásé. S egy mindvégig a betlehemi csillagra tekintő életé. Egyszóval: valóban a „háromkirályok” könyve, s így nagyon méltó olvasmánya lehet 2016 adventjének és karácsonyának.

(Debreczeni László: Háromkirályok – Történelmi regény Pécsről, Pécs, Pannonia Könyvek, 2016.)

Petrőczi Éva

Kapcsolódó fotógaléria