Az önfeláldozó szeretet hatása rendkívüli, korokon átívelő – Krzysztof Zanussi: Életet az életért

A film az Auschwitzban raboskodó Jan Tycz szökésével kezdődik. Jan eredetileg nem gondol szökésre, csak kihasználja a teljesen váratlanul kínálkozó alkalmat: munkavégzés közben ráomlik a homokfal, betemeti, s ő, megvárva, míg a náci kápók visszaterelik fogolytársait a táborba, megszökik. Jan tudja, hogy emiatt a németek tíz rabtársát éhhalálra ítélik, bezárják őket egy cellába, s nem adnak nekik enni, de nem érdekli. Amikor az Auschwitzból szabadult, idős, beteg ügyvéd, Kurawski felrója ezt neki, védekezésképpen visszakérdez: ha neki lett volna ilyen lehetősége, vajon nem ugyanezt tette volna? Az ügyvéd igennel felel. Jan ateista, számára Isten semmit nem jelent, ezért megmenekülését a véletlennel magyarázza, mint mondja: „A sors akarta így.” A ferences szerzetes, Anzelm atya azonban a gondviselő Istent látja meg a történtek mögött: „Úgy vélem, ez ugyanaz a sors, akit mi Istennek hívunk. És az Ő kezében van Maximilian atya is.”

Jan ellentmondásos személyiség. Noha nem hisz Istenben, követelőzően lép fel a kolostorfőnökkel szemben, mondván, hogy nem tagadhatják meg tőle a segítséget, kötelességük elbújtatni őt a kolostorban. Az ateista Jan tehát ösztönösen bízik az Egyházban, mint olyan intézményben, amelyre számíthat végszükség esetén. A kolostorfőnök válaszában is benne van, hogy sok üldözöttnek nyújtanak védelmet: itt maradhat, de nem sokáig, mert nem ő az egyetlen, akitől nem tagadhatják meg a segítségüket.

Jannak Anzelm atya és az asztalos, tehát egy egyházi személy s a nép egyszerű gyermeke mesél Kolbe atyáról, s visszaemlékezéseik során feltárul előttünk a szent életű szerzetes egész élete. Kolbe atya mindenkor Isten akaratát tartotta szem előtt, annak megfelelően alakította az életét. Ha valaki vétkezett az általa irányított közösségben, vezekelt helyette, böjtölt; magára vette tehát mások bűneit, ahogyan Jézus Krisztus is az egész világ bűneit. Jan ezt erőszaknak nevezi, s az asztalos elismeri, valóban így van, „Nem más ez, mint erőszak, de szent erőszak.” Jan igyekszik kisebbíteni Kolbe atya érdemeit, s megkérdőjelezi életáldozatának értelmét is, felvetve, „megeshet, hogy egy érdemtelen emberért” áldozta fel az életét. Az asztalos válaszából azonban kiderül, hogy ennek semmiféle jelentősége nincsen, sőt, ez a dolog mélyebb lényege: „Ki tudná megítélni az ember valódi értékét? Minden Istentől származik, és Kolbe tudta ezt.”

Kolbe atya gyermekkorától kezdve Istenbe és Szűz Máriába veti minden bizodalmát. Serdülőkorú gyermekként meséli el az édesanyjának, hogy megjelent neki Szűz Mária, fején vörös és fehér koronával. Jézus anyja megkérdezte a gyermek Kolbét, melyiket választja? A fehér a tisztaságot jelképezi, a vörös a vértanúságot. A fiú mindkettőt elfogadja. Már ekkor ösztönösen benne van az Istentől lelkébe oltott vágy, hogy életét majdan másokért áldozza. Látomása a kiválasztottságot jelképezi, a gyermek Maximilian hangja ünnepélyes, édesanyja komoly arccal hallgatja, nem kételkedik, elhiszi fia minden szavát.

Anzelm atya és az asztalos visszaemlékezéseiből képet kaphatunk Maximilian Kolbe lelkiségéről. Testileg gyakran betegeskedik, de lelkiereje hatalmas, mindvégig töretlen. Prédikációi visszafogottak, nem tart hangzatos szónoklatokat, csöndesen beszél, alig hallhatóan, mégis úgy, hogy a szívek megnyílnak, a lelkek megmozdulnak. Kolbe atya Krisztus egyetemes, mindenkire kiterjedő szeretetét hirdeti szerzetestársainak és a híveknek. Jézus tanításának szellemében, az irgalmas szamaritánus példája nyomán (Lk 10,25–37) vallja, hogy minden ember a felebarátunk: „… az igazán szeplőtelen emberek nem csak önmaguknak tartogatják a szeretetüket, és nem csak a családjuk számára vagy barátjuknak vagy honfitársaiknak. Ebből a szeretetből jut mindenkinek, az egész világnak, ugyanis minden ember a felebarátunk.” A világégés közepette, a mindent elborító erőszak tobzódása idején is vallotta: „Felebarátaink szeretetének lényege: a teljes és azonnali megbocsátás.” Vagyis Kolbe atya a hegyi beszéd szellemében, arra alapozva alakította egész életét. Ahogy Jézus mondta: „Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért, hogy fiai legyetek mennyei Atyátoknak, mert ő fölkelti napját gonoszokra és a jókra, s erőt ad igazaknak és gonoszoknak. Ha ugyanis csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi lesz a jutalmatok? Nemde a vámosok is ugyanezt teszik?” (Mt 5,43–46).

Kolbe atya tanúságtevő szerzetes volt, aki minden cselekedetével arra törekedett, hogy Krisztust ismerjék fel benne az emberek. Kapcsolata állandó volt Istennel, s a Teremtő jeleket küldött neki. Így a letartóztatása előtti éjszakán nyugtalannak érzi magát, ezért megkéri egyik rendtársát, Filoméne testvért, hogy imádkozzanak együtt. Mint mindig, ezekben a nehéz órákban is az Úr ad neki erőt. Kolbe atya érzi Isten mindenütt jelenvalóságát. Derűjét és nyugalmát egyetlen pillanatra sem veszíti el. Amikor másnap reggel a Gestapótól telefonálnak neki, hogy egy órán belül ott lesznek a kolostorban, Kolbe atya nyugalomra inti szerzetestársait, hogy ne féljenek. Szavait áthatja a szeretet, az Istenbe vetett bizalom, az Úr akaratának elfogadása: „Bármi történjék is, az a Megváltó akarata szerint lesz.”

Megrázó képsorokban mutatja be a film, ahogy a szűk cellában az éhhalálra ítélt rabok, szorosan egymáshoz bújva énekelnek, imádkozzák a rózsafüzért, Kolbe atya vezetésével. Tudomást szerezve erről, szerzetestársai hálatelt szívvel lelkendeznek: „… több napon át hallani lehetett a bunkerből a közös imák és szenténekek kiszűrődő hangját. Szolgáljon ez a hír örömünkre, legyen példája a megpróbáltatások elviseléséhez.”

Az életben céltalanul bolyongó Jan képtelen szabadulni Kolbe atya emlékétől. A harmadik ember, aki beszél neki a vértanúhalált halt szerzetesről, egykori auschwitzi rabtársa. Így emlékszik vissza: „Hihetetlen, hogy bírt ki ott élve egy napot is! Beteg ember volt, tüdőbajos, vért köpött, és volt, hogy odaadta másnak a kenyerét. Tudod, mit jelentett ez?” Jan nem hatódik meg ettől, az életből kiábrándulva azt mondja, legjobb lett volna, ha ott pusztul Auschwitzban. Az egykori rabtárs viszont leinti, számára az élet nagy dolog, szörnyűségeivel együtt is. Kiderül az is, hogy megmentette Kolbe atya életét. Felidéződik, amikor az auschwitzi táborban a rabok egy szekeret tolnak maguk előtt, s a végsőkig elgyengült Kolbe atya a földre zuhan. Az irgalmat elvető kegyetlenség, illetve az irgalmas szamaritánust jellemző lelkület mutatkozik itt meg. A kápó karja azonnal a magasba lendül, hogy korbácsával lesújtson a tehetetlenül fekvő testre, de Jan egykori rabtársa is vele együtt mozdul, lehajol, hogy felsegítse Kolbe atyát. Sikerül is megelőznie a kápót, mielőtt az lesújthatna a korbáccsal, fölemeli a beteg szerzetest. Az emberi lelkekből tehát soha nem vész ki az irgalom, az erőszak általános tobzódása idején sem, mindig vannak, akik még az életüket is hajlandók kockáztatni mások védelmében.

A kegyetlenség és a kíméletlenség tölti be az auschwitzi tábor parancsnokainak és őreinek a lelkét, mindenekelőtt Karl Fritsch táborparancsnokét, aki „maga az ördög”, s aki csupán azért egyezik bele, hogy Kolbe atya feláldozza magát a kétgyermekes családapáért, mert bizonyos benne: minden rab elpusztul a táborban, de a sorrendet ő dönti el. Ez a cinikus, kegyetlen magatartás jellemző az őrökre is, azonnal ütik-vágják, rugdalják a rabokat, ha a fizikai gyengeségtől a földre esnek.

Jan bonyolult lélek, a céltalan lét és az öntisztulás lehetősége küszködik benne mindvégig. Amerikába emigrál, üzletember lesz. Egy baráti házaspár az egyetlen társasága. Ők nem értik, miért tartja magát Jan rosszabbnak annál, mint amilyen a valóságban. A bűntudatát mindvégig, harminc éve magában hordozó Jan képtelen megnyugodni; számára minden értelmetlen. Ekkor látja a tévében, hogy VI. Pál pápa boldoggá avatja Maximilian Kolbét. Jan ül a fotelban, a szertartás egész lelkében felkavarja. Rosszulléttel küszködik. Bevesz egy tablettát, lecsúszik a fotelből, térdre borul, fejét lehajtja, kezét imára kulcsolja, mintha elismerné a vértanúhalált halt szerzetes áldozatának értelmét, s közben Isten bocsánatát kérné. Jan Tycz harmincévnyi küszködés, gyötrődés után megtisztul lelkileg, talán új emberré válik.

A film utolsó képsora Maximilan Kolbe atya és rabtársai celláját mutatja. Egyedül Kolbe atya van még életben, haldoklik, a többiek visszaadták már lelküket a Teremtőnek. Az orvos bead egy injekciót a szent életű szerzetesnek. Ő is meghal. A fény – Isten szeretetének és jelenlétének, az örök üdvösségbe vetett remény jeleként – beömlik az ablakon, s olvassuk a vásznon János evangéliumából: „Nincs nagyobb szeretet annál, mint amikor valaki az életét áldozza egy másik ember életéért” (Jn 15,13).

Krzysztof Zanussi filmje ezt a végtelen szeretetet mutatja be, ennek az önfeláldozó szeretetnek az emberi lelkekre gyakorolt, korokon átívelő, rendkívüli hatását.

Életet az életért
lengyel film, 1990, 90 perc
rendező: Krzysztof Zanussi
forgatókönyvíró: Krzysztof Zanussi, Jan Jozef Szczepanski
főbb szereplők:
Maximilian Kolbe: Edward Zentara
Jan Tycz: Christoph Waltz
Anzelm atya: Artur Barcius
Karl Frichl: Joachim Krol
Pralat: Jerzy Stuhr
Alwerni: Tadeusz Bradecki
Olszanski: Krzysztof Zaleski

Bodnár Dániel/Magyar Kurír