Kenyér, bor, feltámadás

Az első keresztény évszázadokból származó források egyöntetű tanúsága szerint az Egyház kezdettől fogva szilárdan hitte, hogy valóban Krisztus teste az eucharisztikus kenyér, és valóban az ő vére a kehelyben lévő bor. Ez nem hittétel volt, hanem a keresztény közösségek és hívek életének középpontja: valóság, és nem elmélet.

Szent Irenaeus (Kr. u. 140 körül – 202 körül) Szmürnában született. A Római Birodalom nyugati részén, Lugdunumban (ma Lyon) lett püspök 178-ban. Ő adott először rendszerezett, a Szentírás egészére, az Ó- és Újszövetségre egyaránt alapozó választ a korai egyházban megjelenő, illetve arról leváló, azzal vetélkedő „gnosztikus” irányzatok tanítására.

Az egyik ilyen irányzat képviselői – akiket az alapítóról valentiniánusoknak neveztek – tagadták, hogy a teremtő Isten Jézus Krisztus Atyja, és nem hittek a testi feltámadásban, ugyanakkor a katolikusokéhoz hasonló szertartás keretében ünnepelték az Eucharisztiát. A kenyér szerintük életadó táplálék, és valamiképpen Jézussal azonos, a bor pedig a Szentlélek kegyelmének hordozója: aki részesedik belőle, az saját angyali természetét ölti magára.

Irenaeus nekik adott válasza általános érvénnyel bír: leszögezi, hogy az Eucharisztia gyakorlata és a dogmatikai elvek kölcsönösen összefüggnek egymással: „A mi tanításunk összhangban van az Eucharisztiával, és megfordítva, az Eucharisztia megerősíti tanításunkat” – mondja a valentiniánusoknak. Aki Krisztus testének és vérének tartja az Eucharisztiát, az szükségképpen elfogadja, hogy a világot és benne a természeti javakat az az Isten alkotta, akit Krisztus Atyjának nevez. Amikor felajánljuk a kenyeret és a bort Istennek, azt ajánljuk fel neki, ami az övé. A felajánlás ugyanakkor megszentelés, hiszen az addigi közönséges kenyeret és vízzel kevert bort a felajánlási imádság és invokáció által a Szentlélek Krisztus testévé és vérévé teszi. Ha a közönséges kenyér ily módon szellemivé és mennyeivé lesz, akkor az Eucharisztiából részesedő emberi test is képes lesz majd az elváltozásra, hogy romlandóból romolhatatlanná váljék.

Az eucharisztikus szertartás egyszerre tanúskodik arról, hogy a testi dolgok Teremtője jó, aki jó teremtményeket alkotott, s ezért hálával tartozunk neki, továbbá, hogy a testi és földi dolgok valóban szellemivé és mennyeivé alakulhatnak. Ráadásul az Eucharisztia kenyere és bora nem csupán példát mutat arra, hogy a földi test szellemivé és romolhatatlanná változhat, hanem a benne való részesedés által mi magunk is szellemivé válunk, s így az Eucharisztia mintegy előmozdítója annak a folyamatnak, amely végül a testi feltámadásban teljesedik be.

Irenaeus Krisztus megtestesülésében látta a világ megalkotásának értelmét és célját. Krisztus az Atya képmása, Isten erre a képmásra alkotta az embert. Nemcsak szellemi értelemben ősképe az embernek Krisztus, hanem testileg is: a megtestesült Krisztus az az őskép, amelyre az első emberpárt és leszármazottaikat megalkotta Isten. A Teremtő tudta, hogy milyen következményekkel jár a szabad akarattal és önrendelkezéssel felruházott ember megalkotása; tudta, hogy elfordul tőle, de azt is, miként hívja vissza önmagához az emberiséget a megtestesült Igében. Krisztus teste nem pusztán Ádám egyik utódának teste, hanem az a test, amely mintául szolgált Ádám testének megalkotásához. Az első ember teste így Krisztus testének képmása.

Bár Irenaeus nem fejti ki, de e teológiai szemléletből következik: ha Krisztus testi megjelenése a világ teremtésének célja, akkor végső soron minden teremtmény e cél szolgálatára alkottatott, különösen azok, amelyek az emberi test növekedését és fenntartását szolgálják. A testet éltető kenyér, a víz és a bor tehát eleve eucharisztikus célból teremtetett: azért, hogy belőlük épüljön fel Jézus Krisztus teste, az a test, amely ugyan halandó és romlandó, de amelyet a Szentlélek halhatatlanná és romolhatatlanná változtatott a feltámadásban.

Egyes ókeresztény szarkofágokon a bűnbeesés jelenetét úgy ábrázolták, hogy Ádám kezében egy köteg búzakalász van, míg Éva egy bárányt tart. Hasonló ehhez az a jelenet, amikor Káin és Ábel bárányt és búzakalászt vagy kenyeret ajánl fel egy trónon ülő alaknak, akit az örök Igével azonosíthatunk. Irenaeus teológiája mély értelmet kölcsönöz e jeleneteknek: a kezdet magában foglalja a véget. A búzakalász és a bárány már a kezdet kezdetén a megtestesült Jézus Krisztusra utal, aki testben eljön, hogy magához hívja a bűnösöket, és húsvéti bárányként áldozatul adja magát, hogy akik magukhoz veszik az ő testét és vérét, azoknak örök élete legyen.

„Amikor tanítványainak meghagyta, hogy a teremtmények zsengéjét felajánlják Istennek – nem azért, mert szüksége van rá, hanem, hogy ők maguk ne legyenek gyümölcstelenek és hálátlanok – vette a kenyeret, amely teremtett dolgokból van, és hálát adott, mondván: Ez az én testem (Mt 26,26). És ugyanígy a kelyhet is, amely hozzánk hasonlóan teremtmény, saját vérének vallotta, és megtanította az újszövetség új felajánlását, amelyet az Egyház az apostoloktól átvéve az egész világon felajánl Istennek, aki táplálékot ad nekünk – mint ajándékainak zsengéjét az újszövetségben. (…) Hogyan lesznek biztosak abban, hogy a hálaadás kenyere Uruk teste, és a kehely az ő vére, ha nem tartják őt a világ Teremtője Fiának, azaz Igéjének, aki által a fa gyümölcsöt hoz, a források felfakadnak, és a föld megtermi először a hajtást, azután a kalászt, majd a fejlett szemet a kalászban (Mk 4,27–28). Hogyan mondhatják, hogy romlásra jut, és nem kapja vissza az életet az a test, amelyet az Úr teste és vére táplál? Nos, vagy a tanításukat változtassák meg, vagy fejezzék be azt az áldozatbemutatást, amelyet előre megjövendöltek. A mi tanításunk összhangban van az Eucharisztiával, és megfordítva: az Eucharisztia megerősíti tanításunkat. A sajátját ajánljuk fel neki, megfelelőképpen hirdetve a test és a Szellem közösségét és egységét. Amint ugyanis a földből származó kenyér elnyeri Isten invokációját, és többé már nem közönséges kenyér, hanem Eucharisztia, amely két dologból áll: földiből és mennyeiből, úgy testünk is, az Eucharisztiából részesülve, már nem romlandó, hanem a feltámadás reményét bírja” (Szent Irenaeus: Az eretnekek ellen 4.17.6-18.4–5).

Forrás és fotó: Pécsi Egyházmegye

Magyar Kurír