Hollai Antal: Szemlélni és befogadni – Gondolatok a Jelenések könyvéről

Kultúra – 2017. augusztus 12., szombat | 18:15

Hollai Antal (1958–2014) pápai káplán, címzetes apát, esperes, az albertfalvai plébániatemplom egykori plébánosa halálának harmadik évfordulóján jelent meg ez a kötet, a Szent István Társulat gondozásában.

A könyv válogatás Antal atya elmélkedéseiből, saját magának írt vázlataiból. A két szerkesztő, Mihályi György és Wappler Ádám választása azért esett a Jelenések könyvéről szóló fejtegetéseire, mert úgy vélik, hogy a magyar katolikus lelkiségi irodalomban hiánypótló lehet egy ilyen mű. Antal atya a könyvben szereplő gondolatait 2012-2013-ban az általa tartott bibliaórák keretében mondta el Albertfalván.

Az esztergomi szeminárium egykori spirituális igazgatója szerette volna, ha az elmélkedéseit hallgatók, és az azokból készült könyvet olvasók lelkében megvalósul az, ami az első századok keresztényei számára legfontosabb volt: a kinyilatkoztatás erejében megújulva vállalni a hűség útját minden megpróbáltatás közepette, és a remény embereként élni és világítani mások számára is ebben a világban. Fejezetenként elemezve a Jelenések könyvét, kérdéseket tesz föl: Mit jelent találkozni a kinyilatkoztatással? Mit jelent Jézus Krisztus kinyilatkoztatása számomra? Rámutat: a kinyilatkoztatás az Atyától származik, amelyet ő ad egyszülött Fiának, Jézus Krisztusnak, hogy „megmutassa szolgáinak mindazt, aminek csakhamar meg kell történnie” (Jel 1,1). Ez pedig Isten „szabaddá tevő szeretetének tapasztalata.” Ez a tapasztalat az Ószövetségben az ószövetségi húsvét élménye volt, és előképe lett Krisztus megváltó áldozatának, mely szabaddá tesz a bűn, a halál rabszolgaságától. Ezek élettapasztalatok, ezekre épül az egész hit, a törvények, a próféták, a keresztény életforma. Ez a kérügma (igehirdetés, Isten üzenetének közvetítése a kinyilatkoztató Isten megbízásából). Ahogy azt Szent Pál Első korintusi levelében olvashatjuk: „Krisztus meghalt bűneinkért, amint az Írás is mondja. Eltemették, és harmadnapon föltámadt” (15,3). A Jelenések könyve is erre az alapvető tapasztalásra építi fel kinyilatkoztatott üzenetét – szögezi le Hollai atya. Kifejti: A könyv által hordozott üzenet lényege arról beszél, hogy minden nehézség közepette is érdemes és kell is hűségesnek maradni. A Jelenések könyve Kr. u. a kilencvenes években íródott, Domitianus császár (81–96) uralkodásának vége felé, aki az egész Római Birodalomban felállíttatta szobrait a különféle szentélyekben, ahol kultikus áldozatokat kellett bemutatni tiszteletére. Akik pedig megtagadták ezt az áldozatot, azok a legkegyetlenebb üldözésben és büntetésben részesültek. Éppen ebben az időben volt a legnagyobb szüksége a fiatal és kicsi keresztény közösségeknek arra, hogy a hitből, a kérügmából erőt merítsenek a hűséghez. Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából az üldözések és szenvedések között élő keresztények erőt és reményt merítettek ahhoz, hogy állhatatos szeretettel ragaszkodjanak a Megváltóhoz, aki minden helyzetben velük van és megerősíti őket.

Antal atya fölteszi a kérdést: Miért a megváltás? A válasz: „Mert Isten szeret minket… Az egész jánosi irodalom e körül a szó körül forog: szeretet. János szerint hinni és hívő módon élni azt jelenti: befogadni és élni a szeretetet.” Az ember számára egyetlen megoldása van a küzdelemnek és a kitartó hűségnek: tudatosítani Isten irántunk való kimondhatatlan szeretetét, mert ez a záloga a győzelemnek. „A mi Isten iránti szeretetünk nem saját erőnkből fakad, hanem abból a boldog felismerésből, hogy Ő szeret minket, mégpedig elsőként.” Az újrakezdéshez az ad nekünk is erőt, lendületet, hogy Isten szeret minket. „A bűnbánat titka mindig abban áll, hogy az ember nem lehet érzéketlen ekkora szeretettel szemben. Szeretetre csak szeretettel lehet válaszolni, és ez a megtérés, megújulás, bűnbánat.”

Elmélkedéseiben a kötet szerzője arra is kitér, hogy a hívő ember számára minden korban nagy kihívás és kísértés a világ gazdagsága, amely vonz bennünket. Ez így volt a Kr.u. első században is, amikor a laodíceai keresztény közösséget is megfertőzte a város fényűző gazdagsága, és így van ma is. A probléma az, hogy ez elhomályosítja bennünk Krisztus valódi arcát, és kényelmessé tesz a lelki életben is. Istenre nem mint abszolút igazságra és jóságra figyelünk, hanem úgy tekintjük Őt, mint egyet a dolgok között. A kinyilatkoztatás üzenete elutasítja ezt a mentalitást: „Nem vagy se hideg, se meleg. Bárcsak hideg volnál, vagy meleg! De mivel langyos vagy, se hideg, se meleg, kivetlek a számból” (Jel 3,15–16). Ez a langyos, közömbös lelkület még rosszabb az Isten elleni nyílt vagy Isten nélküli magatartásnál is, „mert érzéketlenné teszi a lelkiismeretet, kialakítja a lelki restség érzéketlen lelkületét. Krisztus pedig nem fogadja el a közömbös ember kompromisszumra hajló kényelemszeretetét, hanem megtérésre szólít fel.”

A Jelenések könyvének utolsó fejezetét elemezve Hollai Antal megállapítja: Aki szeretetben és igazságban találkozik Krisztussal, az valóban boldog lesz, mert a választottak és igazak közösségéhez tartozik. „Ők azok, akikről már megismertük, hogy igazságuk nem önmaguk erejéből és kiválóságából származik, hanem Krisztus ajándékaként az övék. Megmosták magukat a Bárány vérében. Bűnbánatot tartottak, és megújultak a Krisztussal megélt benső szeretet által.” A középpontban pedig Jézus áll: „Dávid gyökere és sarja, a fényes hajnalcsillag.” Ő az, akire a népek várakoznak, aki után sóvárognak az igazak. Imádságuk ebben a mondatban foglalható össze: „Jöjj el!”

Hollai Antal figyelmeztet: „A keresztény ember élete nem parancsok teljesítése, nem törvényeknek való megfelelés, hanem vágyakozás Krisztus után. Mindaz, amit a kinyilatkoztatás közvetít, arra való, hogy ezt a vágyat ébren tartsa és gazdagítsa mindaddig, amíg a boldog beteljesülés megvalósul. A vágy, a ránk bízott kincs egyben felelősség is. Sem elvenni belőle, sem hozzátenni valamit nem szabad.” A Jelenések könyvének végén harmadszor is megszólal Krisztus vigasztaló ígérete: „Igen, hamarosan eljövök.” Erre nincs más felelet, mint a vágy ismételt megvallása: „Jöjj el, Uram, Jézus!” Antal atya kiemeli: Ez a fohász vezet bennünket életünk minden napján, „és ez legyen életünk utolsó sóhaja is. Mert ez fogalmazza meg a leglényegesebb igazságot, amiért érdemes élni, küzdeni, szenvedni, meghalni. Hiszen a halál nem a semmibe hullás, hanem az eljövő Krisztus ölelése is. Ez a kegyelem.”

A kötet előszavát Kocsis Imre teológus, a PPKE tanszékvezetője írta (Szent István Társulat 2017).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria