A művészet párbeszéd a Jóistennel – Ünnepi beszélgetés Kárpáti Tamás festőművésszel

2019. január 1. kedd 16:03

Kárpáti Tamás Munkácsy-díjas, Kiváló Művész, a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Gyönyörű festményeinek igazi kötőanyaga a lélek erejéből táplálkozó hit...

A hit a szépségben, a morálban, a munkában, a festészetben, abban, hogy a művész a szép megragadásával mutathat meg valamit a teremtésben megjelenő teljességből, amelyhez a test esendősége, az emberi lét szüntelenül megismétlődő drámája éppen úgy hozzátartozik, mint a krisztusi példázat, amely a megváltásról, az emberi lélek, az emberi értékek halhatatlanságáról beszél. Kárpáti Tamás művei megtalálhatók többek között az esztergomi Keresztény Múzeumban, a Magyar Nemzeti Galériában, a Szentendrei Képtárban.                      

– Fel tudja-e idézni azt a pillanatot, amikor megfogalmazódott Önben a vágy, hogy festőművész lesz?

– Nem emlékszem, hogy lett volna ilyen pillanat. Gyermekkoromban nagyon szerettem focizni, az még a magyar labdarúgás fénykora volt. A rajzolás viszont nagyon rosszul ment. Kilenc-tízéves lehettem, amikor anyám vett nekem egy kifestőkönyvet, amit kifestettem, mindenféle színekkel. A rajztanárom megdicsért. Valami akkor belém ragadt, és ezzel el is dőlt a sorsom. A festészet a szenvedélyemmé vált, és ez mindmáig tart. A főiskolát 1974-ben végeztem el, és azóta semmi mást nem csinálok, a napjaim nagy részét a műteremben töltöm. Gyönyörű rabszolgaság ez.

– Elsőre nem vették fel a főiskolára. Mi adott erőt Önnek a folytatáshoz?

– Az általános iskola elvégzése után a Török Pál utcai Kisképzőbe jelentkeztem, de sikertelenül. Ezért egy évig az Eötvös József Gimnáziumba jártam, majd ismét megpróbáltam a Kisképzőt, de akkor sem vettek fel. Elkeseredésemben zokogtam, mert akkor már nagyon erős volt bennem a késztetés, hogy festőművész legyek. A gimnáziumi éveim alatt végig rajzszakkörös voltam. Érettségi után jelentkeztem a főiskolára, először sikertelenül. Ezután egy évig előkészítő tanfolyamra jártam, és végül másodszori próbálkozásra sikerült a felvételim.

– Kik hatottak a művészetére?

– A főiskolán a mesterem, Sarkantyu Simon hatott rám stilárisan. Tartalmilag nem, mert erősen vonalas szocialista festő volt. Egyébként a 21. század művészetén kívül mindenféle művészeti irányzattól, alkotótól tanulok, Leonardótól, Caravaggiótól, Rembrandttól. Mindenből kiszűröm azt, ami a lelkem szerint való, beépítem magamba. Nem utánozom, hanem átalakítom, a saját művészi alkatomnak megfelelően. Minden inspirál, mert belül parázslik valami, amit más művészek fel tudnak lobbantani.

– A munkásságával foglalkozó szakmabeliek azt tartják Önről, hogy a művészete önállóan létező, de a magyar festészet összképébe nehezen illeszthető művészeti terrénum, szigetszerű, magányos jelenség. Egyetért ezzel?

– Nem tudom, biztos így van. Az tény, hogy egyetlen dologra koncentrálok, az alkotásra, arra törekszem, hogy megvalósítsam mindazt, amit a Jóistennel megbeszélünk festés közben. A festészet ugyanis csodálatos párbeszéd a Teremtővel. Nem tudom, más hogyan dolgozik, én attól vagyok boldog, ha festhetek, ettől érzem azt, hogy közelebb kerülök Istenhez. A művészet számomra szükséglet, maga a létezés. Ha nem festek egy napig, már rosszul érzem magam, ha kettőig, az már botrány, feszült leszek, ideges, elviselhetetlen. A terpentinszag, a festésnek a manuális, technikai része, egyáltalán, a vágy, a törekvés arra, hogy az ember bele tudjon vinni valamit önmagából az anyagba, ez maga a csoda. Az alkotás közös dolog a Jóistennel. Az embernek soha nem szabad görcsösen ragaszkodnia a maga elképzeléseihez, hanem hagynia kell, hogy a kép is visszahasson, rá kell hagyatkoznia a Jóistenre, hogy ő is segítsen abban, amit szeretne létrehozni a képeivel. Előfordul, hogy ösztönösen, szinte öntudatlan állapotban haladok a festmény megalkotásával, és egyszer csak leállok. Elkezdek gondolkozni, hol kellene hozzányúlni. Amikor az ember használni kezdi az agyát, a Teremtő fölé akar kerekedni, korrigálni akarja a Jóisten inspirációit, akkor összeomlik az egész. Ehelyett hagyni kell, hogy Isten vezesse a kezünket, a lélek sugallatának megfelelően. Szerintem a tudományé az agy, a művészeté a lélek.

– Összefügg ez azzal, hogy Ön saját állítása szerint kevésbé dolgozza ki a képeit, de így több lelkiséget tud belevinni, vagyis a kép sokkal jobban hordozza a lelkiséget, ha nincs befejezve?

– Rosszul mondtam ezt annak idején. A kép be van fejezve, csak régebben túlságosan odafigyeltem a festészeti technikákra, mindent tökéletesen próbáltam végrehajtani, a lazúrozást, az aláfestést, és ez valamennyire megbénítja a lelkiség kiáradását. Kétezer körül jöttem rá, hogy a technikát nem szabad görcsösen alkalmaznom, hanem sokkal jobban rá kell hagyatkoznom a Jóistenre, engednem, hogy szabadon közreműködjön a képek elkészítésében. Nem befejezetlenek az elmúlt húsz évben készült festményeim, csak oldottabbak, jobban felfedezhető bennük a Jóisten keze nyoma, mert hagyom, hogy áradjon valami gyönyörűség, illusztrálva azt a lelkiséget, amit belevittem a képekbe. Sokszor magam is meglepődöm a végeredményen. A görcsösség soha nem jó, mert ki akarja zárni az Istent az alkotásból. Ha ezt észreveszem a képeimen, ötször-hatszor is átfestem az egészet.

– Művészetének talán legfőbb jellegzetessége, hogy megjelennek benne a bibliai, keresztény motívumok – kiemelten Jézus Krisztus és az evangéliumok –, de a Megváltó mellett mások is, Jeremiás, Judit, Szalome, Szent Lőrinc, Szent Mihály. Hogyan alakult ki ez Önnél?

– Párhuzamosan azzal, ahogyan a hitre rátaláltam. Régebben konkrétabban, sokkal figurálisabban festettem meg Krisztust, a szenteket. Ma ez leszűkült egy jézusi alakra. Lélekillusztrátor szeretnék lenni, Jézuson keresztül a Biblia gyönyörűségét, szent, emelkedett fényességét szeretném megfesteni. Nyilvánvaló, hogy csak közelíthetem a tökéletességet, amit soha nem érhetek el, de ez az, ami állandóan foglalkoztat. Ezt próbálom kifejezni a kedvenc meleg színeimmel, a sárgával, a narancssárgával, a vörössel.

– Napjainkban többen vitatják, hogy létezik-e önmagában transzcendenciális művészet, vagy természeténél fogva minden művészet az. Miként vélekedik erről?

– Minden művészetnek transzcendenciálisnak kellene lennie, ez a művészet lényege, a valóságon túli ábrázolása, megidézése. Ma azonban a művészek többsége a képzelőerő nélküli gondolatiság felé megy el. Ez elfogadható, de nem tekinthető képzőművészetnek. Annak lényege ugyanis az, hogy az anyagból képzek valamit, ami többé válik, mint az anyag. Az írónál sem elég, ha leír egy mondatot. Úgy kell leírnia, hogy annak muzsikája legyen, különleges hangulata.

– Mikor tekinthető transzcendensnek egy képzőművészeti alkotás? Mi az a többlet, ami azzá teszi?

– Néhány évvel ezelőtt Velencében jártam, és az egyik templomban volt egy csodálatos Tiziano-kép. Egy idős néni ott térdelt előtte. Szerintem nem tudta, hogy az egy Tiziano-festmény, neki oltárkép volt. Odavonzotta a képből áradó transzcendencia, isteni sugárzás. Ez az igazi művészet, amikor nem érted, hogy mi történik, csak érzed, hogy jó ott lenni, a kép közelében, azzal együtt.

– Ön a Krisztus-drámában, a megváltástörténetben a lélek nagy válságait és a saját katarzistörténetét festi meg a képein. Túl a megváltáson, Krisztus története modellként is értelmezhető? Úgy, hogy a másokat szolgáló embereket minden korban keresztre feszítik?

– Szerintem igen, de a művészek magukat is keresztre feszítik. Elsőként Pilinszky jut eszembe. Nyilván azért van ez, mert olyan nagy hevülettel akarják kiadni magukból az isteni transzcendenciát, ami már önpusztításba megy át. Csak úgy tudnak eljutni a testen kívülihez, hogy közben felemésztődnek. Másrészt ez a mai világ keresztre feszíti a lelki embereket. A többség számára a pénz jelenti azt, ami a szent ostyát a hívő embernek. Nem a pápához mennek Canossát járni a világ vezetői, hanem a bankárokhoz. Pedig a lélek és az anyag egymást kizáró fogalmak. Olyan ez, mintha begyújtanál a kályhába, és beleöntenél egy vödör vizet. Tény, hogy a világ a hitetlenség felé megy, de ez csak megerősít engem a hitemben.

– Ön a mai, alapjaiban racionális korban is vallja, hogy a csoda az igazi realitás. Hogyan kell ezt érteni?

– Az egész emberiség története vágyódás arra, hogy belezuhanjunk az Abszolútumba. Mi a szellemünk által elképzelt valóságban élünk, közben az igazi valóság emögött van. A láthatón túl létezik a világmindenséget betöltő Abszolútum, aki láthatatlan. Ezért a saját magunk által kialakított árnyékvilágban élünk, és nem foglalkozunk azzal, hogy a végén eljutunk a tökéletes szeretet világába, aki mozgat napot és csillagot. Ahogyan Dante írja az Isteni színjáték végén.

– 1949. december 25-én, karácsony éjszaka született, akkor, amikor a keresztény hagyomány szerint megtestesült a közénk jött szeretet-Isten. Mikor tudatosult ez Önben?

– Érdekes, hogy csak elég későn, tíz évvel ezelőtt jutott ez eszembe, és természetesen örültem neki. Elfogadtam, mint valóságot, de nyilvánvaló, hogy ettől nem fogok üdvözülni. Egyfajta determinációnak fogom fel, ami befolyásolja a valóságban élést. Talán nem véletlen, hogy a művészetem fő motívumai közé tartozik Jézus Krisztus, az evangélium, a szentek megfestése.

– Milyen élményei vannak a karácsonnyal kapcsolatban?

– Gyerekkoromtól kezdve foglalkoztat a transzcendencia, de sokáig úgy gondoltam, hogy Isten létezik ugyan, ám a földi dolgokkal nem törődik, nincs hatással rájuk. A főiskolai éveim alatt kezdett megváltozni a véleményem, azóta érzem, hogy Isten nem csupán szemléli a világot, hanem jelen van mindenütt. Emlékszem, hogy egy karácsony éjjel egyedül voltam, és gyalog igyekeztem haza a Veres Pálné utcába. Nem tudom már, hol voltam, de nem misén, az biztos. Sötét éjszaka volt, csak az utcák neonlámpái világítottak, halovány fényt árasztva magukból. Rajtam kívül senki nem járt az utcán. Ilyenkor, ebben a boldog, magunk választotta magányban tudunk a legközelebb kerülni a Teremtőhöz. Bandukoltam a gondolataimba mélyedve, s egyszer csak észrevettem, hogy hullani kezd a hó, de egészen furcsán, lassan, kis pelyhekben. Teljes volt a csend, mintha a kozmoszban lennék. Pascal jutott eszembe, amikor a teremtés felfoghatatlanságától lenyűgözve papírra vetette: megriaszt a végtelen csillagterek örök csendje. Néztem a hópelyhek kavargó szállingózását, mintha egy dallam ütemére hullottak volna a földre. S valóban, úgy hallottam, mintha lágy zene szólna, lassú ritmusban, a hópelyhek hullásának irányát szabályozva. Olyan volt az egész, mint egy művészileg kidolgozott természeti jelenség, amelyben harmóniába olvadt a hópelyhek örömteli tánca és a lágyan szóló, simogató, titokzatos dallam. Mindezt látva és hallva, valami mérhetetlen boldogság és nyugalom töltött el, földbe gyökerezett lábbal álltam, képtelen voltam megmozdulni, percekig nem tudtam tovább menni. A látvány és az érzés sem tartott tovább tíz percnél, de életre szólóan meghatározó élmény volt számomra. Addig az anyag szerint éltem, de akkor a Teremtő mintha megmutatta volna magát, s én rádöbbentem, hogy az anyagon, a megfoghatón túl van valami tisztább, szellemi és lelki tényező, ami a mindenséget irányítja, ami az élet eszenciája. Azóta a karácsony óta érzem, hogy apró lépésekben ugyan, de fokozatosan távolodom azoktól a dolgoktól, amelyek a lázadó, vadabb korszakomban teljesen természetesek voltak számomra. Azt is tudom, hogy a megtérés folyamat, soha nincs vége. Ezen a földön csak tékozló fiúként létezhetünk. Minden ember tékozló fiú. Senki sem lehet tisztán pozitív vagy negatív. A fények és az árnyékok mindig átjárják egymást. Ölelkeznek. Aztán az utolsó pillanatban jobb latorként minden ember letérdel, kérve Isten irgalmát, még a rablógyilkosok is.

– Mint jelent Önnek a karácsony?

– Azt a fényességet, amit szeretnék a képeimmel kifejezni, a lélek fölemelkedését, ahogyan a misében is elhangzik: Emeljétek fel lelketeket… Ezt a szépséget meg kellene élnünk, nem volna szabadna elrondítani az ünnep előtti költekezéssel, vásárlással, rohanással. A karácsony a végső idők pici jele, lángja. A szeretet-Isten megszületésénél nincs csodálatosabb esemény a világtörténelemben.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2018. december 23–30-i, összevont számának Mértékadó mellékletében jelent meg.

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Ehhez a cikkhez ajánljuk
Rovat: Kultúra
Vezető híreink – olvasta már?
alljatok-gyermekeitek-mellett-apak-napi-koszonto-ferenc-papaval
Álljatok gyermekeitek mellett! – Apák napi köszöntő Ferenc pápával

A Katolikus Egyházban hagyományosan Szent József ünnepén állítjuk a középpontba az apákat. Az alábbiakban teljes terjedelmében közreadjuk Ferenc pápa 2014. március 19-én elmondott katekézisét az apaságról. Imádkozzunk az apákért, és kérjük Szent József közbenjárására Isten gazdag áldását életükre!

08:01
papp-miklos-edzesterve-nagybojtre-iii-resz-olvass-nap-mint-nap-jakab-apostol-levelebol
Papp Miklós edzésterve nagyböjtre, III. rész: Olvass nap mint nap Jakab apostol leveléből!

Papp Miklós görögkatolikus parókus rendhagyó edzésre hív a nagyböjtben. Takarítsuk ki fejünk „faliújságját”, és olvassunk el mindennap egy fejezetet Jakab apostol leveléből – ajánlja a kihívás harmadik részében.

2019. március 18. hétfő