Javított kiadás – A „Jackie” című filmről

Nem feltétlenül kell posztmodern alapvetésekben gondolkodnunk a világról és önmagunkról ahhoz, hogy olykor úgy érezzük, menthetetlenül összekeveredik mindaz, ami körülöttünk és bennünk zajlik. Elég ehhez egy sorsfordító életesemény. Pontosan ez történik Jacqueline „Jackie” Bouvier Kennedyvel, akinek férje, John Fitzgerald Kennedy elnök 1963-as meggyilkolása után kell helyt állnia személyes gyászában, a temetést övező intrikákban és a merénylettől megriadt amerikai néplélek gyógyításában. Pablo Larraín chilei rendező legújabb, itthon februárban debütált filmjében sem hősét, sem nézőjét nem kíméli, ám a gyilkosság véres részletei helyett a lélek fájdalmait igyekszik vászonra festeni.

S hogy célját elérje, kiindulásként mindjárt elveti a hollywoodi életrajzi filmek élére vasalt dramaturgiai közhelyeit, és különleges atmoszférájú tudatfolyam-mozit vezényel a hírhedtté vált merénylet körüli napok eseményeiből. Noah Oppenheim minden rezdülésre figyelő forgatókönyve ehhez három pillérre alapoz: egy múltbéli tévéshow felvételére, melynek során a First Lady maga vezeti végig a nézőket a Fehér Házon; a dallasi tragédiát megelőző és követő napokra; valamint keretként egy interjúra, melyet egy újságíró készít az immár özvegy elnökfeleséggel. Larraín virtuóz érzékenységgel és delejező képekkel viszi végig szándékát, s filmje, a Jackie így lesz messze több egy híresség puszta élettörténeténél. A gyász ugyanis mindössze az egyik állomás a lélek állapotai közül, a chilei rendező – eddigi életművéhez hűen – a média manipulatív természetét és az azt működtető ember motivációit kutatja.

Többszörösen is rendhagyó alkotás tehát a Jackie, legnemesebb ékköve azonban a főszereplőt megformáló Natalie Portman játéka. Az egykor az álomgyár fiatal üdvöskéjének tartott színésznő döbbenetesen érett alakítást nyújt: szoborszerű arcán az éteri szépség és a kínzó fájdalom váltakozik, ugyanakkor mindvégig őrzi First Ladyhez illő méltóságát egy csipetnyi, maszk-szerű távolságtartással. Igen, Jackie maszkot hord és szerepet játszik: a Fehér Házba költözésétől fogva tudatosan alakít ki egy idealizált képet az elnöki családról az ország közvéleménye számára, figyelmen kívül hagyva az időről időre felröppenő kínos pletykákat. Az utóbbiakkal – egy félmondat kivételével – Larraín sem törődik, azzal viszont nagyon is, hogy bemutassa, miként fordítja a maga javára a Kennedy család a bulvár folyamatos érdeklődését. Ez a gondosan felépített idill hullik szét a dallasi merénylő puskalövései révén, a frissen megözvegyült elnökfeleség pedig keserves gyászmunkával illeszti össze a szétszóródott darabkákat: vitatkozik az őt minél előbb felejteni igyekvő politikai riválisokkal, küzd a biztonságot hirtelen mindenek fölé helyező titkosszolgálatokkal, és harcol elhunyt férje elnöki örökségéért. Néhány héttel később, a Fehér Házat immár elhagyva hűvös eltökéltséggel néz a riporter szemébe. Legendát épít.

Megkapó jelenet, amikor Jackie Kennedy a tragédiától megrendülten bolyongva egy idős pappal (John Hurt utolsó szerepében) beszélget életről és halálról, gyászról és elfogadásról. Isten embere szelíd válaszaival vezeti rá a First Ladyt a felismerésre: csak akkor lel megnyugvást nemzete és önmaga számára, ha férje eszmei örökségét mítosszá növeszti, fölébe kerekedvén a sokszor kiábrándító rögvalóságnak. Larraín nem felejti el jelezni, hogy a mégoly nemes szándék dacára ez bizony manipuláció a javából: a realitás (fel)javított kiadása.

Fotó: Imdb.com

Paksa Balázs/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2017. február 26-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.