Henri Morice: Az Oltáriszentségben élő Jézus

Morice atya tényként állapítja meg, hogy Jézus egész életében vonzódott a szegénységhez, így volt ez születésekor, Betlehemben, így volt Názáretben is. „Egy istállóban született… Az a zug, ahol Jézus először felsírt, sötét, piszkos és rossz szagú volt, nem volt benne fekhely, még leülni sem volt hová.” Krisztus, a végtelen szentség, születésétől kezdve bűnbánóként viselkedik. Ha dúsgazdag, fenséges hercegként, ünnepelt győztesként bukkant volna fel, a dicsőség és a pompa elhomályosította volna megváltói küldetését. „Ez… szereptévesztés lett volna. De Ő végtelen bölcsességében az első pillanattól az áldozathoz, a bűnösök helyettesítőjéhez illő magatartást tanúsított. Názáretben, akárcsak Betlehemben, szegény és bűnbánó életet élt.” Kereszthalálát, feltámadását, majd mennybemenetelét követően az Eucharisztiában újrakezdi rejtett életét egészen „az újabb passióig, amelyet az Antikrisztus miatt kell majd elszenvednie, és a végső győzelemig az utolsó ítéletkor”. Az alázat, a türelem és az áldozatkészség azok az erények, amelyeket Krisztus különösképpen gyakorol eucharisztikus életében, ahogy földi életében is tette.

A kötet szerzője leszögezi: Jézus vezeklő Isten, ez a valódi oka megalázkodásának. Egyúttal emlékeztet rá, hogy szakadéknyi a különbség az érzéki – görög, római – istenek és az Oltáriszentség Istene között. „Olyan Isten, aki egy falat kenyér alakját veszi fel, hogy megegyék. És kik? Nyomorult teremtmények, akik megsértették, káromolták, megtagadták. Emberi ésszel micsoda botrány ez, micsoda őrület!” Henri Morice atyát azonban nem érdekli a hitetlenek gúnyolódása az ostya láttán. „Minél kisebbé teszi magát az én Megváltóm, annál nagyobbnak tartom. Megalázkodásában mindenhatóságának bizonyítékát látom, mert csak Isten lehetett képes erre a mérhetetlen lealacsonyodásra.”

Szerencsésnek nevezi a szerző a hívő lelkeket, hiszen engedhetnek Jézus vonzásának. „Beleolvadnak a szentáldozásban; sőt, amikor ez a múló összeolvadás véget ér, akkor is egyesülhetnek vele gondolatban, érzésben, akaratban. Jézus lelke mindig tevékenyen jelen van bennük, vezeti, bátorítja, birtokolja őket. Ám ezt a bensőséges és finom összhangot megtörheti a bűn. „Az élet próbatételei közepette kétes tehát a biztonságunk, és szeretetünk folytonos veszélyben van. A rossz centrifugális erőként elszakíthat a középponttól, ahol nyugalomra lelünk.”

Morice atya számára nem kétséges, hogy az Oltáriszentségben, az egyszerű kenyérdarabban olyan erő van, aki világokat képes teremteni és megsemmisíteni. Csakhogy – amint az a természetfölötti dolgoknál lenni szokott – ez az erő rejtett, és titokzatos módon fejti ki hatását. Testi szemünkkel nem láthatjuk, csak a hitben. Az ostyában lévő Jézus nagyobb birodalmat hódított meg, mint amiről valaha is álmodtak. „Ő nemcsak egy nép uralkodója, hanem a világ ura. Mindenkinek a személyes barátja, a katolikus egyház láthatatlan feje, akinek mindenütt vannak szolgái…, életre-halálra elkötelezett barátai.” Jézus ígéretéhez híven mindig velünk van, nála nem kell a csalódástól vagy az elválástól tartanunk. Bárhová megyünk, velünk tart. „Ha majd megöregszünk, és elgyötört testünket magunk is szégyelljük, mások pedig szánakoznak rajta, Jézus akkor is szeretni fog.”

Henri Morice a Naphoz hasonlítja az Eucharisztia tevékenységét. A Nap szüntelenül minden irányba lövelli tűzsugarait, melynek nagy részei elvesznek, egyetlen szempár sincs, amely felfoghatná őket. Végül a tűztengerből néhány csepp a bolygókra hull, ahol meleget és életet ad. „És ezért a végtelenben alig észrevehető tucatnyi kis bolygóért ontja sugarait a Nap a hatalmas űrbe! Így sugároz az Eucharisztia is mindenkire, jókra és gonoszokra egyaránt. A kegyelmek özönét csak kevesen fordítják javukra. De ők drágák Üdvözítőnk szemében.”

Bár sok, önmagát katolikusnak valló hívő is közömbös az Eucharisztiával szemben, lelkét nem járja át Krisztus szeretete, a könyv írója hiszi, hogy az Oltáriszentség „táplálja és növeli bennünk az erényeket; orvosságunk, nyugtatónk, erősítőnk és ellenszerünk: csillapítja a nagy fájdalmakat, erősít a világ csábításaival szemben, kigyógyít a bűnből, csökkenti a szenvedélyek mérgező hatását.” Henri Morice több, ezt igazoló esetet is elmesél. Az egyikben egy útszéli kocsmában züllött életű katonák mulatoznak, káromkodnak, miközben egy fiatal lány zengő hangon énekel a béke és a szeretet Istenéről: „Világosság a világosságban, Ige, melynek ragyogása betölti a mennyet. Imádlak a titok árnyékában, mely szemeim elől elfed.” A lány a kocsma „borzasztó” tulajdonosának a gyermeke, de a mindennapi förtelem mellett is megőrzi hitét, minden reggel részt vesz a szentmisén és áldozik, esete „szép példája a szentségek hathatós erejének.”

Henri Morice szerint azok a keresztények, akiket Krisztus kegyelme formált, „az emberi nem szép példányai”. De ha magunkat próbáljuk alakítani a Megváltó világossága és segítsége nélkül, igen szegényes eredményre jutunk. „Erényeink csak a szentség karikatúrái lesznek.” Csak úgy győzhetjük le az egyik szenvedélyt, ha egy másikat állítunk vele szemben. „Csak a keresztény lélekben van szeretet kérkedés nélkül, tisztaság gőg nélkül, alázat alantasság nélkül.”

Henri Morice:
Az Oltáriszentségben élő Jézus
Sarutlan Kármelita Nővérek – Jel Kiadó, 2016

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír