Henri Morice: Jézus Krisztus személyisége

Kultúra – 2018. január 20., szombat | 14:49

Henri Morice e könyve először 1932-ben jelent meg magyarul, s a közelmúltban a Jel Kiadó a Sarutlan Kármelita Nővérek rendjével közösen ismét kiadta. A szerző arra keresi a választ, milyen lehetett Jézussal találkozni földi életében, milyen volt a személyisége.

Henri Morice (1873–1965) a franciaországi vannes-i egyházmegye papja volt, kanonok, a bölcsészettudományok doktora.

E könyvében tényként állapítja meg, hogy az emberek gyarlók, a legtöbben középszerűek, igyekeznek az átlagos színvonalon megmaradni, se nem egészen jók, se nem egészen rosszak. Jézus ellenben maga a tökéletesség. „Benne megvannak mindazok az erkölcsi tulajdonságok, tehetségek, melyeket embertársainkban elszórtan látunk. Ő egy személyben a szellem, szív és a tevékenység embere. Senki nem beszélt úgy, mint ő, senki sem tudott úgy bánni az emberekkel, mint ő, senki sem tudta úgy magával ragadni, kiemelni őket a maguk sekélyességéből, mint ő.”

A kötet írója kiemeli: Isten gyermekeivé akar bennünket fogadni, ezért megengedte, hogy egyszülött Fia emberré legyen és megváltásunkért meghaljon. „Viszonzásul szeretnünk kell őt egész lelkünkből, és szeretnünk kell az embereket, testvéreinket a teljes önmegtagadásig.” Jézus szeretetteljes személyiségében Isten volt a középpont, és köré csoportosult minden gondolata. Senki más nem ismerhette, ismerheti úgy az Atyát, mint a vele egylényegű Fiú. „Jézus szerette Istent minden erejéből abban az értelemben, hogy minden idejét, tehetségét, tevékenységét neki szentelte.” Jézus szeretete mindent magába foglaló, egyetemes. Nem táplált ábrándokat az embereket illetően. „Ismerte mélységes nyomorúságukat, de éppen ez a nyomorúság keltett benne részvétet. Szeretett minket, mert bűnösök és szerencsétlenek voltunk.”

Jézus Isten Fiaként lejött a földre hirdetni az alázatosságot, a tisztaságot, a szeretetet, mert látta, hogy a világ a gőg, az érzékiség, a gyűlölet zsákmányává lett. „Hogyan emelje ki abból az iszonyatos szennyből, amelyben az ember gyönyörűségét leli?” – teszi fel a kérdést a tudós szerző. Emlékeztet rá: Dante Aligheri, az Isteni színjáték írója, aki képzeletben bejárta az alvilági köröket, és élénk színekkel megrajzolta, egész életében szomorú volt a világ romlottsága miatt, és nem talált békét. „Így volt Jézus is, aki – miután betekintett az emberi romlottság mélységébe – mindig homlokán viselte a szomorúság redőjét.”

Henri Morice számára egyértelmű, hogy Jézus a bűnösökkel nem érdemükre való tekintettel foglalkozik, hanem „mélységes nyomorúságuk” miatt. Ugyanakkor figyelmeztet: ne essünk azok tévedésébe, akik Jézus jellemét „szűkítve és eltorzítva” látják, nem látnak benne mást, mint irgalmat. Ők maguknak alkotnak istent a maguk módjára, mert minden erőfeszítés nélkül akarnak üdvözülni, ezért olyan korlátlan engedékenységet tulajdonítanak Jézusnak, amilyet saját üres lelki életük megkíván. Ezzel szemben az evangélium Jézusa „se nem édeskés, se nem gyönge. Jósága nincs igazsága rovására. Összhangba hozza az egymást kirekeszteni látszó tulajdonságokat: éleslátású a kór felismerésében, és alkalomadtán szigorú a dorgálásban, de nagylelkű a megbocsátásban, és bizalmat kelt a bűnbánóban.” Jézusban a jóság harcra kelt a felháborodással, az embereket üdvözíteni akarás a halálfélelemmel, az irgalmasság az igazságossággal. „Ámde minden egyes küzdelem áldozattal fejeződött be, vagyis győzelemmel. Jézus mindig másoknak adta az elsőbbséget maga előtt, az önmegtagadásban a végsőkig elmenve. Uralkodik magán, nem gőgből, miként a sztoikusok, hanem szeretetből. Akarata hősies és ugyanakkor nagylelkű is volt.”

Mélyrehatóan elemezve az evangéliumokat a szerző megállapítja: az Üdvözítő személyisége rendkívül árnyaltan bontakozik ki, és a valóság alapján lett megalkotva. Bizonyítja ezt, hogy magán viseli az élet két ismertetőjegyét: az egyéniséget és a bonyolultságot. Ha az evangéliumot a maga teljességében vesszük, és úgy tekintjük mint hiteles forrást, akkor csak egy módon magyarázhatjuk Jézus tanúbizonyságát, ha elfogadjuk kettős – isteni és emberi – természetét. Ha csak gondviselésszerű ember, a legutolsó és legnagyobb próféta lett volna, nem tudnánk magyarázatot találni arra az erkölcsi forradalomra, amit megvalósított. Jézus minden földi értéket meghaladó újító volt. „Krisztusban minden új: szónoki, nevelői, szervezői eljárása; ő a tökéletesség mintaképe, amelyet maga valósított meg, és mintegy követendő példának állított; tanításában összegyűjti és egybekapcsolja az igazság mindazon részleteit, melyek a bölcseleti rendszerekben és a pogány vallásokban előfordulnak.” Amikor pedig arra gondolunk, hogy ennek a lelki forradalomnak a megindítója honfitársai szemében csak egy falusi mesterember volt, ámulatba esünk. Vajon ki oktatta? Hiszen sohasem látogatta a nagy iskolákat. Erre a kérdésre csak egyetlen válasz van, melyet maga Krisztus adott: „Az én tanításom nem az enyém, hanem Atyámé, aki engem küldött.” Tanítása tehát az égből származott, mint személye is. Mindazok, akik ellesik Jézus személyiségének titkait, s befogadják őt szívükbe, hasonlóvá lesznek Hozzá, s egyesíteni tudják magukban az Isten, a felebarát, az Egyház és a szülőföld szeretetét.

Henri Morice: Jézus Krisztus személyisége
Jel Kiadó – Sarutlan Kármelita Nővérek, Marosszentgyörgy, 2017.
Fordította: Nagy László
Bevezető tanulmány: Kuminetz Géza

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria