Két könyvet adtak ki újra Sándor István vértanúról

2013. október 16., szerda | 13:34

A vértanúhalált halt szerzetes boldoggá avatása alkalmából a Don Bosco Kiadó ismét megjelentette P. Zsédely Gyula 2002-ben, illetve P. Szőke János 2011-ben már megjelent könyveit. A két kötet címe azonos: Sándor István SDB vértanú.

A Don Bosco Szent János által alapított Szalézi Szent Ferenc Társaság ebben az évben ünnepli magyarországi letelepedésének 100. évfordulóját. Az ünnepi megemlékezés csúcspontjaként október 19-én, szombaton a budapesti Szent István-bazilika előtti téren avatják boldoggá Sándor István szalézi szerzetest, akit 1953. június 8-án a kommunisták koncepciós perben halálra ítéltek és kivégeztek. Mindössze 39 éves volt. Az ünnepi szentmisét Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom–budapesti érsek mutatja be. A boldoggá avatási határozatot kihirdeti Angelo Amato szalézi bíboros, a Szentté avatási Ügyek Kongregációjának prefektusa.

Zsédely Gyula könyve a szépirodalom és a dokumentáció vegyítése. A regényes formában íródott kötet azon az éjszakán kezdődik, amikor Sándor István hazatér a családi házba, hogy elbúcsúzzon szüleitől. Ekkor már az ÁVÓ tudja róla, hogy az 1946-os rendelet ellenére – amely az összes keresztény egyesületet betiltotta Magyarországon –, továbbra is foglalkozik ministránsokkal, s neveli, oktatja az egykori Katolikus Ifjak Országos Szervezetének tagjait, vagyis az ifjúmunkásokat. S bár a fiatalokat nem lázította a rendszer ellen, de színielőadások, gyűlések, megbeszélések ürügyén lelkileg egyben tartotta őket. Tevékenységét a szerzetesrendek 1950-ben történt feloszlatása után is folytatta. Ádám László szalézi tartományfőnök mindezek miatt közölte Sándor Istvánnal, hogy a börtöntől egyetlen módon menekülhet meg, ha disszidál. Szitkey Károly nyomdaigazgatóval iratokat, útlevelet is készíttetett a számára, a külföldi rendházakhoz pedig ajánlólevelet. Minden elő volt tehát készítve ahhoz, hogy Sándor István megmeneküljön, de ekkor következett a sorsdöntő fordulat. Ezen az éjszakán ismét kezébe került az a Szalézi Értesítő, amelyben még 1936-ban olvasott arról, hogy Don Bosco rendalapító a bizonságot jelentő tanári munka helyett a nehéz sorsú gyerekek tanítását, nevelését választotta, s mindez döntően befolyásolta az akkor 23 esztendős ifjút abban, hogy szalézi szerzetes legyen. Az ÁVÓ kegyetlen kínzásai elől érthetően menekülni szándékozó Sándor István így tűnődött: „Rendalapítóm nem menekült a feladatok elől, nekem is vállalnom kell minden körülmények között az ifjak megmentését. Hol van rám nagyobb szükség? Torinóban, Olaszországban, ahol jelenleg 3000 ezer szalézi él?... És mi lesz a magyar fiatalokkal? Engedjem, hogy a kommunizmus kutyái tépjék szét lelküket, hitüket, egyéniségüket, egész életüket?! Nem leszek disszidens!” Elhatározását tudatta édesapjával és testvéreivel. Édesanyjának viszont nem merte bevallani: „Tudatosan vállalom a vértanúságot a magyar ifjúságért!”

A könyv szerzője drámaian írja le Sándor Istvánnak a börtönben történt kihallgatásait, melyet egy Karcagról származó csikós, „Keserű Jóska” végzett, egy fegyőrtársa segítségével. Eszköztárába a kínzószerszámok – gumibot, boxer, stoplis bakancs mellé – belevette az átnevelési lehetőségek közé a kedélyes csevelyt, a nótákat és anekdotákat, s a filozófiai vitákat is. Így vicceket meséltetett a ragyogó humorú Sándor Istvánnal, amin fegyőrtársával együtt fetrengve röhögtek. A hangulat időnként már-már frenetikus volt, hasonlított egy vidám, jókedvű kocsmai beszélgetéshez, ám a legváratlanabb pillanatokban felülemelkedett Keserű Jóska lelkének démoni része, s olyankor agyba-főbe verte Sándor Istvánt. Megpróbálkozott a szerzetes beszervezésével is, ám sikertelenül. Az erőszakos hatalom korlátlan erejében mindenekfölött bízó Keserű Jóska nem számolt azzal, hogy Sándor István „tudatosan vértanú akart lenni, áldozat a magyar ifjúságért. Mintha minden tette még ott a börtön poklában is egy bizonyos vágyat takart volna.” Ahogy azt Jézus mondta tanítványainak: „Keresztséggel kell megkereszteltetnem. Annyira szenvedek, míg be nem teljesedik” (Lk 12,50).

Zsédely Gyula azonban nem hallgatja el, hogy a magyar ifjúságért önmagát feláldozni akaró Sándor Istvánt éjszakánként – teljesen természetes módon – megkísértette a félelem, ahogy Jézus Krisztus is félt az utolsó éjszakán a rá váró szenvedésektől a Getszemáni-kertben (Lk 22,39-45). A szerző szerint a „vérfoltos cellájában” 1952. októberétől 1953. június 8-ig halálfélelemben őrlődő Sándor István Istentől „Don Bosco lelkét” kapta meg vigasztalónak, s ebből töltekezve tette magáévá azt a Szent Pál-i igazságot, hogy „egyikünk sem él önmagának, hanem amíg élünk, az Úrnak élünk és ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Isten gyermekei vagyunk!” Egykori szemtanúk szerint amikor 1953. június 8-án Sándor Istvánt a kivégzésre felvezették, a folyosón ezt kiáltotta: „Velem tehettek, amit akartok, de Krisztus fog győzni, ti pedig elvesztek…”

Zsédely Gyula figyelmeztet: bár nem ismerjük Sándor István sírját, „de a lelke köztünk él és példája arra ösztökél, hogy áldozatos lélekkel őrizzük meg a magyar fiatalokat a meggondolatlan, sivár vagy tékozló emberi értékeket szétroncsoló ideáktól és vezessük vissza őket a tiszta forráshoz, Jézus Krisztushoz…”

P. Szőke János, Sándor István – és rajta kívül több magyar boldoggá avatandó, illetve már boldoggá avatott személy, pl. Meszlényi Zoltán – boldoggá avatásának posztulátora szigorúan történészi szempontból, a vértanúhalált halt szerzetes életrajzi adataiból, családtagjai, barátai, rendtársai, tanítványai visszaemlékezései és korabeli dokumentumok alapján állította össze kötetét. A gondosan összegyűjtött anyagból egy vidám, kitűnő közösségszervező tehetséggel megáldott, dolgozni és játszani szerető ember arcképe bontakozik ki, akinek nagysága abban rejlett, hogy „lélekfordító időkben is ragaszkodott hivatásához és a végsőkig tántoríthatatlanul követte ideáljait.” Sándor István kezdetben fém -és gépipari szakiskolába járt, majd kitanulta a nyomdászmesterséget. A Rákospalotát és Újpestet összekötő vasúti felüljáró alatti Clarisszeumban (Az épületet az alapító grófné, Károlyi Sándorné Korniss Klára védőszentjének – Assisi Szent Klárának – emlékére építették – B.D.) volt 1950 tavaszáig a szalézi rendház és a legszegényebb családok gyermekeit befogadó fiúnevelő-intézet. A Clarisszeumban gyűltek össze a munkásfiatalok, akiket a rend tagjai tanítottak a keresztény hit alapjaira. Sándor István 1949-ben sekrestyés lett, és fiatalokkal, köztük árva gyerekekkel is foglalkozott, nagyon szerette őket, és ők is szerették őt, mivel vidám, humoros ember volt. A kommunista hatalom azonban hamarosan felfigyelt rájuk, ugyanis sok clarisszás fiatalt besoroztak a néphadseregbe, akik közül többeket átirányítottak az ÁVH-hoz. Ám ezek a kiskatonák továbbra is visszajártak Sándor Istvánhoz. Ez Rákosiék szemében megbocsáthatatlan vétség volt, amire felépítettek egy koncepciós pert, az ún. Pártőrség perét. A vádlottak között voltak papok, szerzetesek – köztük Ádám László szalézi tartományfőnök –, ávós őrmesterek, alhadnagyok, a tizenhét vádlott közül hármat Sándor Istvánnal együtt kivégeztek, a többiek öt és tizenöt év közötti börtönbüntetést kaptak. Az egyik elítélt, Dániel Tibor katolikus kispap, aki letartóztatása előtt bújtatta Sándor Istvánt, belehalt a kínzásokba. 

Tartalmazza a kötet az 1956 decemberében amnesztiával szabadult Ádám László egykori szalézi tartományfőnök halotti levelét, melyet Sándor István kivégzése után írt, de amely csak a rendszerváltozáskor jelenhetett meg. P. Ádám László szerint, miután Sándor István felvételt nyert a szalézi rendbe, „Levetette magáról a régi embert, az ő cselekedeteivel és magára öltötte az újat, amelyet Isten teremtett az igaz életszentségben. Valóban Krisztust öltötte magára Don Bosco stílusában, az ő életének példája nyomán.” Vagyis Szent Pálhoz hasonlóan elmondhatta magáról: „Krisztussal együtt keresztre vagyok szegezve: élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,20).

A két kötet és Sándor István életútja alapján egyértelmű, hogy a szalézi lelkület teljesen áthatotta a személyiségét. Az, hogy az elöljárói által előkészített és ajánlott utazás helyett végül tudatosan vállalta a vértanúságot, nem hagyta cserben a fiataljait, hatalmas lelkierőről tanúskodik. Sándor István a vértanúságával bebizonyította, hogy valóban a saját fiaiként szerette a gondjaira bízott fiatalokat. Az életét adta értük, márpedig Jézus Krisztustól tudjuk: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért” (Jn 15,13). (Don Bosco Kiadó).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Rovat: Kultúra
hirdetés
Vezető híreink – olvasta már?
isten-hatar-tuloldalan-var-gorfol-tibor-irasa-jean-vanier-halalara
Isten a határ túloldalán vár – Görföl Tibor írása Jean Vanier halálára

Mi történik, amikor meghalunk? „Azt hiszem, nyugovóra térünk. Majd felébredünk, és fény vesz körül minket... Hirtelen megpillantunk egy arcot. Találkozunk valakivel. Nem válunk eggyé, de kapcsolatban vagyunk. Egyszer csak ráébredünk, hogy ez a személy szeret minket.”

2019. május 19., vasárnap
ferenc-papa-jezus-szeretetevel-azokat-is-szeretni-tudjuk-akik-bantottak-bennunket
Ferenc pápa: Jézus szeretetével azokat is szeretni tudjuk, akik bántottak bennünket!

Május 19-én a vasárnapi evangélium alapján a Szentatya Jézus új parancsának értelméről elmélkedett a déli Mária-ima elimádkozását megelőzően.

2019. május 19., vasárnap