Elmélkedés az őszi eperről – és egyebekről

Hogy miért? A válasz csak egy lehet: mert eszmélésünk, olvasóvá, művészetbarátokká érésünk hajnalán, iskolába járásunk első éveiben kevés olyan könyv-, majd korai zenés tévéjátéksiker létezett Magyarországon, mint Gianni Rodari azóta is sok kiadást megért meseregénye, a Hagymácska története. Amelyet a maga gőgös Citrom hercegével, kegyetlen Citrom őreivel, koldusszegény „növény-proletárjával”, a sokgyerekes Hagyma apóval lehet ugyan „balos” tanmeseként értelmezni, de nem érdemes. Mert jóval több ez a könyv egy politikai meggyőződés ügyes megfogalmazásánál. A regény első olasz kiadása – 1951 – óta még bonyolultabbá vált emberi világunkban segítenek eligazodni a zöldségek és a gyümölcsök életében, kapcsolataiban előforduló, meglehetősen változatos történések. Például az olyan, gőgről és elkülönülésről, továbbá túlzott alkalmazkodásról, konformizmusról leszoktató pillanatok, amikor a kedves Retkecske közvetítésével Cseresznyécske, a szelíd grófi palánta „rangján aluliakkal” is összebarátkozik, többek között a kastélyukban szolgáló jószívű szobalánnyal, Szamócával. 

A Hagymácska, és éppen Szamóca, azért jutott az eszembe, mert a napokban a lakásunkhoz közeli Nagyvásárcsarnokban („Budapest gyomrában” – a már lebontott párizsi nagytestvér beceneve után szabadon) aranyárban mért, de nagyon zamatos, apró szemű, ízében egészen szamócás, bár kertben dajkált, kora őszi epret vettem az unokáimnak. Az őszi eper és a málna ízét egyszer már beleírtam egy ifjúkori szerelmes versembe. Most azonban (a mindmáig szerelmes ízt, e két gyümölcs Aphrodité háza tájára illő ízeit nem feledve) más is eszembe jutott a „folyton termőnek” is becézett eperfajtákról. Amelyek nem egyszerűen botanikai különlegességek, hanem bízvást lehetnének egy 21. századi Rodari-meseregénybe illő szereplők. Vagy mit is beszélek én itt… Még az Andersen-díjas olasz író sem kell ennek a mesének az újraírásához. Hiszen ez egy sokszerzős, mindig megújuló történet, amelyet nagyon sokan írunk. Mi, a nagyszülőkorúak regimentje, ármádiája, csapata – kinek mi tetszik.

Igaz, ez a mi 21. századunk nemigen kedvez nekünk.  Hiszen bármilyen területen dolgoztunk, dolgozzunk is, életkorunkat általában gyengeségként, képességeink csökkenéseként, színeink és ízeink fakulásaként fogják fel. Nem az számít, hogy – az őszi eperhez hasonlóan – olykor még manapság is jócskán meg tudjuk lepni azokat, akik munkáinkba, megnyilvánulásaikba „belekóstolnak”. A közvélekedés szerint egy hatvansok éves költő – hacsak nem tud felmutatni néhány zajos ifjúkori botránymorzsát vagy látványos produkciót – már életében sem lehet több mint a saját múltja, egykori önmaga „aszalványa”. Mármint a minden területen eluralkodó balítélet szerint. Ismertem én olyan egyetemi magántanári rangban nyugdíjba ment vidéki gyermekorvost is, akit, amikor végleg visszavonult, már-már aggastyánkori vállalásai, végtelen hétvégi ügyeletei után valósággal „kinéztek” egykori osztályáról, egykori kórházából, ha néha visszahúzta a szíve a beteg gyerekek és a kollégák közé. A példák végtelenek – ahogyan a derűs, igaz, többnyire korábbi ellenpéldák is. A hetvenes években, a szegedi egyetem bölcsészkarán, óraadóként még sok diák tudását gyarapította több olyan professzor, akik vagy harminc évvel korábban anyámat tanították – ugyanott.

Félreértés ne essék: eszemben sincs visszasírni a gerontokrácia közeli múltunkból túlságosan is jól ismert, ellenszenves, visszataszító korszakát. Távol álljon tőlem! Ellenben igenis tűnjön el az a mindennapi, romboló, sokakat és sok területen szegényítő gyakorlat, amely a hatvanon túliakat – pontosabban közülük azokat, akik „csak” művészek, „csak” tudósok, de a közvetlen politikai szerepvállalás idegen tőlük – száműzi, leírja, megpróbálja elevenen eltemetni. Az összes, sok-sok virtuális kertre való őszi eper nevében üzenem: minden erőfeszítés fölösleges. Akiket arra teremtettek, hogy teremjenek, azok rendíthetetlenül teremni is fognak, egészen addig, amíg a Minden Eprek Ura így rendeli. Nincs az a korszellem, amely megállíthatná őket. Nem az ifjú tehetségek ellenében, nem őket félrelökdösve, velük rivalizálva, érvényesülési és kenyérkereseti lehetőségeiket szűkítve, hanem csupán az ő szerény, de nem ritkán támogatást, szakmai hátországot is biztosító pályatársaikként. Végül megint csak hagymácskául szólva: emberek, térjünk észre, az őszi eper nem ellensége, nem vetélytársa a primőrnek, vagy éppen az eperszezon csúcsán termőnek. Mindhárom különböző, de örömet adó, életgazdagító ízeket kínál! És, ráadásul, érdemes belelapozni Rodari mára már ugyancsak „őszi epernek számító”, hiszen hatvanhét esztendővel ezelőtt megjelent, bölcs és nagyon szeretni való, klasszikus gyerekregényébe, a Hagymácska történetébe is! Megéri. Bár a jelenkori irodalmi kánonból nagy valószínűséggel kihullott, a 21. századi gyerekkönyvsikerek zsivajában elhalkult írás ez, mindig akadhat egy-egy értő gyerek vagy gyerekszívű felnőtt, aki örömmel veszi kézbe, s megérti csaknem negyven éve halott írója szándékait.

Petrőczi Éva/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2018. szeptember 23-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.